Iz 45,6b–8.18.21b–25; Zsolt 84; Lk 7,19–23
Rőder Tamásné, Judit elmélkedése
„Maga az Isten jön el, hogy szabadulást hozzon nektek.” (Iz 35,4.5–6)
János Heródes börtönében sokat tépelődik. Biztos, hogy jól hallotta és értette a pusztában az Atya hozzá intézett szózatát (Lk 3,2)? Jól értelmezte az írásokat? Biztos, hogy életének volt értelme, biztos, hogy ő volt a kiválasztott előfutár?
Felsejlik benne, hogy Jézus a Messiás, de még nem meri elhinni. Jól gondolja, vagy tévedés volt minden? Tévedés egész élete, működése? Elhiheti-e, hogy itt az idők teljessége, valóban eljött az Isten Országa?
Nehezek a fogságban töltött éjszakák. Követeket küld Jézushoz: „Te vagy-e […] vagy mást várjunk?” (Lk 7,19).
Jézus Izajás szavait idézve üzen a fogságban lévő Előfutárnak: „Menjetek és jelentsétek Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot”. (Lk 7,22)
A másik János, az evangelista, a század végén már a feltámadás fényével és a pünkösdi Lélekkel eltelve, az értés világosságával írja a Logosz-himnuszban: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” (Jn 1,14)
Ő már biztosan tudja, hogy nem kell mást várni: Eljött, itt van és itt is marad mindannyiunkkal mindvégig.