Petres Lúcia OP elmélkedése
„Mert mindaz, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig magát megalázza, azt felmagasztalják.”
A mai evangélium példabeszéd az igaz és a hamis alázatról. Mi az igazi alázat? Nem helyezkedni mások fölé, hanem tudni szabadnak lenni – bizonyítási vágytól, hiú dicsőségvágytól, a vágytól, hogy tiszteljenek és felnézzenek rám, a vágytól, hogy több és nagyobb legyek… Elismerni, hogy minden jó forrása – bennem is, a világban is – az Isten, nem pedig én. Nem akadni fenn sem sikeren, sem kudarcon. Nem tartani magam túl sokra, de túl kevésre sem. Humorral állni az élethez és önmagamhoz.
Mi a hamis alázat? Amikor földbe döngölöm magam, és nem merem elfogadni a jót magamban. Amikor együttérzőnek tűnök, de belül örülök annak, hogy én különb vagyok. Amikor „lenyelek” egy megaláztatást, és közben azt várom, valaki tegye jóvá ezt a méltánytalanságot. Amikor szóban vagy magatartásban „megalázom” magam csak azért, hogy mások felmagasztaljanak. Aki ezt teszi, megkapta jutalmát, mondja Jézus.
Az igazi alázat rejtekben nő – olyannyira, hogy mi magunk sem tudunk róla. Mert amint elhisszük, hogy alázatosak vagyunk, már el is veszítettük ezt az erényt. Hogyan lehet hát törekedni az alázatra? Úgy, hogy próbáljuk nem elfelejteni, hanem életre váltani, hogy Jézus nélkül semmit sem tehetünk, hogy neki növekednie kell, nekünk pedig kisebbednünk. Ha ezt elfogadjuk, az Isten a rejtekben megajándékoz az igazi alázattal.