Advent 2. hete, kedd
december 10.
Iz 40,1-11 Zsolt 95 Mt 18,12-14
„Vigasztaljátok meg népemet, vigasztaljátok meg” – ezt mondja Istenetek. „Szóljatok Jeruzsálem szívéhez és kiáltsátok oda neki: Véget ért szolgaságának ideje, bocsánatot nyert gonoszsága, hiszen az Úr keze kétszeresen sújtotta minden bűnéért.” Egy hang kiált: „Készítsetek utat az Úrnak a pusztában, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át. Minden völgy emelkedjék föl, minden hegy és halom süllyedjen alá. Ami egyenetlen, váljék egyenessé, és sima úttá, ami göröngyös. Akkor megnyilvánul az Úr dicsősége, és meglátják azt mindenek. Igen, az Úr szája mondta ezt így.” Egy hang kiált: „Hirdesd!” Erre megkérdeztem: „Mit hirdessek?” „Minden test olyan, mint a fű, és minden szépsége, mint a mező virága. Kiszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete éri. Valóban, olyan a nép, mint a fű! Kiszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava örökké megmarad.” Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak, emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek. Emeld föl hangodat! Ne félj! Hirdesd Júda városainak: „Íme, a ti Istenetek! Íme, a ti Uratok, Istenetek eljön hatalommal, karjával mindent uralma alá vet. Vele van győzelmének jutalma, és színe előtt a bőséges zsákmány. Úgy legelteti nyáját, mint a pásztor. Karjaiba veszi bárányait, ölében hordozza őket, az anyajuhokat pedig nagy gonddal vezeti.” (Iz, 40,1-11)
Mervay Miklós elmélkedése
Izaiás könyvének ez a mai rövid szakasza olyan, mint egy érzelmi hullámvasút: épphogy elérzékenyülten el-el gondolkodna, elmélkedne az olvasó a vigasztaló szavakon, máris kijózanít a mulandóság, a hervadó virág képe, mely aztán ismét örömbe fordul az örökre megmaradó isteni Ige ígéretével.
Talán nem tévedek, ha azt gondolom, kevesebb reményt keltő, örömteli vigasztaló sor van a prófétáknál, mint figyelmeztető, dorgáló szó.
Gyermekorom első adventi emlékét idézi fel a rorátékon hallott pusztába kiáltó hang és az útkészítésre való felhívás. Mielőtt el tudnék merengeni régi emlékeken, ismét „fel a hegyre”, hangosan hirdetni az ÚR érkezését, mely küzdelmeket és győzelmet ígér.
Lehet, hogy ilyen talán sokunk számára az adventi készület is: igyekszünk elcsendesedni, készülni, lelassítani, rendet tenni – kívül-belül elegyengetni a dolgainkat -, aztán ismét feladatok tornyosulnak elénk, és nekivágunk.
Ami megnyugtat az a szakasz utolsó verse, – mely egybe is cseng az evangélium jó pásztorával – a gyöngédség, ahogy ölében hordoz. Ha e szavakat ízlelgetem, szinte helyezkedek, fészkelődök, hogy kényelmesen bekucorodjak A Pásztor ölébe, karjai közé. „Jó nekünk itt lenni…”. Mi lenne velünk, s a világgal gyöngéd irgalma nélkül!? Be jó volna szentestére így bekucorodni a karjaiba!