2025. március 23.
Nagyböjt 3. vasárnap
Abban az időben odajött Jézushoz néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus az áldozat vérével vegyítette.
Erre Jézus megjegyezte: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan. Vagy azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc ember, akire rádőlt Siloámban a torony és megölte őket, bűnösebbek voltak a Jeruzsálemben élő többi embernél? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan.”
Aztán egy példabeszédet mondott. „Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre? Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Lk 13,1-9
Gyakran szeretnénk megérteni, hogyan tud egyszerre valóság lenni Isten igazságossága és irgalmassága. Hogyan tudunk a szenvedésben is örvendezni, a kilátástalanságban is dicsőíteni, a reménytelenségben is remélni.
A mai evangélium igazságosságról és irgalmasságról szól. Várjuk hát a választ a kérdésünkre. De ahogy olvassuk, fel kell tűnjön, hogy itt mintha nem két különböző, ellentétes valóságot látnánk, amelyek valahogyan üggyel-bajjal találkoznak. Ahogy Mózes tapasztalata is zavarba ejtő Róla a csipkebokornál: „Ne közelíts!” és „Én vagyok, aki vagyok” – aki veled vagyok.
Olyan mélyen egybe van szövődve igazság és irgalom, hogy lassan felderenghet nekünk: Isten nem két ellentétes valóságot bűvészkedik össze valahogyan. Ő egyazon pillanatban, egyazon szavában és tettében igazságos és irgalmas. Figyelmeztet és vigasztal, ki akar vágni, mint a terméketlen fügefát, és túláradóan gondoz.
Megengedi a szenvedést és megvigasztal benne. Elrejtőzik és felragyog. Megállít távolabb magától és belénk költözik. Sötétben hagy és örök reményt éleszt.
Mindnyájan ott vagyunk a felhőben. Ahol homály van. Talán mi magunk vagyunk a homály. És ahol Isten van, minden emberi lehetőségnél közelebb. Bennünk és közöttünk, titokzatos, mindennél igazabb és irgalmasabb, derengő ragyogásával.
Nobilis Márió