„Mit kezdjen, akit elitélt,
de fölmentett később az ég, …”
(Pilinszky János: Késő kegyelem)
A Főiskolára, s az ott eltöltött immáron hároméves múltamra gondolva a hazaérkezés jut eszembe.
Életünk során nagy kihívás, egyben feladat is számunkra, hogy otthonra találjunk e földi létben. Először közvetlen környezetünkben, a családban, majd egy kissé már a tágasabb, a lakóhelyünket körbeölelő térben, ezt követően a kisebb-nagyobb közösségben: óvodában, iskolában, végül a társadalomban, a hazában, s folytathatnánk a nagyvilágig. Ebben a folyamatban, lelki vonatkozásban és érésben, meghatározóak az egyes fokozatok.
Saját életemben ezek a fokozatok töredékesek, hézagosak voltak, semmiképp sem éltem meg a folyamatosságot és az egységet.
Vallásos, katolikus családban nőttem fel, ami az ötvenes években egyenlő volt egy zárt, belső világgal. Ahhoz, hogy apámat ne bocsássák el a munkahelyéről, csak anyám és én (kisgyermekként) járhattunk vasárnaponként templomba, de csak a szülővárosom szélén lévőbe, s szinte titokban. Bár akkor még nem voltam tudatában annak, de bennem már megtört az otthon és a külvilág közötti kapcsolat.
Természetesen, mint sokak, a mi családunk is kénytelen volt – mai divatos szóval élve – „okosan” alkalmazkodni az ötvenes-hatvanas évek társadalmához. Ám, amit belül őriztünk, a hitet, a keresztény tanítást, de leginkább mindezek lelkiségét, csak zárt ajtók mögött élhettük meg hosszú évtizedeken át.
A későbbi évek során hiába voltak aztán már engedmények a vallás és a hit vonatkozásában is, azt, hogy negyven év milyen meghatározó egy ember életében és hogyan alakítja a személyiségét, csak most éreztem át igazán a maga teljességében, miután oktatóként a Sapientiára kerültem.
Pszichológusként természetesen tudom, hogy a gyermekkort érő sérülések, így a takargatás, a szégyen és a félelemérzet, ha tetszik, traumák, mint például saját érzéseink felvállalásának tiltása a maga teljességében, nem oldódik fel sem gombnyomásra, sem úgy, ha kinyitják az évtizedekig zárva tartott kalitka ajtaját.
1991-től 2023-ig harminckét év telt el, immáron szabadságban, azzal a tudattal élve, hogy nemcsak kívül, de belül is szabadok lettünk. A Főiskolával való találkozás ébresztett rá arra, s hozta el számomra a felismerést, hogy milyen szűk is tudatunk tartománya a valósághoz képest. Avilai Szent Teréz A belső várkastély című könyvében olvashatjuk, hogy hány és hány szobája is van a léleknek. S kérdés, hogy közülük hány nyílik ki és töltődik fel élettel, s hány marad éltünk folyamán örök zár alatt, amiről nem is tudunk. Ez utóbbi felismerést éltem át a Főiskolán idejövetelemet követően. A Sapientia kisugárzása felnyitott bennem egy, a jelen tudatom számára ismeretlen, illetve rég eltemetett, hét lakattal lezárt területet, amelyet kilencéves korom körül éltem meg, s amely érzések csak néha-néha juthattak érvényre életem folyamán. Mintha megelevenedtek volna bennem egy-egy felvillanás erejéig nyolc-kilencéves korom hittanórái, máig ható tanításai, s a valamiféle megtisztulást, emelkedettséget hozó elsőáldozásom emléke.
Egy volt kedves tanítványom, Berki Barbara javasolta, hogy művészet- és meseterápiás módszeremet, amely több évtizedes múltra tekint vissza, „hozzam ide” a Főiskolára, másoddiplomás képzésként. Különféle érzések merültek fel bennem a Főiskola neve kapcsán. Életemben a hitemet eddig csak otthon és templomban gyakoroltam. A szerzetességről a külvilágtól való elzárkózás és aszketizmus jutott eszembe, holott sok évvel ezelőtt a franciaországi Chartres-ban egy katolikus közösségben ennek ellenkezőjét tapasztalhattam. Ám hazai vonatkozásban ahhoz hasonlót sehogy, vagy csak igen nehezen tudtam elképzelni.
Mennyire lesz vonzó a művészet- és meseterápia a Főiskola keretei között a képzésre jelentkezők számára? Milyen fantáziájuk lesz majd a kinti világból érkezőknek, azaz a világiaknak, ha olvasnak erről? Kérdés volt számomra az is, hogy a Katarzisz Komplex Művészetterápiának a természet örök megújulását, az évkör szakralitását és a megtisztulást középpontba állító, az ember értékőrző életútjára építő képzési elvei és módszertana vajon nyerhet-e teret a szerzetesrendek eme „zárt világában”? Ám ezen aggályaim úgy illantak el, mintha soha nem is lettek volna, miután Barbara jóvoltából és közvetítésével megismerkedtem az Innovatív Hálózatok Intézet vezetőjével, dr. Guba Andrással. A vele való, több mint másfél órás beszélgetés nem várt tanúságtétel volt számomra.
Az Andrással való találkozás, majd később Jákó atya elfogadó, befogadó mosolya, a rekollekciók, előadások, konferenciák, a Tanulmányi Osztályon Szemere Rita, Kozma Melinda, Jakó Judit, Endrődi Erik mindig segítőkész kedvessége, összességében a Sapientia kisugárzása megerősítették bennem azt az érzést, hogy itt a helye a két módszernek és az arra építendő szakirányoknak is. Hiszen gyökerében mindkettő a Teremtőhöz, valamint a teremtett világhoz és annak rendjéhez való kapcsolódásról szól. Ugyanakkor a két szakirány létrehozása feszültségeket és konfliktusokat sem nélkülöző küzdelemmel járt, hiszen azok képzési formája és gyakorlata új volt a Tanulmányi Osztály számára, s új a Főiskolán megszokott képzések között is. Ám tapasztalataim alapján a krízisek és konfliktusok szükségszerű mintázatai a megújulás szövetének.
Az akkreditációra benyújtandó anyagot és az első mintatantervet Guba Andrással és Tornay Krisztinával állítottuk össze. Bizony beletelt két évbe, amíg a szakmai, szervezési és az adminisztratív területek összecsiszolódtak. Jóleső érzéssel tölt el, s egyben megnyugtató és inspiráló is számomra, hogy Bagyinszki Ágoston rektor atya támogatója a két szakirány kiteljesedésének.
Visszatérve a Sapientiához kapcsolódó saját megéléseimhez, arra kellett rádöbbennem az elmúlt oktatói éveim során, hogy nem elég megélni az önazonosságot, egyben az otthonosságot a családban vagy egy kisebb-nagyobb csoportban. Azt csak egy tágabb, egyetemesebb közösség teljesítheti be. Amikor ott ültem a nagy előadóteremben, egy-egy előadást hallgatva, nemcsak lelki, de zsigeri szinten is éreztem, hogy hazataláltam, itthon vagyok.
A Sapientiától azt az ajándékot kaptam, hogy mintegy magamhoz ölelhettem, tudatba integrálhattam, s a mindennapjaimba emelhettem egy addig tetszhalottként cipelt lélekrészemet. Ugyanakkor annak is tudatában vagyok, hogy ez az adomány, így, életem vége felé már csak egy záró akkord lehet.
Mégis, hálásan köszönöm!
*
Az öt kérdésre adott válaszom:
Mit jelent vagy jelentett számodra a Sapientiához tartozni?
A Sapientián töltött évek hatására döbbentem rá, hogy számomra az otthonosságot és az önazonosságot a maga teljességében csak a hitemmel azonos és azt gyakorló, egyetemességet képviselő közösség adhatja meg.
Mi a legnagyobb öröm, ami itt ért és amit megosztanál velünk?
A két terápiás módszer befogadása, valamint a lehetőség biztosítása azok fejlesztésére és kiteljesítésére.
Milyen javaslataid lennének a Sapientia jövőjének alakítását illetően?
Mivel elsősorban a képzésben vagyok érintett, feladatomnak a két terápiás szakirány minőségének folyamatos jobbítását és népszerűsítését tekintem. A művészet- és meseterápiás szakirány népszerűsítése – úgy vélem – egyben a Főiskolát és annak szellemiségét is népszerűsítené.
Mi a személyes célkitűzésed az elkövetkezendő évekre?
Szeretném az előttem álló egy-két évben úgy átadni a szakfelelősi feladataimat a jelenlegi két szakfelelős-helyettesnek, hogy ne csorbuljon a képzés minősége. Ám, amíg erőm engedi, szeretnék továbbra is a Sapientiához tartozni, s nemcsak lélekben, hanem személyesen is részt venni a főiskolai rendezvényeken és előadásokon.
Van-e saját jelmondatod, gondolatod vagy kedvenc idézeted, amelyik elkísér az életben?
„Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul.” (2Kor 4,16)