Petres Lúcia elmélkedése
„Mivel szerette övéit, akik a világban voltak, még egy végső jelét adta szeretetének.”
Az utolsó vacsorán Jézus szeretetének két jelét adta: az Oltáriszentséget és a lábmosás szolgálatát, és mindkét esetben felszólította az apostolokat, hogy ők is hasonlóképp tegyenek. Az Oltáriszentségben így velünk maradt a világ végéig, magunkhoz vesszük és magához vesz minket benne. A lábmosás szolgálata esetében sokszor megfeledkezünk róla, hogy ez is a szeretetének jele – mintegy szimbóluma annak, hogy magára veszi a bűneinket és vérével törli el azokat.
A szeretetének a jele: az Isten maga a szeretet, és ez nem érzelmet jelent az ő esetében, hanem azt, hogy önmagát ajándékozza. Az Oltáriszentségben egyértelmű ez számunkra, a lábmosás esetében átsiklunk fölötte. Nemcsak azért a szeretet jele, mert gyengéden lehajol lábunkhoz és megmossa, hanem mert ebben a gesztusban önmagát adja, kiszolgáltatja magát nekünk. Amikor engedem őt lábamhoz hajolni, elfogadom tőle, hogy számára én vagyok a legfontosabb, hogy maga fölé emel. Amikor lecsupaszítom a lábam előtte, életem és lelkem sebeit mutatom meg és engedem kezébe, hogy gyógyítson és lemossa rólam a fáradtság porát. Amikor engedem, hogy kezébe vegye lábamat, ráhagyatkozom és ő rám hagyatkozik. Közösségre lépünk, mintha azt mondaná: mostantól fogva az enyém vagy. Talán ezért volt egyszer régen ez a szertartás is a szentségek egyike. Ma a keresztség az, ami ilyen formában megjelöl és a Szentháromságé leszünk általa. A lábmosás pedig megmaradt emlékeztetőnek, hogy milyen mélyen szeretve vagyunk, hogy Isten önmagát adta értünk. Engedjük, hogy a mi lábunkat is megmossa ma az Úr.