József Attila: FLÓRA
1. Hexaméterek
Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
Az ébredés csodája
Amikor először érezzük meg tél végén a bőrünkön és lelkünkben a tavasz közeledtét, e két versszaknál aligha találhatnánk kifejezőbbet érzéseink leírására. Ennek a rövidke versnek a hangzásában, szóhasználatában, zeneiségében tökéletesen megelevenedik a kora tavasz hangulata, s a benne élő ember ébredező lelke. Kutassuk most fel, hogy mi mindent rejt e néhány sor szépségből, költői leleményből, érzékletes kifejezésből!
Az indulás meglehetősen prózai: hétköznapi, városi környezetben tapasztaljuk meg a tél végi változásokat. A keménység oldódni kezd, megroppan a jég, megindulnak a vizek. A városban piszkosan, feketén. Minden ige erről a változásról szól: a téli keménység roskad, elalél, tovatűnik, az eddig megkötött víz buggyan, fodorul, csereg, árad. A tél merevsége, ridegsége megszűnőben van, erejét veszíti, és az életet képviselő víz felfakad, áramolni kezd. Ilyenformán ébred az ember lelke is tavasszal, így mozdulunk ki megrekedt, gúzsba kötött lelkiállapotainkból. A reménytelenség, a mozdulatlanság, a fájdalom kötött állapota lazulni kezd. Az újjászületés élménye ez. Mitől, és honnan támadnak az új erők? Honnan jön a parancs, hogy itt az idő?
Vegyük szemügyre egy pillanatra a költészet bűvös erejét egyetlen szón keresztül: csereg. E szóban benne van a játék, a jókedv, az oldott fecsegés, a madarak vidám csivitelése, a víz csobogása és csepegése, s még frissesség, mozgékonyság, pörgés-forgás érzete is. Benne van mindaz, amit a tél végi, tavasz eleji történésekben érzünk. A versben többször előforduló cs hangban egészséges életerő, dinamizmus nyilvánul meg.
Ahogy haladunk a költői szövegben, egyre könnyedebbé válik a hangulat, egyre derűsebb a lélek. Beleszippantva a tavaszi levegőbe, megérezve a föld ébredését, valóban „könnyű derű” suhan át az emberen. Márciusban még illékony a tavasz, megmutatja magát, majd ismét elrejtőzik, már sejtjük jövetelét, de még csak finom jelzéseket ad. Azonban ami történik, hatalmas erejű mégis, olyannyira, hogy „belereszket az égi magasság”. Az ébredés, a feléledés, az újjászületés a legnagyobb csoda. Amikor a teremtő akarat megmozdítja a mozdulatlant, meglágyítja a keményet, átmelegíti a hideget. Amikor a beteg gyógyulni kezd. Amikor a félelem a bizalomnak, a csüggedés a reménynek adja át helyét. Amikor újra vágyunk és akarunk. Ez a tavasz és benne a Húsvét üzenete. A sötétség hatalma nem végleges, sem fájdalom, sem betegség, sem bánat nem tart örökké. A játékos könnyűségben, ahol a víz buggyan, fodorul, csereg és árad, olyasmi megy végbe, ami a mindenséget is megremegteti. S hogy jutottunk ide? Az olvadó piszkos hókupacok közt, és a csepegő ereszek alatt járva. A profánból indulva a mindenséget átható változáshoz érkeztünk el.
Finoman vezet át a költő a külső hangulatból a belső világ atmoszférájába, amely párhuzamos az előbbivel. Az átkötés gyönyörű sora: „s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra”. A megszemélyesített vágyban már az ember, az emberi érzések sejlenek fel. A vágy is tavaszi: zsenge, ifjú, szemérmes, piruló. Akár a tavaszi hajnal.
A második versszak érzésben, hangulatban leképezi az elsőt, a lélekben ugyanaz rajzolódik ki, mint a természetben. Ahogy a vers kezdetén a hó olvadását említi tényként a költő, úgy most a kedves nő iránti szeretetét. E szeretet, szerelem ugyanolyan, mint az ébredő természet: ahogy amaz, ez is lassan, finoman, félénken formálódik. A szerelmes férfi maga is alig hiszi még el, hogy valóságos, amit átél.
A kora tavasz egy apró, finom tanítása rejlik ebben a jelenségben. Időt kell hagynunk a csírázásnak, a bimbózásnak, nem siettetni az élet dolgait, hanem átélni azt az időt is, míg a születendő még csak sejthető, formálódó, képlékeny. Örömmel, szinte félve dédelgetni egy érzést, egy vágyat, egy tervet. A márciusi föld így dédelgeti a magvakat.
Ahogy a tavasz feloldja a jég keménységét, úgy oldja fel a szerelem a magány kemény burkát. A születő szerelem, az ébredő érzelmek, az egymáshoz való közeledés ugyanolyan játékos, mint az olvadó hó mozgása: „csevegő, szép olvadozás”. Egymásra simulnak a képek, érzések, hangulatok. Oldás, oldódás mindenütt. A föld felszínéről a jég páncélja oldódik le, a szívről a gyász. Lélektanilag is tökéletesen jellemzi állapotát a költő: a gyász olyan a szíven, mint a kötés a seben. Egy sorban mindent elmond a gyász lényegéről: a veszteség megsebez, és a gyász oltalma alatt tud gyógyulni e sebzettség. A költő szívét a magány sebezte meg, és gyászolja a kölcsönös szeretet el nem ért boldogságát. A gyász jótékony, ám ideje kimért, a múlt feldolgozása után ismét a jövő felé kell fordulni. A jól megélt gyász éppen ezt segíti, lassan ismét nyitottá tesz az újra. Ahogy a téli föld a hó leple alatt készül az újjászületésre, úgy az ember sebzett lelke a gyász védőkötése alatt gyűjt erőt a kinyílásra.
Megcsodálhatjuk, hogyan fonja össze a költő az emberi lélek és a természet egybetartozó fonalát. Ahogy a jég tovatűnik a természeti vizekről, úgy oldódik le az emberi szívről a gyász. Ahogy a víz „csereg” és „fodorul”, olyan a lélek „csevegő szép” megelevenedése. Ahogy az élet tavaszi megújulása megremegteti a mindenséget, úgy indul el belső világunkban az áramlás, a bizsergés, megmozdítva egész valónkat. A tavaszi tájon „könnyű derű” árad, amihez hasonlatos a számunkra kedves személy bája, nevének törékeny szépsége. Ahogy áradnak a tavaszi vizek, úgy áraszt el mindent a Kedves lénye. A tavaszi természetet vágy hatja át, ahogy az ember ébredő lelke is vággyal telítődik, megborzongva annak hiányától. A külső világ párhuzamos a belső világunkkal. Ha megmozdul, új vágyra ébred, új életre kel a magány keménységébe fagyott lelkünk, az újjászületés egyetemes élményét, a teremtés csodáját éljük át.
Fotó: Merényi Zita