Petres Lúcia OP elmélkedése
Harmincnyolc év hosszú idő. Harmincnyolc év teljes tehetetlenség még hosszabb idő. Megszokja az ember, hogy nem tud mozdulni, talán már nem is emlékszik rá, milyen volt a végtagjait mozgatni, járni. „Akarsz-e meggyógyulni?” – kérdezi Jézus. És a béna nem azt mondja, igen, vagy hogy „mégis mit gondolsz, miért vagyok itt, ha nem akarok meggyógyulni?” ... A bánatát mondja ki, a hiányt, ami akadályozza őt a gyógyulásban: „Nincs emberem”. Mert a gyógyulásnak csak egy módját látja, és az el van zárva előle, mert nincs senkije. Jézus meghallja a magányt, meghallja a keserűséget, és meghallja a halovány reményt, hogy hátha végre valaki beviszi a vízbe. Ám Jézust nem köti az az egy eljárásmód. Ő nem eszköze a gyógyulásnak, hanem forrása. Nem embere lesz a bénának, hanem gyógyítója. Nem a megszokott úton közelít, és nem az elvárásainknak megfelelően cselekszik. Néha felforgatja elképzeléseinket, és közben feltétlen bizalmat kér - a bénát meg sem érinti, csak felszólítja, hogy keljen fel. És a béna hisz neki és felkel. Mi merjük-e engedni, hogy meglepjen bennünket, vagy próbáljuk beszuszakolni őt a kereteink közé, miközben azt hisszük, hogy nem segít, mert nem azt teszi, amit várnánk? Észrevesszük-e, felismerjük-e akkor is, amikor nem a megszokott utakon jön felénk? Merünk-e feltétlen bizalommal lenni feléje akkor is, amikor egyedül is megoldhatnánk; akkor is, amikor minden más kudarcot vall, amikor nincs emberünk, amikor tehetetlenek vagyunk...? Merünk-e felkelni a szavára?