2025. április 15.
Nagykedd
Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette:
„Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták kiről mondta ezt.
A tanítványok közül az egyik, akit Jézus szeretett, a vacsora alatt Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki: „Kérdezd meg, kiről beszél?” Ő Jézushoz fordult, és megkérdezte: „Uram, ki az?” Jézus így felelt: „Az, akinek a bemártott falatot adom.” Ezzel bemártotta a falatot (a tálba) és karióti Júdásnak, Simon fiának nyújtotta. A falat után mindjárt belé szállt a sátán. Jézus ennyit mondott neki: „Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!”
Az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta ezt neki Jézus. Egyesek azt hitték, hogy – mivel Júdásnál volt a pénz – Jézus megbízta: „Vedd meg, amire szükségünk lesz az ünnepen!” Mások pedig (azt gondolták), hogy adjon valamit a szegényeknek. Miután Júdás átvette a falatot, azonnal kiment. Éjszaka volt.
Júdás távozása után Jézus ezeket mondta: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten is megdicsőült benne. Ha pedig az Isten megdicsőült benne, az Isten is meg fogja öt dicsőíteni önmagában, sőt hamarosan megdicsőíti. Gyermekeim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok engem, de amint a zsidóknak megmondottam, most nektek is megmondom: ahová én megyek, oda ti nem jöhettek.”
Erre Simon Péter megkérdezte: „Uram, hová mégy?” Jézus így válaszolt: „Ahová én megyek, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.” Péter azonban erősködött: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet is odaadom érted,” Jézus ezt felelte neki: „Életedet adod értem? Bizony bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.”
Jn 13,21-33.36-38
„Éjszaka volt. Megdicsőült az emberfia.”
Amint János evangéliumának segítségével nyomon követjük Jézus utolsó napjait, többször szembesülünk Jézus megrendülésével. Jézus már megrendül Betániában meglátva Mária fájdalmát és barátjának, Lázárnak sírját (11,33.35). Megrendül, amikor Mária odaadó gesztussal megkeni lábát drága kenettel (12,8). Megrendül, amikor a görögnek beszél saját órájáról, megdicsőüléséről: a búzaszem haláláról (12,27-28).
Mai evangéliumi szakaszunk épp így kezdődik: az utolsó vacsorán vagyunk, közvetlenül a lábmosás után és a Jézus utolsó nagy tanítása, a búcsúbeszéd előtt és Jézus „megrendül lelkében”. E fordulat vezeti be mai szövegünket, s valóban, Jézus utolsó napjainak megértéséhez jó kiindulás Jézus megrendülése.
Már csak azért is jó Jézus megrendüléséből kiindulnunk, mivel az egész Nagyhét, így a Szent Három Nap olvasmányainak sem elsődleges céljuk, hogy dokumentarista pontossággal rögzítsék, illetve idézzék föl az eseményeket. Azon a héten minden bizonnyal sok minden történt, több fontos dolog – az evangélisták ez utóbbiakra összpontosítanak. Nem krónikát írnak, hanem örömhírt. Nem egy dokumentumfilm forgatókönyvét akarják ők a kezünkbe adni – bármennyire is szeretnénk ezt mi, mai emberek –, hanem olyan szöveget, amely az egykor Jeruzsálemben végbement zavaros és zavarba ejtő, szörnyűséges és fájdalmas események értelmét, maradandó jelentését segítenek föltárni előttünk. Úgy tűnik, míg a szemtanúk életében sem volt szándéka egyetlen egyházi írónak sem puszta történeti híradást készíteni.
Ennél sokkal fontosabb kérdések foglalkoztatta őket, olvasóikat, az örömhír hirdetőit és hallgatóit: egy élőnek, az egykor megfeszíttetett, de föltámadt Úrnak a személye. Egy élő, eleven személy története, Jézus Krisztus története, aki jelen volt és jelen van közösségében, Egyházában. Ez az élő Jézus lép elénk János evangélium lapjain, és ez az eleven Jézus az, akinek megrendültségébe meghív bennünket az evangélista.
Jézus megrendültségében őszintén megosztja övéivel iszonyú titkát: tisztában van vele, ki lesz árulója. Nem egyszerű jövendölés ez, hanem szörnyű bizonyosság. S talán, talán bizony halk segélykiáltás egy egykori baráthoz és tanítványhoz, Júdáshoz. A Mester föltárja gondját, mégsem leplezi le mindenki előtt az árulót. Viszont tesz egy utolsó gesztust, utoljára ránéz Júdásra és megkínálja egy falattal. Egyúttal válaszút elé állítja őt.
Jézus nyújtja a falatot, ugyanakkor cselekvésre sürget: „Válassz, itt és most! Ha el ki akarsz szolgáltatni, ám tegyed! De tudd meg: nemcsak azt, hogy átlátok rajtad, hanem azt is, hogy még most is, mindennek végén közösséget akarok veled. Vedd először ezt a falatot, s ha így akarod, legyen ez az utolsó Neked és Nekem, Közöttünk. Legyen ez az utolsó jele Irántad való szeretetemnek – ha a lábmosásból az elébb nem értettél volna.”
Júdás elfogadja a bemártott falatot, a figyelmesség és szeretet jelét, de nem válaszol Jézus rá vonatkozó, illetve neki szóló szavaira. Azonnal elhagyja a helyiséget. Aligha bírja tovább a feszültséget. Mi pedig, olvasók, Jézussal együtt ismét megrendülünk. Mély zavarba kerülhetünk: Vajon miért teszi ezt Júdás? Értetlenségünkben az evangélista magyarázata sem sokat segít: Ördögi befolyásra utal (13,2.30). Aligha mondhat mást: egy Jézust közvetlen közelről ismerő ember árulja el őt. A szeretet annyi és oly nagy jézusi kifejezése után… Csak a puszta ténnyel, a gonoszság titkával szembesülünk.
Péter alakja azonban minket, botladozó, mégis hűséggel próbálkozó tanítványokat újra visszakapcsol a jézusi történetbe. Mert Pétert igenis foglalkoztatja Jézus bejelentése, ő is zavarba jön s szeretné tisztázni a helyzetet. Most akkor végül ki lesz az áruló? Talán bizony nem én magam? Isten őrizzen ettől…! Péternek fontos Jézus és továbbra is közösségben akar lenni vele. Jézus búcsúszavai ellenére. Egyszerűen nem fér a fejébe és szívébe, hogy Jézus csak úgy otthagyja őt. Ő bizony nem fogja elhagyni Jézust akkor sem!
Szép ez a péteri fogadkozás, jobban megnyitja szívünket, mint Júdás hideg közömbössége. Igen, kétségkívül jobb lelkesednünk, mit keserűen kiábrándulnunk vagy csalódnunk. Jézus azonban Pétert szintén helyre teszi. Pál apostol szavai juthatnak eszünkbe a Római levélből: „Nem azon múlik, aki maga erőlködik, sem nem azon, aki elmenekül, hanem egyedül a könyörülő Istenen.”
Ez a könyörülő, igen, végtelenül irgalmas Isten szólít meg bennünket Jézusban. Ezért beszélhet Jézus oly zavarba ejtő módon személyes kudarca közepette, az áruló tanítvány távozása s a megtagadó fogadkozás között a dicsőségről. Mert Isten dicsősége, az Ő szépsége, végtelen hatalma, igazi fontossága, szeretete és ragyogása ott ragyog föl leginkább, ahol a legkevésbé várnánk. A Kereszten. S amikor a Föltámadott majd visszatér, meglepő módon nem büntetni jön, hanem megbocsátani. Jézus nem ítélni jön, hanem életet adni. És ez akkor is így van, ha mi elutasítjuk őt. Torokszorító, mégis fölszabadító ezt kimondani.
„Éjszaka volt.” – írja az evangélista. És: „Most dicsőült meg az emberfia.” Remény ez nekünk is. A történelem, az emberiség, a szív sötétségében ragyoghat föl az isteni fény. Mert Húsvét fénye nem érzéki csalódás vagy könnyed álom, hanem a valódi sötétbe bevilágító fénysugár. A kérdés csak az: Vajon a mi sötétünk kész-e befogadni ezt az isteni fényt?
Bakos Gergely OSB