Hitét gyakorló, sőt hite miatt üldözött családban nőttem fel. Édesanyánkat kétszer is kitették a munkahelyéről, mivel látták templomba menni, illetve minket egyházi gimnáziumba íratott a Kádár-rendszerben.
Gyerek- és ifjúkoromat végigkísérte az akkori egyház élete, bekapcsolódtunk a ministrálásba, ifjúsági közösségekbe. Döbbenetes emlékem, hogy egyházi iskola kórusaként mentünk a városházára műsort adni, és ott ismerős atyákkal találkoztam, majd később világossá vált előttem, hogy ez egy békepapi gyűlés volt. A legerősebb tapasztalatom az volt, hogy meg kellett tanulnom kiállni a nézeteim, elveim, hitem mellett. Már felnőttként ért ugyan a rendszerváltás, de ez a fajta hűséges kiállás továbbra is fontos maradt, mert szomorú volt látnom az elvtelen helyezkedéseket, ami miatt olykor manapság is üldözött kereszténynek tartom magamat itthon, a hazai politikai életben.
Az Istenkeresés így nem annyira ismert számomra, mert evidenciaként belenőttem a hitbe. Inkább a gyönyörködés volt jellemző rám, a rácsodálkozás a teremtett világ rendezett szépségére, sőt a művészetek világában az embernek ajándékozott tehetség csodájára is az alkotások szépségén túl, hisz akkoriban magam is faszobrász-restaurátornak készültem. Ez vonzott később a teológia irányába is. Mai kérdéseim – már jó ideje – az emberi szenvedés és gonoszság „titkát” fürkészik.
Még teológiai tanulmányaim idején találkoztam értelmileg sérült emberekkel, ami megváltoztatta a világlátásomat, teológiai gondolkodásomat is. Hamarosan létrehoztunk barátaimmal – még a rendszerváltás előtt – iskolájukat kijárt értelmi fogyatékossággal élő fiatalok számára egy védett kerámiaműhelyt. Nagy örömömre még ma is működik, sőt továbbfejlődött, bővült az eltelt évtizedekben.
Amikor 2004-től a PPKE HTK-án tanítottam pedagógiai, kateketikai tárgyakat, akkor kerültem kapcsolatba először a Sapientiával, és az itt tanító kollegákkal. Első pillanattól otthonosság vett körül, szeretettel fogadtak, otthon éreztem magam, ahogy e falak közé léptem.
Majd amikor idehívtak tanítani, akkor örömmel és lelkesen kapcsolódtam be az itteni feladatokba, munkába. Sok új barátra, kollegára tettem szert. Több olyan tárgyat is taníthattam, amit korábban a Pázmányon nem, és ezek mind alakítottak, tágították a horizontomat, szemléletemet. Aztán itt ért a nyugdíjkorhatár elérése, de nagy örömöm, hogy még ennek ellenére továbbra is számít a munkámra a Pedagógia Tanszék és a főiskola vezetése. Hálás vagyok ezért.
Egyik meghatározó élményem, amikor a menekültválság elkezdődött, talán 2015-ben, és kezdtek fájdalmas hangok hallatszani az utcán, a hazai médiában, vagy voltak láthatók, olvashatók az óriásplakátokon. Akkor, talán egy tanítás nélküli szombaton érkezett a felhívás, segítségkérés a főiskola részéről. Jöttünk kollegák, házastársak, és együtt kentük a szendvicseket az aulában. Valaki újra meg újra ment az üzletbe zsemléért és hozzávalókért, más pedig a kész élelmet vitte ki a Keleti Pályaudvarhoz és osztotta az éhes embereknek, akikről mindenféle más hangulatú, előjelű híreket közöltek a hazai médiák. Fájó volt átélni aktívan ezt a fajta kontrasztot. De ma is, ahogy felidéztem ezt az emléket, melegség és büszkeség tölt el, valamint öröm és hála, hogy ennek részese lehettem ebben az intézményben. Szintén nagy élmény volt, de egészen másként a főiskola támogatásával megvalósult szentföldi zarándoklat, amiről álmodni sem mertem volna korábban. Kimondhatatlan élmény volt, és nagy hála él bennem, hogy ebben a társaságban járhattam Jézus nyomában.
A főiskolai éveim alatt talán az volt a legnehezebb időszak, amikor az oktatás hazai állapota miatt a végzős hallgatók elvesztették a hivatásukat, reményüket abban, amire készültek. Olykor sírva mondták, hogy csalódtak, nem erre számítottak, nem így tervezték és már nem is akarnak tanárok lenni. A délutáni óra végén elkérték magukat az utolsó 10 percről, még a szerzetes növendékek is, mert mentek, adott esetben szervezőként a tanártüntetésekre. Nehéz volt őket támogatni, biztatni legalább a tanulmányaik befejezésére. De az óra után találkoztunk a demonstráción, én pedig büszke voltam rájuk bátor kiállásukért.
Nagyon sok emberi gesztussal találkoztam elöljáróim részéről is, nem csupán kollégák részéről. Példaként említhetem, hogy amikor súlyos combnyaktörés után a kórházból hazakerültem, lehetőségem volt online tanítani, így sem én, sem a diákok nem estünk ki a félévből, csupán a kórházi tartózkodás miatt elmaradt egyetlen órát kellett pótolni. Ennek a rugalmassága nagy hálát ébresztett akkor is bennem, de most is, visszaemlékezve.
Nagyon szerettem a nap közepén a megállás lehetőségét, közösen a kápolnában szentmisével ünnepelni, együtt diákok, kollegák, munkatársak. Hiányzik mostanában ez a csúcspont, amikor a Nap is a legmagasabb pontján jár.
* * *
Mit jelent számodra a Sapientiához tartozni?
Mára a második otthonom lett, nem csupán azért, mert főállású oktatóként a legtöbb időt itt töltöm, hanem azért is, mert a kollégákkal való kapcsolatom nagyon családias, baráti.
Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért és amit megosztanál velünk?
A kerek születésnapomra Jakab atyától rektorsága idején ajándékba kaptam a Szentföldi Kusztódia pecsétjének egy másolatát. Nagyon meglepett és meghatott ez a figyelmes gesztusa.
Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
Az elkövetkezendő években személyes célkitűzésem, hogy lehetőségeimhez mérten mindent megtegyek az evangelizáció szolgálatában. Ezt elsősorban az oktatásban szeretném megvalósítani, a hallgatók felé fordulva, valamint olyan képzések szervezésével, amelyek segítik az elsőáldozó gyermekek szüleit abban, hogy gyermekük elsőáldozása valóban gyümölcsöző legyen. Fontosnak tartom, hogy a családok ne távolodjanak el a közösségtől az elsőáldozást követően, hanem megerősödjenek benne. Emellett a mindennapi kapcsolataimban, a kollégákkal való együttműködés során is szeretném hitelesen képviselni ezt a küldetést.
Van-e saját jelmondatod, gondolatod vagy kedvenc idézeted, amelyik elkísér az életben?
Ahogy idősödöm, egyre inkább törekszem Szent Pál intésének megfelelően élni: „Ne hagyd, hogy a rossz legyőzzön téged; te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21)