Május 10-én, szombat délelőtt a Szentatya találkozott a bíborosi testület tagjaival, akikhez beszédet intézett, azt követően pedig az általános kongregációkon felmerült témákról beszélgettek. Beszédében a Szentatya világossá tette, hogy a II. Vatikáni Zsinat által elindított úton kívánja továbbvezetni az Egyházat, figyelembe véve Ferenc pápa törekvéseit, melyek mind evangéliumi ihletésűek.
Az alábbiakban XIV. Leó pápa teljes beszédének fordítását közöljük.
Köszönöm szépen, Eminenciás uram!
Mielőtt elfoglalnánk a helyünket, kezdjük imával! Kérjük az Urat, hogy kísérje ezt a testületet és különösen az egész Egyházat, hogy továbbra is ebben a szellemben, lelkesedéssel, de legfőképp mély hittel éljen! Imádkozzunk együtt latinul!
Pater noster… Ave Maria…
A találkozó első részében egy rövid beszédet mondok, amellyel néhány gondolatot szeretnék megosztani veletek. Aztán lesz egy második rész is, egy kicsit olyan, mint az a tapasztalat, amelyet sokan kértetek, egyfajta megosztás a bíborosi testülettel, hogy hallhassunk tanácsokat, javaslatokat, ajánlásokat, nagyon konkrét dolgokat, amelyekről a konklávé előtti napokban már beszélgettünk egy kicsit.
Bíboros testvérek!
Köszöntelek benneteket, és köszönetet mondok mindannyiatoknak ezért a találkozóért és az ezt megelőző napokért, amelyek egyfelől szomorúak voltak Ferenc pápa elvesztése miatt, megterhelőek a ránk háruló közös felelősség miatt, másfelől – Jézus nekünk tett ígérete szerint – kegyelemben és lelki vigasztalásban gazdagok is voltak (vö. Jn 14,25–27).
Kedves bíborosok, ti vagytok a pápa legközelebbi munkatársai, és ez nagy vigaszt jelent számomra, amikor elfogadok egy olyan igát, amely nyilvánvalóan meghaladja erőimet, ahogyan bárkiét is.
Jelenlétetek arra emlékeztet, hogy az Úr, aki rám bízta ezt a küldetést, nem hagy egyedül e felelősség viselésében.
Mindenekelőtt tudom, hogy mindig, mindig számíthatok az ő segítségére, az Úr segítségére, az ő kegyelméből és gondviseléséből pedig a ti közelségetekre, valamint megannyi testvérem közelségére szerte a világon, akik hisznek Istenben, szeretik az Egyházat s imádsággal és jó cselekedetekkel támogatják Krisztus helytartóját.
Köszönetet mondok a bíborosi testület dékánjának, Giovanni Battista Re bíborosnak –legalább egy tapsot megérdemel, ha nem többet –, akinek bölcsessége – hosszú életének és az Apostoli Szentszéknek nyújtott sokéves hűséges szolgálatának gyümölcse – nagy segítségünkre volt ebben az időszakban. Köszönetet mondok a Római Szent Egyház ügyvivőjének (camerlengo), Kevin Joseph Farrell bíborosnak – úgy tudom, itt van – azért az értékes és nehéz munkáért, amelyet a széküresedés és a konklávé összehívásának ideje alatt végzett.
Gondolataimat azokhoz a bíboros testvéreimhez is intézem, akik egészségügyi okokból nem tudtak jelen lenni, és veletek együtt közel vagyok hozzájuk a szeretet és az ima közösségében.
Ebben az egyszerre szomorú és vidám, gondviselésszerűen a húsvét fényében fürdő időszakban szeretném, ha mindannyian úgy tekintenénk Ferenc pápa távozására és a konklávéra, mint húsvéti eseményre, annak a hosszú exodusnak egy szakaszára, amelyen keresztül az Úr továbbra is vezet bennünket az élet teljessége felé; és ennek fényében bízzuk az elhunyt pápa lelkét és az Egyház jövőjét az „irgalom Atyjára és minden vigasztalás Istenére” (2Kor 1,3).
A pápa – Szent Pétertől kezdve, velem, méltatlan utódával bezárólag – Istennek és a testvéreknek az alázatos szolgája, semmi más, csakis ez.
Ezt jól mutatja számos elődöm példája, legutóbb magának Ferenc pápának a példája, aki egészen átadta magát a szolgálatnak, az életben józan lényeglátás jellemezte, a küldetés idején Istenre hagyatkozott, és derűs bizalommal tért meg az Atya házába. Vegyük át ezt a drága örökséget, és folytassuk utunkat, ugyanattól a reménytől vezérelve, amely a hitből fakad!
A köztünk jelen lévő feltámadt Krisztus az, aki védelmezi és vezeti az Egyházat, és aki továbbra is reménységben élteti, azáltal a szeretet által, amelyet „a nekünk adott Szentlélek áraszt a szívünkbe” (Róm 5,5).
A mi dolgunk pedig az, hogy tanulékony hallgatóivá váljunk az ő hangjának és hűséges szolgáivá váljunk üdvterveinek, emlékezve arra, hogy Isten nem annyira a mennydörgésben vagy a földrengés robajában szereti közölni magát, hanem az „enyhe szellő susogásában” (1Kir 19,12)
vagy, ahogyan egyesek fordítják, „a csend finom hangján”. Ez az a fontos találkozás, amelyet nem szabad elszalasztanunk, és amelyre Isten egész ránk bízott szent népét – kísérő magatartásunkkal – nevelnünk kell.
Az elmúlt napokban láthattuk a szépségét és érezhettük az erejét ennek a hatalmas közösségnek, amely nagy szeretettel és áhítattal köszöntötte és gyászolta pásztorát, hittel és imával kísérve őt az Úrral való végleges találkozásának pillanatában. Láthattuk, mi az igazi nagysága az Egyháznak, mely tagjainak sokféleségében él, egyesülve az egyetlen Fővel, Krisztussal, lelkünk „pásztorával és oltalmazójával” (1Pét 2,25). Az Egyház az anyaméh, amelyből mi is születtünk, s egyúttal a nyáj (vö. Jn 21,15–17), a mező (vö. Mk 4,1–20), melyet azért kaptunk, hogy gondozzuk és műveljük, hogy tápláljuk az üdvösség szentségeivel és megtermékenyítsük az isteni ige magvaival, hogy szilárd egyetértésben és lelkes küldetésben járjon, mint az izraeliták a pusztában, a felhő árnyékában és Isten tüzének fényében (vö. Kiv 13,21).
Ehhez kapcsolódóan
szeretném, ha ma együtt megújítanánk teljes ragaszkodásunkat ahhoz az úthoz, amelyen az egyetemes Egyház a II. Vatikáni Zsinat nyomdokait követve évtizedek óta jár.
Tanítóhivatalát gyakorolva Ferenc pápa felidézte és aktualizálta a zsinat tanításait az Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában, melyből szeretnék kiemelni néhány alapvető pontot:
- visszatérés Krisztus elsőbbségéhez az igehirdetésben (vö. EG 11);
- az egész keresztény közösség misszionáriusi átállása (vö. EG 9 [főleg EG 30]);
- növekedés a kollegialitásban és a szinodalitásban (vö. EG 33);
- odafigyelés a sensus fidei-re (vö. EG 119–120),
különösen annak olyan legsajátabb és leginkluzívabb formáiban, mint például a népi jámborság (vö. EG 123); - az utolsókról és a leselejtezettekről, kivetettekről való szerető gondoskodás (vö. EG 53);
- bátor és bizalomteljes párbeszéd a mai világgal annak különböző összetevőiben és valóságaiban (vö. EG 84; II. Vatikáni Zsinat: Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 1–2).
Ezek az evangélium alapelvei, melyek mindig is vezérelték és inspirálták Isten családjának életét és tevékenységét, olyan értékek, amelyeken keresztül az Atya irgalmas arca tárult és tárul fel az emberré lett Fiúban, mindazok végső reménységében, akik őszintén keresik az igazságot, az igazságosságot, a békét és a testvériséget (vö. XVI. Benedek pápa: Spe salvi enciklika, 2; Ferenc pápa: Spes non confundit bulla, 3).
Mivel úgy éreztem, hogy ezen az úton kell továbbhaladnom, azért gondoltam arra, hogy a XIV. Leó nevet veszem fel.
Névválasztásomnak több oka is van, de elsősorban az, hogy XIII. Leó pápa a Rerum novarum kezdetű történelmi enciklikájával a szociális kérdéssel foglalkozott az első nagy ipari forradalom összefüggésében; az Egyház pedig ma mindenkinek felajánlja az ő szociális tanításának örökségét, hogy válaszoljon az újabb ipari forradalomra és a mesterséges intelligencia jelentette fejlődésre, melyek új kihívásokat állítanak elénk az emberi méltóság, az igazságosság és a munka védelmét illetően.
Kedves testvérek, találkozónk első részét azzal szeretném zárni, hogy magam is megfogalmazom – és nektek is javaslom – azt a kívánságot, amelyet Szent VI. Pál 1963-ban péteri szolgálatának kezdetén mondott: „Ragyogja be az emberiség egész családját a hit és a szeretet tündöklő lángja, és gyújtson tüzet az összes jóakaratú emberben, világítsa meg a népek közötti összefogás útjait, és hozza el minden nemzet számára Isten végtelen jóságának megnyilvánulásait, és magának Istennek az erejét, amely nélkül semmi sem erős, semmi sem szent” (Qui fausto die üzenet az egész emberi családhoz, 1963. június 22.).
Legyenek ezek a mi érzéseink is, melyeket az Úr segítségével imává és elkötelezett munkává alakítunk! Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír : https://www.magyarkurir.hu/hirek/xiv-leo-beszede-biborosokhoz-zsinat-evangeliumi-utjan-kell-tovabbhaladnunk