Szatmári Györgyi elmélkedése
A határok közt élő Határtalan (Jn 12,1–11)
Az asztalnál ülnek, vacsoráznak. Ugyanott, ahol nemrég még gyászoltak (Jn 11).
A három testvér – Jézus barátai – ad otthont az együttlétnek. Korábban már szembe kellett nézniük a halállal, megküzdeni a távolra vetített reménnyel viaskodó gyásszal, a veszteséggel (Jn 11,21.24.31). Most ugyanígy. Az életbe visszahozott Lázár története még nem a halál legyőzésének története volt, hanem annak csak híre, annak csak jele. Lázár visszatért, de újra szembe kell néznie a halállal (Jn 12,10–11). Könyörtelenül. Szembe kell néznie az emberi élet végességével, akár a gyűlölet, erőszak eredményeként, akár betegség alattomos támadásaként, akár az elköszönni időt hagyó, lassú elerőtlenedés végén köszönti azt, akinek mennie kell. Szembe kell néznünk vele mindnyájunknak. Erre hívott meg bennünket hamvazószerda szentelménye.
Júdás önös érdekét a társadalmi felelősség köntösébe öltöztető kérdés mögé rejti (Jn 12,5–6). Lehetséges, hogy neki van igaza? Nem ér többet ennek a múlandónak a megbecsülése, megteremtett lehetősége, mint a határt átlépő személy számunkra eltűnő – beteljesedő – sorsa? Ne magunkkal, fájdalmainkkal, az általunk álmodott lehetőségekkel törődjünk inkább, mintsem annak az ünnepnek a méltóságával, amit a határ átlépése, a véges vége, a Húsvét által átlényegülő halál jelent?
A vacsora közben egy tekintet van, mely nem az asztalra, nem az asztaltársaságra, nem a dicsérhető vagy megszólható jelenlévők valamelyikére, hanem egy nagy utat megtett, és útja döntő lépése előtt álló lábra, Jézus lábára szegeződik. Mit láthat? Az út porát, a megtett lépések kérges, tán sebeket fakasztó nyomát, a talpakba sűrűsödő nehézkedés, fájdalom és szeretet mély, csak azok számára észrevehető nyomait, akik nem akarnak kitérni a halál elől, akik oda tudnak térdelni a másik elé, akik érinteni tudják a másik lábát, akik készek minden lehetőségüket – környezetük elismerő elfogadását, javaikat – feladni, hogy kifejezzék a másik felismert méltóságát.
A villamoson ülnek. Ők csak ülnek. Mások, a távolság tág körét köréjük vonók indulásra várnak, hogy a bevásárló-központban imént beszerzett ékszereket, ruhákat, étkekek hazavigyék annak reményében, hogy hamarosan, talán még ma, gyönyörködés, élvezet forrásai lesznek.
Ők, a nő és a férfi csak ülnek: számukra a világ nem a közel- vagy távoli jövő lehetőségeivel kecsegtet. Számukra a világ a megvetés, a kirekesztettség közege. Tél van. A villamos padlója nyirkos a cipőkön behozott hólé koszos foltjaitól. A kört alkotót – tőlük távol – összehúzzák magukon kabátjukat, s szótlanul gondolataikba, maguknak szőtt álmaikba burkolóznak. Ők, a férfi és a nő nem így.
A férfi a nő kezét figyeli. A nő a férfi lábát, miközben lassan ölébe emeli, a talpa vesztett cipőt lehámozza róla és a lyukat hiábavalóan pótolni igyekvő, ázott újságpapír maradékával gyöngéden törölgeti. Húsvét közeleg.