Kék Emerencia elmélkedése
„Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint… Én nem vagyok pletykás, nem vagyok rosszindulatú, irigy, nem vagyok kevély, nem vagyok negatív, önző, mindent kitaposó, mogorva” – és még sorolhatnánk, hogy milyen nem. Abban a hitben élünk, hogy különbek vagyunk mindenkinél, ugyanakkor alázatos, jó hívők, mindent úgy teszünk, ahogy Isten parancsolatai megkövetelik, és – de ezt önmagunknak is csak suttogjuk, – nincs is igazában szükségünk megváltásra, hiszen majdnem kétezer éve Jézus már megváltott minket, azóta pedig tudjuk, hogy merre van az arra, nem kell ezt külön senkinek sem hangoztatnia vagy állandóan figyelmeztetnie rá. Az önhittség és elbizakodottság miatt emelt orral járunk, nem látjuk, hogy minden pillanatban szükségünk van a megváltásra amiatt, mert szent gőgünkben talán bűnösebbek vagyunk a legnagyobb bűnöket elkövetőknél is, akikre szeretünk ujjal mutogatni.
Jézus szava húsbavágó: az alázat vezet Istenhez, nem az „én vagyok az isten magam és mások számára” gondolkodás. Amit mondott, igazzá vált általa, vele és őbenne, amint azt a filippieknek írt levélből (Fil 2,8–9) is tudjuk: Krisztus engedelmes lett és megalázta magát a kereszthalálig, emiatt Isten felmagasztalta őt. A vámoshoz hasonlóan nekünk is el kell fogadnunk azt, hogy bármilyen jónak és szentnek hisszük is magunkat, bűnösök vagyunk és Isten irgalmára szorulunk. Ennek már a felismerése bűnbánat és alázat, és higgyük el, hogy nincs semmi sem veszve: Jézus Krisztus elénk élte az alázatot – nem kell tehát mást tennünk, mint hozzá kell hasonlóvá válnunk. Leírni egyszerű, de megtenni nem könnyű ezt, mégis, ennek elkezdésére, vagy ha már elindultunk az alázat útján, akkor a benne való elmélyedésre lehetőség számunkra ez a nagyböjti időszak is. Éljünk vele. Meg fogja érni!