Tóth Árpád: Erdő
Körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A napsütés vidám,
S a forró, sárga ragyogásban
Minden vén tölgy egy víg, élő titán:
Emeli barna karját
Frissen az áldott égbe,
A szent, illatos, teli kékbe,
S rengeti fürtei zöld zivatarját.
Csend.
Kábult fülem hallani véli
A zengő, örök napot odafent,
Billió mérföldek étherén
Átszűrt, ájultfinom neszét:
Ó, csend beszéde, szent csillagbeszéd!
S körül
Minden csendesen, eltelten örül.
A tömzsi, lustán rezzenő hársak
Illatokkal kenik fénylő, pőre testük,
S lábujjhegyen állva karcsú jegenyék
Néznek át felettük,
Túl a hullámló, mély rengetegen,
Néznek, a merengés halk gyönyörétől
Reszketegen.
Jó így csendesen nézni a fákat,
Érezni a derűt, mely mindent áthat;
Titokban éltem is szépen tovább égett,
Mint számban a parázsló szivar,
S tünődésem is úgy leng, illatos füstje a létnek,
Mint a napfényben a szivarfüst
Kedves, kék karikáival.
Oly jó így egyszer mélyen örülni,
Fáradt, szegény látásomat
Zöld pázsitkendőbe törülni,
Aztán lehunyni a szemem egy percre,
Míg az élet kis, nyomorú perce
Ezer évvé ringatja magát,
S kinyitni aztán
S nézni ezer évvel öregebben,
Túl szerelmeken, búkon, bölcsen, szebben
A nap örökké fiatal
Nagy, zengő aranycsillagát!
Vannak az életünkben olyan pillanatok, amikor a körülöttünk lévő világgal mélyebb találkozást élünk át a megszokottnál. Ritka, különleges pillanatok ezek. Megfog egy élmény, egy látvány, egy hangulat, és röpke idő alatt az átélés ereje átemel a létezés egy magasabb síkjára.
Egyszerű, de döntő jelentőségű a vers első szava: körül. Először is meg kell látni, észre kell venni, hogy mi van körül, mi vesz körül bennünket. A költő csendes örömet érzékel a környezetében. A nyári természet eltelten örül. Eltelten: megelégedve, kiteljesedve, jó érzéssel telítődve. S ez a mély öröm a szemlélődő ember osztályrésze lesz, ahogy néhány versszakkal később felfakad a költő szívéből, hogy milyen jó is ezt átélni.
Mi is van hát körül, ami ilyen mély örömet tud kelteni? A természet csendes élete. Fák, amelyek az égbe nyújtóznak, fák, amelyek „illatokkal kenik fénylő, pőre testük”, és fák, amelyek merengve néznek a távolba. Napfényes erdő, nyári meleg. Az ágak fellendülő ívét követve az égbolt látványa. Egy pillanat csupán, egy pillantás a felfelé nyúló barna faágakra (karokra), és máris valami szakrális érzés tölt el: az égboltnál vagyunk, melyet a költő szentnek és áldottnak nevez.
Mi van még körülöttünk? Az erdő csodálatos ajándéka – a csend. Csend nélkül nem hallhatjuk a létezés „ájultfinom” neszét.
Nyáron a természetben, a tájban való jelenlétünkkel szorosabb, mélyebb közösségben lehetünk az őselemekkel, a vegetációval, a természeti folyamatokkal. Minden évszak lehetőséget kínál a maga módján, hogy a minket körülvevő világ részeként éljük meg magunkat, de talán a nyárban tudunk leginkább együtt lüktetni, lélegezni, mozdulni a környező világgal. Az ősz és a tavasz elmúlásról és születésről üzennek, a tél ismeretlen titkokat sejtet a még láthatatlan világról, ám a nyár magába fogad, hevével átjár, gyümölcseivel táplál, tájaival körbeölel. S ha igazán jelen vagyunk a nyári természetben, akkor megajándékoz azzal az élménnyel, amit a költő is átélt: a szemlélődés, a merengés különleges örömével.
A tűnődés: „illatos füstje a létnek”. A szemlélődés szó konkrét, jól megragadható formában írja le e sajnos mindinkább ritka „tevékenységünket”, de más kifejezésekkel érzékenyebben, finomabban ragadható meg az értelme. Az álmatag, hullámló merengés, az illékony, lenge tűnődés szavak érzékletesebben adják vissza azt az állapotot, amikor az ember figyelme szabadon kószál, tetszés szerint időzik a látnivalóknál, sőt belefeledkezik egy-egy látványba. Leng, lebeg, elidőz.
A tűnődés megfoghatatlan, lebegő, akár a füst, ráadásul illatos füst, vagyis számunkra kellemes, jóleső. Ám több is, mint kellemes, mert benne „az élet kis, nyomorú perce ezer évvé ringatja magát”. A pillanatból a tág, bőségesen ömlő időbe léphetünk át, időbe zárt életünkben átélhetjük az időtlenség élményét. Ha lehunyjuk a szemünket, átadva magunkat a merengésnek, „ezer évvel öregebben”, vagyis érettebben, bölcsebben nyitjuk ki újra, holott csak röpke idő telt el. Ez a szemlélődés jótékony ajándéka. Túlnézhetünk általa a pusztán földin, a mindennapin, a fájdalmason, hogy rácsodálkozhassunk az örökkévalóra.
Ebben a nyári hangulatú versben központi motívum a nap. Vidám, derűs napsütéssel indulunk, majd a csendben szinte halljuk is a napot, a szent csillagbeszédet, végül pedig az örökké fiatal nap az élet erejét, a múlhatatlanságot, a létezés örökkévalóságát szimbolizálja a szemlélődő ember számára.
A mély öröm ritka kincse az életnek. A költőből is sóhajszerűen fakad fel az érzés: „Oly jó így egyszer mélyen örülni...” A nyári erdő látványa vezet el ehhez a mély örömhöz. Az ég felé nyújtózó ágak, a „szemlélődő” fák, a fény, a csend, a természetből áradó derű elemeli lelkünket a hétköznapi síkról. Az ember is merengővé válik ebben a környezetben, mély öröm járja át, és a szemlélődés nagyszerű hozadékaként kilép az idő keretei közül.