Kisnémet Fülöp OSB elmélkedése
Egy kedves barátom majdnem mindegyik találkozásunkkor nem egy, hanem akár több meghökkentő, nehéz kérdést intéz hozzám. Még az is előfordul, hogy az együtt töltött idő végéhez közeledve sem kímél meg attól, hogy megizzasszon a búcsú pillanataihoz közeledve.
Szinte az összes kérdése olyan, amire nem lehet tőmondatban, röviden válaszolni, hiszen a kifejtés időt igényelne – legalábbis én úgy élem ezt meg, hogy az élet bonyodalmai közepette nem lehetséges az azonnali és precíz válaszadás…
Amikor a mai evangéliumi szakaszt olvasom, magam elé képzelem a vándorló Jézust társai közösségében. Hogy az evangéliumban olvasott kérdést – „Kinek mondják az emberek az Emberfiát?” – övező beszélgetésnek mi a kontextusa, arról a szöveg hallgat. Lehet, hogy több órányi gyaloglás bágyadt csendességében, de az is lehet, hogy egy vidám, egymást cukkoló, felszabadult séta közben hangzik el a kérdés. A válasz mindenesetre nem késlekedik. Végül is ez nem egy konfrontatív téma, esetleg azon izgulhatott néhány tanítvány, hogy a Mester mit szól a felsorolt azonosításokhoz. A második felvetés már nehezebb terepre viszi a Jézussal együtt vándorlókat – amelyet mintha a beszélgetés topográfiai elhelyezése is jelezni kívánna („Caesarea Philippi vidéke”): „Hát ti kinek mondotok engem?”. Erre a kérdésre már nem a kollektívum, hanem Péter válaszol (minden bizonnyal a csoport nevében is): „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia”.
Bár még csak egy hét telt el nagyböjti utam kezdete óta, bandukolásom nagyon egyenetlennek tűnik. De hálás vagyok azért, hogy már ebben a pár napban is
megtapasztalhattam azt, hogy egy felebarátom Jézussal való párbeszédét hallva – saját válaszadásom esetleges esendőségét megélve – testvérem hitvallása megerősített engem. Ő meg tudta vallani a Fiúba, a Felkentbe vetett hitét. Társamnak ez a bátorsága éppúgy megrendít, mint barátom meghökkentő, nehéz kérdései a búcsú pillanataiban…
Caesarea Philippi vidéke határterület; Jézus dönthetett volna úgy, hogy külföldre menekül, és nem folytatja útját Izrael szívébe, Jeruzsálembe, a szenvedés hegyére. Idei nagyböjti utam – utunk – is határvidéken át vezet; nem nehéz kilépni, félbehagyni és figyelmen kívül hagyni a Mester kérdéseit. Az evangélium ma mégis arra bátorít, hogy maradjak – maradjunk – meg az út esetleges bágyadt csendességében vagy éppen felszabadult vidámságában és bátran hagyatkozzam – hagyatkozzunk – rá az útitársak válaszaira vagy éppen kérdéseire, egyszóval hitvallására, bízva abban, hogy egy közös tanúságtétel részei vagyunk.