Kalmár Petra elmélkedése
„A nép elcsodálkozott rajta. Egyesek azonban azt mondták…”
Hiába szólalt meg a néma, hiába a csoda, mivel Jézust az emberek egy része már korábban megítélte. Szombaton segít, bűnösökkel találkozgat, az apostolaival együtt mosatlan kézzel ül asztalhoz, ráadásul jártukban-keltükben tépdesik a kalászokat is… felháborító. Egyszerű a képlet: nem tartja meg a törvényt, ezért nem lehet Istentől való. Mivel a viselkedése nem felel meg többek elképzelésének, ezért hogy azt megvédjék, egyetlen magyarázat marad: elvetik őt és kimondják, Jézus bizonyára az ördöggel cimborál.
A kereszténységről, a hívő emberről alkotott definícióinkban és a kapcsolatainkban támasztott elvárásokhoz ragaszkodni veszélyes dolog. Ha nem ismerem fel és nem vallom be azokat magam előtt, könnyen ellenérzéshez vezetnek és nem kell sok, hogy elvessem a másikomat: „De hiszen a múltkor is trágár módon beszéltél, nem is vagy igazi keresztény.”, vagy „Ugyan milyen hívő az ilyen, hiszen már egy éve föl sem hívta az anyósát.”
Ha nem kerülök párbeszédbe a másik ember és Isten felé támasztott elvárásaimmal, akkor azok csőre töltött neheztelésként várják, hogy akcióba lépjenek, és amint valami nem illik a képbe, már vádolhatok is. Így válnak lassan és csendesen készenlétben álló haraggá, ami alig várja, hogy megtörténhessen.
Segíts, Uram, megismerni a bennem lakó, engem mozgató elvárásokat! Hadd lássak tisztán, hogy ezáltal találkozni tudjak magammal, a másikommal és Veled is!