Hernádyné Szemere Rita elmélkedése
Hányszor kell megbocsátanom neki? (Mt 18,21-35)
Szanaszét hagyja a holmiját.
Sose kapcsolja le a villanyt.
Nem törli fel a kilocsolt vizet.
Egy káosz a szobája.
Nem végzi el a házimunkát.
Nem mozdul.
Nem segít.
Elfelejti a bevásárlás felét.
Utolsó percben szól, hogy segítség kell.
Nem figyel arra, amit mondok.
Ingerülten szól hozzám.
Nem szól hozzám.
Hülyeségekért rám szól.
Direkt bosszant.
Elkésik.
Elfelejt eljönni.
Nem teszi meg, amit megígért.
Poénkodik rajtam.
Megbánt a szavaival.
Megsértődik.
Hangosan fütyül, amikor csöndre vágyom.
Fütyül rám.
Unja a beszédem.
Nem ad igazat.
Nem ért meg.
Hazudik.
Alkudozik.
Hátsó szándékkal kér valamit.
Nem végzi el a feladatát.
Rám terheli saját munkáját.
Bizalmatlankodik.
Bizalmaskodik.
Átver.
Kibújik a felelősség alól.
Nem értékeli az erőfeszítésem.
Hülyének néz.
Lopja az időmet.
Kihasznál.
…
Már megint! Újra meg újra! Állandóan! MINDIG!
Soha nem fog megváltozni! SOHA!
Hogy szeressem így? Hogy viseljem el?
Aztán ránézek magamra. Én miben tudtam változni az elmúlt időkben?
Akarok-e egyáltalán? Törekszem-e? Tudok-e?
Szíven üt Isten irántam megnyilvánuló türelme: időt ad nekem a változásra. Nem sürget, nem siettet, türelmesen vár. Kivárja, amíg belátva vétkem, gyengeségem, változni tudok. Újra meg újra megbocsát. Mert szeret. Még akkor is, ha nem változom.
Talán ezt az időt kell nekem is megadnom a másiknak. Tartson bármeddig is… Türelmesen várni. Újra meg újra megbocsátani! Mert szeretni akarom. Még akkor is, ha nem változik.