Petres Laura OP elmélkedése
„Ő azonban áthaladt közöttük és eltávozott.”
Vajon, ha Jézus velünk találkozna, és rámutatna arra, hogy miben szorulunk növekedésre, változásra, mi hogyan reagálnánk? Valóban látnánk-e őt, vagy csak magunkat látnánk? És én magam hogyan reagálnék? Dühhel? Elkeseredéssel, hogy na, ugye megmondtam, hogy nem megy ez nekem? Meneküléssel, hogy hagyjon már békén? Hálával, hogy végre tisztábban látok? Vagy megállnék Jézus előtt, szemébe néznék és azt mondanám, „beszéljünk róla, mert szükségem van a segítségedre, nélküled nem megy”? Ha elég gyakran állunk meg az Isten előtt, ha elbírjuk a tekintetét és a csendjét, óhatatlanul felismerjük a gyengeségeinket, a kishitűségünket, mindazt, amiben javulásra szorulunk. Mégsem mindegy, hogy mire figyelünk: az Úrra, akit hallgatunk és szemlélünk, vagy magunkra, akit egészen másnak, vagy sajnálatra méltónak, vagy esetleg reménytelennek látunk. Önismeretre sokféleképp el lehet jutni, de az a leghitelesebb, ami az istenismeretből, istenkapcsolatból növi ki magát. Megengedem-e az Úrnak, hogy elvezessen a hibáimtól odáig, ahol felismerem igazi identitásomat, hogy az vagyok, akit az Isten rajongva szeret? Vagy engedem, hogy áthaladjon közöttünk, életem eseményei és kapcsolatai között, és eltávozzon? Ne engedd tovább menni őt!