Fehérváry Örs Jákó OSB elmélkedése
Szombaton szakítok időt, hogy a februári tavaszban elégessem a tavaly virágvasárnapi szentelt barkaágakat. Gondosan őriztem őket a házban, itt-ott, erre a napra várva. Szent pepecselés, barátságos készülődés Hamvazószerdára. Előveszem a pincéből az ilyenkor használatos vas-tálcát, viszonylag szélvédett helyen elhelyezem, édesapámtól tanult mozdulatokkal gúlába próbálom rendezni a gallyakat, majd alágyújtok. A lángok idén különös kedvvel kapnak erőre, és emésztik el a jól kiszáradt faágakat. Pakolom rá az újabb és újabb adagot, majd idővel kupacba kotrom az izzó parazsat. Fújom, hogy hamvadjon, minél tökéletesebben. Füstszagú leszek, de nem bánom. A keletkezett égésterméket, miután némileg kihűlt, már zárt térben, hogy a feltámadó szél szerte ne fújja, gondosan átszitálom, s egy tálban szépen gyűlik a hamu. Maréknyi, egy kis huzat elég lenne, hogy szerte szálljon.
A virágvasárnapi körmeneten, kezünkben a virágzó barkaágakkal lehet, hogy még mi is a jeruzsálemi nép csodaváró, gyermeki hitével kísértük Jézust. Hová is? Az árulás éjszakájába, az elítéltetés és a megvetés pénteki napjáig, a passió bugyraiba. Barkáinkat pedig eltettük, hogy a rákövetkező évben a bűnbánat hamujává legyenek. Egy marék hamu, ez a növényi égéstermék, a pusztulás, az enyészet, a teljes és nyomtalan eltűnés jele, porladó maradéka valaminek, ami hajdan volt, létezett, virágzott. A marék növényi hamu, amit a fejemre szórnak, elegendő-e arra, hogy szembenézzek porladásra szánt testemmel, felejtésre ítélt szavaimmal, véges valómmal? Ha nem akarok a halál égető napjába belenézni, akkor valószínűleg csak puszta szokás és rítus marad. Ha a halál, saját elmúlásom tudata nem okoz bennem megrendülést, fájdalmat, akkor egyelőre talán nem is igazi a szembenézés. Ha azonban utolér ez a megrendülés, ha legalább egy rövid időre közel engedem magamhoz, az egészséges, kijózanító erővel hathat, és arra ösztönözhet, hogy megváltoztassam az életem. Segíthet abban, hogy a fejre szórt hamu megtérésre vezessen, hogy mérlegre tegyem, mi a maradandó, az örök és mi a pusztulásra ítélt. Hogy ismét arra forduljak, ami igazán számít, azzal foglalkozzak, ami lényeges, és az legyen vezérlő csillagom, ami felé valóban menni szeretnék. Ahhoz, hogy halandó életemben ismét megtaláljam az elevenséget, az élő Isten elevenségét, szükség van a tudatra, hogy egy marék hamu leszek én is. Egy marék hamu sok mindenre képes lehet, ha hagyom, hogy megérintsen. „Emlékezz ember, hogy porból vagy, és visszatérsz a porba”.