Én 2,8–14 vagy Szof 3,14–18a; Zsolt 32; Lk 1,39–45
Petres Lúcia OP elmélkedése
„Mária pedig útra kelt azokban a napokban,
és sietve elment a hegyek közé, Júda városába”,
Zakariás és Erzsébet otthonába.
Mária az örömteli, életét mégis felforgató angyali üdvözlet után szinte azonnal Erzsébethez siet. Vajon miért? Nem mintha kételkedett volna az angyal szavában, és meg akarna győződni az igazáról… Nem is pusztán azért, hogy segítségére siessen Erzsébetnek a legnehezebb trimeszter során, hiszen Erzsébet valószínűleg körül van véve segítőkkel… Amiért sietve megy, az egészen más.
Amikor valami nagy öröm ér bennünket, ösztönszerűen arra vágyunk, hogy valakivel megoszthassuk, és annak tudjuk leginkább elmondani, aki átélt már hasonlót. Mária az angyal szavát hallva azt is meghallja, hogy Erzsébet hasonló örömben részesült, hogy a lehetetlent nem ismerő, és ígéretét beteljesítő Isten lehajló szeretetét ő maga is megtapasztalta. Ki más lenne alkalmas arra, hogy valóban osztozni tudjon Mária örömében? Az egész országban ők ketten azok, akiket így érintett és ajándékozott meg az Isten: Erzsébetet gyermekkel öreg kora és meddősége ellenére, Máriát pedig azzal a rendkívüli kegyelemmel, hogy benne ölt testet a második isteni személy. Csak ők ketten értői és élő csodái annak, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen, hogy az Úr beteljesíti a nekünk tett ígéreteket.
Erzsébet és Mária: két áldott állapotban levő asszony, az egyik előrehaladott korban és gyermekvárásban, a másik élete és áldott állapota kezdetén. Erzsébet nemcsak az örömben, az alázatban is méltó társa Máriának: a nagy korkülönbség ellenére ő az, aki nagyobb tisztelettel és előzékenységgel van a fiatal Mária iránt, akin még nem is látszik a gyermekáldás, Erzsébet mégis „Uramnak anyja” megszólítással hajt fejet előtte. Az, hogy ő maga is Istentől megajándékozott, képessé teszi Erzsébetet arra, hogy másban is felismerje az Isten általi megajándékozottságot.
Vajon mi felismerjük-e saját életünkben Isten ajándékait? Vajon tudunk-e a másoknak adott ajándékain együtt örülni? Vajon hisszük-e, hogy mi magunk is Krisztus-hordozók vagyunk itt és most?