Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kidrón-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jn 18:1-3 (Revideált Új Fordítás)
Jézus földi útja a végéhez közeledik. Az előző fejezetben olvashatjuk, hogy elmondja búcsúbeszédeit, majd főpapi imáját, amelyből kirajzolódik számunkra az Atya, Jézus és a tanítványok különleges, mélységes egysége. Az Atya Jézust küldte a világba, Jézus a tanítványokat küldi, akiket az Atyától kapott; az Atya Jézusban van, Jézus az Atyában, és Jézus azért imádkozik, hogy a tanítványok is őbennük legyenek. Csodálatos, rejtélyes közösség és egység a szeretetben és áldozathozatalban.
Jézus az imádság elmélyült csendje után a hozzá legközelebb állókkal elvonul, hogy útja végén még utoljára ebben a szeretetteljes kis körben lehessen. A búcsúzás meghitt pillanatai ezek. Megélésükhöz intim tér kell. Egy hely, ami távol van a várostól, a zajos mozgalmasságtól. Egy kert, ahol ez a bensőséges közösség, az utolsó együttlét, a búcsúzás megható érzése nyugodtan megélhető.
Jézus és a tanítványok elindulnak a Gecsemáné-kert felé. Mindannyiuk szívében sokféle érzés kavaroghat. Bizonytalanság, félelem, reménység, ragaszkodás, megrendülés, szeretet. Este van, sötét, csend, meghittség a kert oltalmazó terében, ahol a lélek mélyén áramló érzések biztonságos keretet kaphatnak.
Ám ezzel egy időben elindul egy másik csoport is ugyanide. Júdás vezetésével katonai csapat és szolgák serege felszerelkezve fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel: botokkal és kardokkal. A külvilág érzéketlen, durva keze közelít e bensőséges térhez. Kívülről fegyverrel és vakító fénnyel jönnek emberek. Az akarat, a hatalom, az erőszak eszközeivel. Bevilágítani Isten rejtőzködő csendjébe, szétrombolni a bensőséges közösséget, szétszakítani a mélyből fakadó érzések finom hálóját. Keménység, érzéketlenség és értetlenség közelít az Atya, Jézus és a tanítványok közösségéhez. És ez a durvaság milyen könnyen kiragadja a tanítványokat is a szeretetteljes békességből! Péterben máris harag és agresszió támad: előrántja szablyáját és megsebzi az egyik szolgát. Milyen törékenyek a meghittség kertjének falai!
Két csoport kétféleképpen közelít a Gecsemáné-kerthez. Szívbe markoló az ellentét. A kert szimbolizálhatja azt a helyet, ahol legmélyebben találkozhatunk önmagunkkal és Istennel. Isten titkaihoz, mélységéhez, szeretetéhez csak finoman és alázattal, tapintatosan közelíthetünk a figyelem, a hallgatás, az ima, a szemlélődés intimitásában.
Az evangéliumokban sokakkal találkozunk, akik így közelítettek Jézushoz és általa az Atyához. Azok, akik tanulni, megérteni, gyógyulni, hálát adni vágytak. A Jézus lábaihoz ülő Mária, aki az igazán fontosat választotta, a kérdéseire választ váró Nikodémus, az üdvözülni vágyó gazdag ifjú, a lánya életét Jézus kezébe tevő Jairus, a mély hitű római százados, a Jézus lábát könnyeivel mosó bűnbánó asszony, a történéseket szívében forgató Szűz Mária, a gyógyulni vágyó számtalan beteg.
A nagyhét csendjében nekünk is lehetőségünk nyílik így közelíteni az Atya titkaihoz és szeretetéhez, Jézus alig fölfogható áldozatához, és önmagunk legbensőbb érzéseihez. Lelkünk mélyének meghitt kertjében.
Fotó: Custodia Terrae Sanctae