Sir 48,1–4.9–11; Zsolt 79; Mt 17,10–13
Szatmári Györgyi elmélkedése
Miért mondják akkor az írástudók,
hogy Illésnek előbb el kell jönnie?
- a „kell” örömhíre.
Ha azt halljuk, „kell”, gyakran ellenállást vált ki belőlünk. Kényszerítő szónak, szabadságunkat csorbító elnyomás, béklyózó kötelességeink szavának tűnik.
A „kell” evangéliumi ereje Jézus Emberfiára – saját személyére – vonatkozó vélekedéseket feltérképező kérdése (Mt 16,13.15) nyomán kezd kibontakozni: kinek tartják őt?
A színeváltozás epizódját körülölelő, Jézussal folytatott beszélgetés vezeti a válaszra találás felé a tanítványokat. Ők jól ismerik az Emberfia idők végére várt dicsőséges, igazságot és ítéletet feltáró eljövetelére vonatkozó hagyományokat (17,10). Ezért keltettek bennük zavart Jézus szavai (16,27–28): meg „kellett” érteniük, hogy az Emberfia – és Illés – eljövetele jelenükhöz tartozik. Illésnek el „kellett” jönni, és eljött Keresztelő János prófétai alakjában. Meg kellett érteniük azt is, hogy az Emberfia dicsősége abban mutatkozik meg, hogy Jeruzsálembe „kell” mennie. Jézusnak, akit a színeváltozásban Péter és társai Isten szeretett Fiaként pillanthattak meg (17,5), át „kell” élnie a szenvedést, az erőszakos halált és a feltámadást (16,21; vö. 17,22–23). Az a „kell”, amely mentén a történet mozog, Isten Szeretetéből fakad. Isten szívének feltárt benső titka az, a Szeretet szükségszerűsége, mely Isten emberré lett szeretett Fiának útját Jeruzsálem felé vezeti, hogy feltámadásával ez a „kell” szabadító szó legyen.