Guba András SP elmélkedése
„Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében”
Amiről ebben az evangéliumban szó van, az az utolsó vacsora alatt történt. Mivel az utolsó, nyilvánvalóan búcsúvacsora volt. Minden búcsú feltételezi az elválást. Ez, ha egymást szerető emberek között történik, nehéz, néha szörnyű élmény. És még súlyosabb, ha végleges elválásról van szó.
Jézus ragaszkodott ehhez: „Bizony mondom nektek, nem iszom többé”; „mondom nektek, nem eszem többé”.
Nyilvánvalóan drámai pillanat. Az Újszövetség öt beszámolót hagyott ránk az ott történtekről. A beszámolóknak ez a bősége egyértelműen olyan eseményt jelez, amelynek a születő egyház a legnagyobb jelentőséget tulajdonította.
Egy utolsó ünnep a barátokkal, akiktől Jézus sem akar elszakadni, akik a végső támasz lehetnének. Akik elhordoznak. Akikre az „Úrnak szüksége van” (Mt 21,3), mint a Jeruzsálembe való bevonuláskor a szamárra. Jézus körbenéz és nem ezeket a barátokat látja. Árulót lát, megtagadót, szétszéledőket.
Az elválás tragédiája nem a vacsorától felállva szakad a résztvevőkre, már rég megtörtént. Jézus barátai között kitagadott, végtelenül magányos. Mégis ez az a vacsora, amiben az egyház a Jézussal való közösséget egyértelműen napról napra megéli.
Tudunk egymás árulói, megtagadói lenni, szétszéledünk inkább, mint összetartunk. De mindezen átnyúlik egy falat kenyér. Jézus köztünk marad. Vele otthonra lel magányunk. Benne elhordozzuk egymást, mert szükségünk van egymásra, mert az Úrnak szüksége van ránk. Ez az apostolok végső tapasztalata, melynek mi is részesei vagyunk.