Most is erősek, és intenzíven élők azok a megrendítő, ugyanakkor csodálatos pillanatok, amikor Ferenc pápa 2024 karácsonyának vigiliáján, kerekesszékében ülve bekopogtat a Szent Péter-bazilika szent kapuján, s miután az ajtó megnyílik, segítője közreműködésével azon áthalad. A remény zarándokaiként szólított meg bennünket a pápa, s hívott mindannyiunkat személyes útjaink térképeinek felfedezésére. Sokan valóban útra is keltek.
Nekünk, „otthonmaradóknak” hoztak örömöt, s ily módon is a remény zarándokaivá váltak azok a szentendrei ferences középiskolások és felnőtt segítőik, akik a nyár derekán kerékpárral indultak Assisibe, majd útjukat két keréken tovább folytatva érkeztek meg augusztus elején Rómába. 19 napig tartó biciklis zarándokútjuk elhozta számunkra a fiataljainkban ott élő kitartás, összetartozás, a másikra figyelés éltető reményét. Láthatóvá, kézzelfoghatóvá tette, hogy ifjaink csapata képes személyes határainak, korlátainak meghaladására. Az „úton lét” közös megélése, a cél elérésének érdekében tett erőfeszítéseik bennünket is bizalommal, reménnyel töltenek el.
A szent kapuk bezárultak. A résztvevők visszatekintő beszámolóinak kulcsszavai a következők: felkészülés, zarándoklat, lelki cél, közösség, sportteljesítmény, kihívás, az egymásra figyelés, hála, csoda. Az alábbiakban megtett utakról vallanak a résztvevők.
Lukovits Milán OFM, a zarándoklat lelki vezetője szerint az Assisi – Róma biciklitúrában mindenképp jó, hogy nem kellett magyarázni: ez egy zarándoklat. Észrevétlenül, kimondatlanul is azzá válik, ha egy jól felkészített osztállyal indulhatunk útnak. Olyan diákokkal, akik nem folytonosan önmagukkal vannak elfoglalva, akik figyelnek társaikra, vezetőikre, fegyelmezettek tudnak lenni minden helyzetben (például a forgalomban!). A felkészülés nem akkor kezdődik, amikor a felülünk a kerékpárra. A ráhangolódásnak része az is, hogy a gyerekek „érjenek meg” arra, hogy akarják ezt az utat, érdekelje őket, amit látni fognak, tudjanak lelkesedni.
Látszólag apróságokon múlnak a lényeges dolgok. Naponta 5-6 órát ülünk a nyeregben. Hogyan telik ez az idő? Kényszeresen szórakoztatni kell egymást és saját magunkat, vagy fülhallgatóval növelni a balesetveszélyt? Jobb esetben a diákok megtanulták már azt, hogy a saját gondolataikkal is képesek elfoglalni magukat, tudnak elmélkedni a napi evangéliumról, amiről a reggeli imádság keretében elhangzott néhány mondat, szemlélik a tájat, az előttük föltáruló emberi környezetet, önmagukat, mindazt, amit átélnek, és nem idegen tőlük az sem, hogy imádkozzanak. Így a kerékpározás meditatív időtöltéssé válik, amiből ritkán adatik ilyen sok.
A biciklitúra a diák számára ideális arányban adagolja a sportteljesítményt, a kihívást, a közösségi élményt, az egyéni elmélyülést, a kultúrát, a másokért vállalt szolgálatot és a lelkiséget. Amit vet, azt is aratja. És itt bőven kell vállalni erőfeszítést, szolgálatot, odaadást, áldozatot. Cserébe nagyon mélyen érinti meg őket az emberi jóság, a társaik megnyílása egy-egy beszélgetés során, Szent Ferenc sebei Alverna hegyén, a megérkezés Assisibe, majd Rómába, a szent helyek üzenete.
A mobiltelefon viszont meg tudja ölni a túrát. Megérkezünk a következő szállásra, és nincs, aki segítsen a vacsorakészítésnél, nem indul el a zuhanyzás (pedig csak 2 zuhanyzó van 43 emberre), nem lakatolják össze szakszerűen a bicikliket, mert mindenki a telefonját simogatja… Ekkor éjszakába nyúlik majd az esti program, nincs idő semmi szellemi tevékenységre, idegesség lesz jó hangulat helyett. Hála Istennek, idén ennek nyoma sem volt.
Rubovszkyné Bodó Mária, a 12. b osztályfőnöke visszaemlékezését egy szülői értekezleten megélt élményével kezdi. Az egyik édesanya arról számolt be, hogy amikor évekkel korábban a tanárnő felírta a táblára a dátumot, miszerint 2025. július 24-én biciklis zarándoklatra indulnak Assisi-Rómába, akkor ezen csak mosolygott. Mókásnak érezte, hogy ennyire korán fel kell jegyeznie egy évekkel későbbi nyári programot. Aztán minden évben újra és újra felkerült a dátum a táblára – és ahogy az anyuka mesélte – egy idő után már nem nevetett, hanem inkább megijedt: ez valóban komoly? 19 nap biciklivel? És egészen Rómáig?
S hogy miért indul el az ember 30 diákkal és a kísérő csapattal? A fő ok, amiért a lehető legzseniálisabb társakkal belevágtam – mondja a tanárnő – az az, hogy azt reméltem, ez az út nagy hatással lesz a fiatalokra. A közösségre. A lelki életre. Az egyén hitének elmélyülésére. Persze aztán azt tapasztaltam, hogy rám is nagy hatással volt. Talán a gyerekek nem is tudták, de már hetedik osztály óta apró pici lépésekben készültünk. A programjainkat mobilmentessé tettük, hogy tanuljunk meg egymással létezni. A kötelező esti lámpaoltás, takarodó sérthetetlen volt az évek során, ha nem is vezényszóra ment az elalvás, de majdnem mindig időben sikerült. Minden évben bicikliztünk közösen, mert az eredmény sosem azon múlik, hogy én milyen edzett biciklista vagyok, hanem azon, hogy mennyire tudok másokkal együtt tekerni.
Ami szintén fontos volt számomra ebben az útban – folytatja az osztályfőnök – hogy ferences szerzetesek jöttek velünk: 19 napon keresztül ferences helyeken ferencesekkel lehettünk együtt. Egy fiatal hite mély impulzusokat kaphat egy ilyen úton. És kapott is. Akár amikor Carlo Acutis sírjánál álltunk, vagy amikor Szent Ferenc életének helyeit jártuk végig Assisiben, de akkor is, amikor Rómában a magyar kápolnában szentmisén vettünk részt. Oly módon szőtték át a szentmisék a napjainkat, hogy mindannyian közelebb kerültünk az Oltáriszentségben lakó Jézushoz.
Mi történt velünk? Ahogy telt az idő – válaszolja a tanárnő – azt láttam, egyre könnyebben nyújt segítséget egyik diák a másiknak. Hogy egyre könnyebben eresztik el a saját bajukat és veszik észre a másikét. Ahogy mentek a hetek, mi úgy vetettük le magunkról a külső héjainkat, álarcainkat és a pózokat, amikben gyakran tetszelgünk mások és magunk előtt. Bízom benne, hogy mindenki meg tud majd őrizni egy szeletet egész életére mindebből. Például azt, hogy ami elsőre nehéznek látszik, az nem lehetetlen, és hogy közösen mindenképp könnyebb, mint egyedül. Végül pedig azt, hogy az Úristen nélkül semmibe sem érdemes belevágni.
Vidáné Szabó Zsuzsi szülőként kísérte az osztályt a biciklis zarándokúton. Zsuzsi nem „tekert”, feladata a háttér biztosítása volt.
Óriási hála van bennem, rengeteg ajándékban részesültem – mondja a beszélgetés során. Az egyik, hogy megtapasztalhattam a Jóisten gondoskodó jelenlétét. Nem indult könnyen a túra, szakadó esőben teltek az első kilométerek, a várt nyári kánikula ellenére hideg, komor időjárás kísért bennünket a kezdeti napokban. Ijesztő biciklis esések, balesetek az első és második napon…, de minden nehézség viszonylag gyorsan kisimult. Aztán jöttek újabb megpróbáltatások, azonban mindig éreztük, hogy a háttérben van Valaki, Aki egyengeti az utunkat.
A másik, amiért hálás vagyok – folytatja Zsuzsi – hogy közelebb kerülhettem a 17-18 éves korosztályhoz, a nehézségeikhez, örömeikhez, kérdéseikhez, kereséseikhez. Jutott idő beszélgetésekre is. Jó volt megtapasztalni, ahogy a kamasz álarcok lehullanak. Mert egy ilyen út alatt lehullottak és mindenki megmutatta emberi, valóságos, egyedi arcát. A felnőtt kísérőkkel is remek volt együtt dolgozni. Félre tudtuk tenni saját igényeinket annak érdekében, hogy a fiatalok megélhessék az út csodáit.
Szülőként is nagyon hálás vagyok – mondja Zsuzsi –, hogy ebben a komplex, egész emberre ható „beavatásélményben” részt vehetett gyermekem. Egy ilyen kerékpáros zarándoklat – folytatja – több szinten hat a résztvevőkre. Különböző rétegei érintődnek meg a személyiségnek. Kezdjük a testi síkkal. A testnek nem kis kihívás napi 100 kilométert tekerni, változó időjárási viszonyok között, harcolva az esővel, szembeszéllel, tűző napsütéssel, emelkedőkkel, izomlázzal. A fiatalok eljutottak a határaikig, és megéltek különböző mélypontokat, ahonnan volt tovább. Megtapasztalták, hogy a mélypontokat követően is van folytatás.Szellemi síkon is sok mindennel gyarapodtak a résztvevők, így érettségire készülve különösen is hasznos volt látni a gótika és a középkor lenyomatát Assisiben, a reneszánsz és a barokk csodáit a vatikáni múzeumban és a templomokban, az ókori Róma maradványait vagy a katakombákat. Történelmi koron átívelő kultúrákkal találkozhattak a fiatalok.
Mindennap kaptunk lelki útravalót is Barnabás testvértől (Rockenbauer Barnabás OFM), amiről elmélkedhettünk napközben a tekerés, az út során. Többször volt szentmisénk. Lelkinapon vettünk részt Alverna hegyén. Szent Ferenc lelkisége átjárta az Assisiben töltött napokat. Szent Ferenc életének állomásait végigjárva rátekinthettünk saját életünkre is: a szülőházánál a szüleinkkel való kapcsolatunkra, a keresztelkedésének helyszínén a kereszténységgel való viszonyunkra, de szó esett a barátságról, nehézségekről egyaránt, amit mindig megvizsgáltunk a saját életünkben is.
A közösség ereje hajtotta a „pedálokat”. Az indulásnál Milán atya kiemelte, hogy nem egyéni teljesítményekről szól ez az út (bár kétségkívül 43 külön történet rajzolódott az út során), hanem arról, hogy 43-an érkezzünk meg Rómába. Jó volt látni, ahogy ezt a szándékot az első pillanattól fogva megértették a fiatalok, és segítették egymást mindenben. Többen beszámoltak arról, hogy egy-egy mélyponton épp a közösség lendítette tovább őket.
A gyerekek ezalatt a közel három hét alatt önállóságuk tekintetében is előre léptek. Magukról kellett gondoskodniuk, a felszerelésükről, hogy időben készen álljanak mindennap az indulásra. Ebéd-szendvicsekeit is ők készítették, mostak magukra, elláttak különféle szolgálatokat a közösségért. A felelősségérzetük is erősödött, hamar megérezték, hogy egyénként rajtuk is áll a Rómába történő megérkezés.
Reménnyel tölt el, hogy nem vagyunk egyedül, az Úr mindig gondoskodik, a közösség ereje tovább lendít. A remény évében különleges volt eljutni Rómába ezzel a csapattal. Egy életre szóló élmény marad mindannyiunknak – zárja beszámolóját Zsuzsi.
Szabó Péter szülő-kísérő is úgy látja, az Assisi–Róma kerékpártúra nem pusztán egy osztálykirándulás vagy társasutazás volt, hanem mint zarándoklat vált valósággá. Nem egy sportteljesítményről volt szó, nem csupán a látványosságok megtekintése volt fontos, hanem a fókuszba egy másik, a lelki cél elérése került. Annak, aki figyelt belső személyes útjára, egészen különleges élményben és fejlődésben, érésben lehetett része. Ehhez azonban alázatra és nyitott szemre volt szükség. Felismerhetővé vált, hogy a legegyszerűbb hétköznapi vagy éppen a legkellemetlenebb, esetleg csodásan valószínűtlen események egyike sem a vak véletlen műve: minden történésnek van egy isteni időben és térben értelmezhető olvasata, csak észre kell ezeket venni.
A túra első két napján történt két ijesztő baleset, de azok elszenvedői a csodával határos módon kisebb zúzódásokkal úszták meg a kalandot. A biciklik sérüléseit látva, hogy nem történt nagyobb baj, joggal hitetlenkedhettünk – mondja Péter. Vajon a baleset elszenvedői jobban megérdemelték volna a leckét, mint a többiek? Nem hiszem. Viszont éppen ők, testalkatuknál fogva könnyebben „megúszták”, így a közösség érdekében elhordozhatták a gyengébbek helyett a tapasztalat és tanulság nehéz terhét, egyúttal megélhették a többiek őszinte aggódó szeretetét és gondoskodását, amire pedig nekik volt szükségük. A lelki út szempontjából tekintve ezekből a balesetből mindenki pozitívan jöhetett ki, az egyén és a közösség egyaránt.
A zarándoklat során számtalanszor megtapasztalhattuk a Jóisten vezetését, mintha zsinóron húzott volna bennünket előre – folytatja Péter. A szerepem az út során következő volt: a kísérőkocsival műszaki mentésben részesítettem a bajba jutottakat. Ám amikor bekövetkezett egy – a kapacitásainkat már meghaladó – műszaki probléma, és előállt egy emberi számítás szerint már megoldhatatlan helyzet, akkor az oltalomért fohászkodó tized rózsafüzért záró Amen-nel egy időben szólalt meg a megoldást hírül hozó telefoncsörgés is: miszerint arra járt a helyi polgármester, akinek a barátja viszi a környék legkomolyabb kerékpárszervizét, és sok szeretettel vár minket a műhelyében, hogy a megoldhatatlannak tűnő bajt elhárítsa.
Akik ezeket átéltük, mind tanulhattunk belőlük valamit: az ima erejét, a közösség megtartó szeretetét, hogy nem vagyunk egyedül, számíthatunk egymásra, az önzetlen segítségnyújtást, az egymásba vetett bizalmat, gyengeségeink megértését, a nyitottságot, a befogadást, vagy akár azt, hogy a kitartás és az állhatatosság eléri célját.
Mindezekre persze a fiatalok figyelmét rá kellett irányítani: nem vagyunk magunkra hagyva, az Úr gondoskodik, erőt ad, formál, terve van velünk, ha bízunk Benne, és mi is segítő szeretettel fordulunk egymás felé. Ezt a zarándoklat során mindannyian a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg és raktározhattuk el élményként egy életre – zárja Péter visszaemlékezését.
Végül néhány mondat a diákok tollából:
„Ami bennem változott: a kitartásom. Hálás vagyok a vezetőinknek, mert életre szóló élményekhez segítettek bennünket. Biztos nem felejtem a vergheretói emelkedőt, ahol torkunk szakadtából szurkoltunk egymásnak, hogy mindannyian épségben felérjünk. Rómában pápai áldást kaptunk, ugyanakkor viccesen mókás volt, ahogy láthatósági mellényben, libasorban bicikliztünk az olasz utakon. Assisibe és Rómába érkezve pedig sírva térdepeltünk.”
„Hálás vagyok a közösségért, az összetartásért, a lehetőségért, hogy megélhettem egy ilyen életre szóló élményt.”
„A háromhetes zarándoklat a hitem megerősödést is hozta. Emiatt is nagyon hálás vagyok. Elindultunk, bíztunk abban, hogy végig tudjuk csinálni, hittünk abban, hogy megkapunk minden támogatást, nem rajtunk fog múlni!”
Mi, „itthonmaradó” szülők, nagyszülők, testvérek, rokonok, barátok és ismerősök olykor aggódva, de imával, reménnyel és örömmel telve követtük az Assisi–Róma kerékpáros utazást, s vártuk haza az útonlévőket. Ugyanakkor általuk magunk is részesei lehettünk a kerékpáros csapat megélte csodáknak, valami olyasminek, amiről Nemeshegyi Péter SJ így írt: „A csodában az élő Isten ’jelenti magát’. Csodájával villámhoz hasonlóan repeszti szét az éjszaka sötét kárpitját. A csoda: személyes üzenet, amelynek felismeréséhez belső ráhangolódás szükséges. Nem olyan istenbizonyíték, mint a kétszer kettő: négy. A csoda: megszólítás, amely elől el lehet zárkózni, de ha megnyílunk feléje, boldog felismeréshez vezet: ’mégis’ van Isten, és törődik velünk.”
Lejegyezte és összeállította: Török Beáta