Kisnémet Fülöp OSB elmélkedése
A mai evangéliumi szakaszt olvasva elsőként az tűnik fel, hogy a gyermek gyógyításának tudósítása Jézusnak egy nagy vándorútjába ágyazódik bele. A János evangélium 4. fejezetének elején arról olvasunk, hogy a Mester Júdeából Galileába indul – és valamiért nem a Jordán-völgy síkságát választja, hanem a Szamária és Galilea dombjain át vezető utat. Az út közben megpihen a Sikár melletti Jákob-kútnál, ott beszélgetésbe fog egy asszonnyal, majd érintve Kánát Kapernaumba érkezik, találkozva a királyi tisztviselővel. Innen pedig Jeruzsálembe indul vissza, az ünnepre.
Nagyböjti utunkon már egy jó ideje haladva, mi is változatos tájakon járunk; akár napi szinten döntéseket hozunk arról, hogy melyik utat válasszuk. Talán olykor azt is érezzük, hogy életünk körülményei szinte kényszerítően hatnak arra, hogy merre induljunk. Lehet, hogy nem vagyunk megelégedve napi tempónkkal, a napvégi célbeérkezéssel; vagy éppen a társaság, a kapcsolódás és a magány táncában nem találjuk igazán a helyünket. És mindeközben a táj is hatással van ránk, és érzékeljük azt, amire semmilyen mértékben sem terjed ki a kontrollunk…
Egy ilyen út során hallunk hírt a Mester közeledéséről. Talán a királyi tisztviselővel együtt mi is Jézus elé sietünk, és életünk legdrágább kincsének elvesztésétől rettegve kérjük Őt, hogy tartson velünk, térjen be hozzánk. Ám ezúttal Jézus nem kér a vendégségből – ami persze egy nagyon érdekvezérelt meghívás a részünkről… Sőt, mintha azt éreznénk, hogy elbeszélünk egymás mellett: a tisztviselővel együtt, a legrosszabbtól tartva, egész lényünkkel odafordulva, akár egzisztenciánk bástyái közül kilépve – éppen azok áttörhetőségét tapasztalva – könyörgünk, és Jézus mintha egy elméleti, csak számára fontos okfejtésbe kezdene először, amiből akár még némi gúnyos cinizmust is kihallhatunk („Ha nem láttok jeleket és csodákat, nem hisztek”). Másodszori kérésünkre azonban ellentmondást nem tűrve válaszol; hitet kérve útra küld. Sőt, a hitet nem csak kéri, hanem felszólít a hit aktusára, amelyet az útra kelés pecsétel meg a részünkről.
Jézus vándorútja mellé tehát odahelyeződik a tisztviselővel együtt a mi vándorlásunk is. Nem tudom, és talán kicsit félek is elképzelni, hogy milyen lehetett a gyermekéért aggódó embernek az útja hazafelé – mégha csak rövid ideig is tarthatott… Minden lépésének roppant súlya lehetett! De a sok kavargó érzés mellett a szívében a bizalom lángjának legalább pislákolnia kellett. Hiszen a szöveg szerint a belátás és a hit csak a csodás híradás után lett osztályrészévé…
A hátralévő nagyböjti napokon mi is útra küldöttek vagyunk. Az út során pedig sok minden történhet velünk – akár még a hit is megszülethet, megerősödhet szívünk mélyén. Amit tehetünk, az az, hogy folytatjuk a menést – olykor a körülmények, az aggodalmak, mások és saját magunk súlyai alatt bandukolva… Várva a találkozást a Mesterrel, akihez közeledtét meghallva sietséggel, vélt biztonsági zónánkból kilépve oda tudunk lépni, és kérni tudjuk őt: „adj gyógyulást és szabadulást”.