Vida-Baráth Márta elmélkedése
Most, hogy sikerült áthelyeztetnem magam a háborús övezetből (hisz’ van, ami már nekem is sok), itt, a kórházban egyszerű egészségügyi dolgozónak tekintem magamat. A kiégés lehetősége mégis szorosan követ, a nyakamban liheg most is. Az áthelyezéstől csak rövid időre lettem jobban. Az idealizmus és a realizmus szakaszát kipipáltam, egy szakember talán már a stagnálást vizionálná. Nem szeretnék a frusztráció és az apátia felé oszcillálni, inkább beszélek. Azaz, írok. Kiírom magamból. Mit is?
– Hogy a lelkesedésem és az érdeklődésem sehol.
– Hogy túl sok a stressz.
– Hogy nem kapok elég visszajelzést, megerősítést.
– Hogy a páciensek egy része tudomást sem vesz rólam, mások kiutálnak, a legtöbbjük meg egyszerűen jelentéktelennek tart.
– Hogy a presztízsem egyre csökken, pedig időtlen idők óta szinte megszállottan végzem a munkámat, mondhatni halálra dolgozom magam.
– Hogy naphosszat visszafordíthatatlan döntések sorát kell meghoznom…
Hát lehet ezt bírni?
A bérezéssel nincs gond, hogy valami jót is mondjak. Valutában kapom, bár azt azért nem mondanám, hogy halálra keresem magam. A munkáltató értékel, itt mégis fekete angyalnak érzem magam, ami nyomaszt. Az életkorom is közrejátszhat… Hogy hány éves vagyok? Ne firtassuk, hatvan és a halál között, legyen elég ennyi.
Gondold el: régen könyveket írtak rólam. Most meg…? Mi a halál kellene, hogy jobban szeressenek, vagy legalább számba vegyenek? – ezen tűnődőm még munka közben is. Ismered Szabó Magda Liber Mortisát? „…mindenkinek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában…” Hát rólam ki emlékezik meg, ki? Rákerestem még a Bibliában is: és tudod, hány találatom volt? Görgethettem megállás nélkül, annyiszor emlegetnek.
És most hadd tegyem félre a szerénységemet: maga Jézus is számtalanszor beszélt rólam, mások figyelmébe ajánlott, még metaforákat is szerkesztett a kedvemért, s ami halálosan komoly: megengedte magának a kapcsolati kontextust: birtokos viszonyba kerültünk egymással…
Bezzeg ma! Ki mer rám gondolni, ki mer megemlékezni rólam, ki vár engem? Imáiban ki emleget fel? Van-e egyáltalán ezen a sápadt bolygón valaki, aki esténként el meri képzelni, milyen is lesz, amikor találkozunk valamelyik következő műszakomban? (Azt már meg se kérdezem, létezik-e még olyan szülő, aki engem jónak hív, s aki gyermekeit arra tanítja, hogy beleszőjenek esti imájukba.)
Hótmindegy, nem kesergek tovább.
Jobbat gondoltam: műszak végén kimegyek a partra. Csak bámulom majd a végtelen vizet, amely felett Isten lelke lebeg; veled együtt, kedves Ferenc barátom. Te még emberszámba veszel, testvérednek tekintesz Víz húgunkkal és Tűz bátyánkkal együtt.
Ötkor végzek. Dobj egy üzenetet, ha el tudsz szabadulni, s ki tudsz jönni az Öröklét partjára. A te drága jó Halál testvéred ott fog stresszoldani egy kicsit. Pontban ötkor várlak – hisz’ ismersz, én mindig pontos vagyok, halálpontos.
†
Add, Urunk, hogy ne rettegjünk a haláltól, hanem meglássuk benne örök életünk kezdetét!