Ady Endre: Májusi zápor után
Nagymessziről ködölt a Bükk,
Gőzölt a sík, áradt az Ér
S fáradt testemben hirtelen
Ott a záporverte mezőn
Piros dalra gyujtott a vér,
Piros dalra gyujtott a vér.
Szinte sercent, hogy nőtt a fű,
Zengett a fény, csókolt a nap,
Szökkent a lomb, virult a föld
S táncolt minden az Ég alatt
S táncolt minden az Ég alatt.
Káprázó városi szemem
Behunyom ennyi csók előtt
Rebegőn és nyugtalanul
És halkan kérem az Urat:
„Áldd meg ezt a csókos mezőt,
Áldd meg ezt a csókos mezőt.”
Itt is, ott is asszony-csapat
Kapál, hol majd élet terem.
(Óh mégis-mégis élni jó.)
Erősek és fiatalok
S a lábuk térdig meztelen
S a lábuk térdig meztelen.
„Nagymessziről” indulunk el ebben az ünnepélyes, a májusi élet erejét, örömét átérző hangulatban, és az emberig, a kapáló asszonyok mezítelen lábáig érünk el. A tájban dolgozó ember része annak a csodának, amivel a májusi természet öleli őt körül.
Szemeink a „ködölő” hegyekről indulnak, majd a gőzölgő sík és az áradó víz látványa tárul elénk. Minden párás, nedves, a tavaszi langyos eső meleg kigőzölgése úszik a tájon, amely a természet életet adó és dajkáló termékenységét érezteti velünk. Ennek hatására még a megfáradt emberi testben is megmozdul valami: öröm lobban fel. Különleges a költői kifejezés, mely szerint testében „piros dalra gyújtott a vér”. A vér az élet, az életerő hordozója, míg dalra gyújtani jókedvünkben, virágos kedvünkben szoktunk. Ebben a képben maga a vér gyújt dalra, vagyis gyullad örömre. A természet ereje piros örömet tud ébreszteni bennünk, egy lélegzetvételnyi az esőillatú mező kipárolgásából új erőt kelt az emberben is. Hiszen csodálatos dolgok mennek végbe körülöttünk.
A második versszak mozgással teli, sercenve nő a fű, szökken a lomb, s táncol „minden az Ég alatt”. A piros májusi életkedv egyfelől mozgásban, másfelől fényben fejeződik ki ezekben a sorokban. A nap, a nagy éltető hozza mozgásba a tájat felfelé törő és szerteszét ágazó növényeivel. Szépséges szinesztéziákban fejeződik ki a különleges megtapasztalás: a növekedésnek és a fénynek hangja van, a nap csókol. Az erős élményekben együtt lehet többféle érzet, meghallhatjuk a néma folyamatok hangját, megláthatjuk a láthatatlan dolgok színét. A táncban elénk vetül a röppenő madarak, cikkanó rovarok, libbenő virágok képe is.
A vers ezen pontján jelenik meg a májusi természetet átható szerelem érzése a csókot adó nap képével. A harmadik versszakot már a csók élménye, érzete hatja át, mely szinte elkápráztatja a városi embert. Milyen tomboló, erős, lenyűgöző az élet a májusi vidéken. Milyen nagy hatású, szinte ijesztően erős élmény ez már a megkopott energiájú, gyakran kedvét-vesztett, lehangolt, elcsigázott embernek. Még a városi beton és kő között is virul a május, de mennyivel inkább a szabad mezőkön és réteken, párás hegyek lábánál. Kicsiny falatkákat kapunk csak belőle a szűkös utcákon, és szinte fulladozunk, ha töményen ér el hozzánk a tavaszi élet ereje.
Ez az érzés átemel a vers következő síkjára, amely a megrendítő élmény fölötti áhítat érzése. Az élet növekszik, virul, árad és szökken, csupa fény és meleg pára, de e megfogható realitásból lelkünket mégis felfelé vezeti, a Teremtőhöz. A termékeny tájban szemlélődő költőben a „piros dalra” gyújtott vér nem annyira tomboló életkedvet, akaratot szül, hanem áhítatot. A nagyon is anyagi, mozgó, nedves és áradó élet csendes fohászra késztet. A költő áldást kér az Úrtól a csókos mezőre, áldást az életre. De a májusi természet az időnek a Teremtő által létrehozott rendjében már eleve áldott, hiszen az élet kiteljesedésének, mindent átható uralmának ideje, és Isten maga az élet megálmodója, megalkotója és szüntelen fenntartója.
Az utolsó versszakban ismét vált a kép. Eddig szemünket a termékeny távlatok és az élettől duzzadó közeli mező látványa felfelé irányította, a lélekben áhítatot szülve. Most visszatérünk a földi valóságba, immár az ember dolgos világába. A földeken asszonyok végeznek egy ősi, egyszerű munkát: kapálnak. Lazítják, lágyítják, tisztítják a földet. A mozdulat a maga egyszerűségében szinte rituális. A föld termést ad – életet –, táplál bennünket. Legközelebb talán éppen az asszonyok állnak hozzá, lévén az asszonyi test is életet adó. S ezek az asszonyok erősek és fiatalok. Olyanok, mint a májusi természet: telve életerővel, piros örömmel. A föld pedig biztosan és szüntelenül elvégzi örök időktől való feladatát – életet terem. Hatalmas erőforrás ez az ember számára. Olyan erők munkálnak körülöttünk, amelyek felettünk és tőlünk függetlenül évről évre, évezredek óta változatlanok. A földbe mag kerül, a mag szárba szökken, az élet növekszik, terebélyesedik, nincs, ami megállítsa. És a költő érzi, hogy élni mégis jó. Mert az élet több, hatalmasabb, erősebb, mint az ember felőrlő malmaiban szétzúzódó hétköznapok csüggesztő sora. Sokkal, de sokkal több, hatalmasabb és erősebb. A mégis szócska érzékelteti, hogy ez már nem magától értetődő érzés. Már valami ellenében fogalmazódik meg, valami olyan negatív élmény ellenében, ami az ellenkezőjéről győz meg minket.
Szemeinket először a hegyekre emeltük, majd a vers végén a kapáló asszonyok lábánál állapodunk meg. Ez a záró kép: a térdig meztelen láb. Mezítláb a földön állni az élettel való kapcsolatot szimbolizálja. A valósághoz, a valóságosan létezőhöz való közelséget. Gyermekkorunk meghatározó élményei ezek: meztelen talpunkon érezni a sarat, tenyerünkön a fa rücskös kérgét, ujjaink közt a fű selymét. Benne lenni a teremtett világban. Május ide vezet vissza bennünket. A létezés nagy erejű csodájához, mely örök forrásokból táplálkozik.