Tornay Krisztina elmélkedése
Két apostolt emel ki az evangélium: Júdást és Pétert. Júdás kezeli a pénztárt, látszik, hogy a többiek nincsenek mindenbe beavatva, amit Jézussal ők ketten megbeszélnek: bevásárlás, a szegények gondozása. Kiemelt szerepe van, bizalmi szerepe. Otthagyja úgy a vacsorát, hogy a többiek ezt nem furcsállják, nem gyanakszanak. Sem őrá, sem magukra: ezért őszintén, nem nagyot mondva ígéri Péter Jézusnak, hogy „életemet is odaadom érted”. Bizonyára így hitte, s így hihették a többiek is, magukról, egymásról. A körülöttük megsűrűsödött levegőben talán többször eszükbe jutott, hogy éles helyzetben mit fognak tenni: hogy állnak ki Jézus mellett, hogy mentik meg, vagy hogy halnak meg vele együtt, ha kell. De legalábbis: nem hagyják el, bármi is lesz. Valószínűleg készek voltak hősök lenni, ha arra kerül a sor: s Péter tényleg verekedett is Jézus védelmében az elfogatáskor.
A nagyheti történések egyik fontos szála, hogy a Jézus körül összegyűlő emberek önmagukkal szembesülnek: éles helyzetben derül ki saját maguk számára is, hogy mi lakozik a szívükben. Ez a tapasztalat saját közösségükről, saját személyes tetteikről, szavaikról, mulasztásaikról és árulásaikról ott húzódik Jézus szenvedéstörténete mögött, azzal párhuzamosan. Az árulás kudarca nemcsak Júdásé és Péteré: minden apostol, Jézus minden barátja átélhette.
És Jézus csupán annyit mond útravalóul, hogy mindez az Emberfia megdicsőülése, ahová most még nem tudják követni azok, akiket a pillanat erejében, különleges gyengédséggel „gyermekeimnek” nevez. De talán ez elég is: a Hozzá tartozás bensőségességét nem törheti szét semmi, amik és amilyenek vagyunk..