Iz 30,18–21.23-26; Zsolt 146; Mt 9,35–10,1.6-8
Révay Edit OCV elmélkedése
Az Úr irgalmas lesz irántad, amikor meghallja hozzá kiáltó szavadat;
mihelyt meghallja, meg is hallgat.
Adventi várakozásunk csendje még csak születőben van lelkünkben. A körülöttünk és bennünk zakatoló lármában koszorúnkon a gyertya fénye lassan belevon a csend vágyába, és akkor megtörténik a csoda: elhalkulnak a külső és a belső zajok, és ha engedjük, megszólal bennünk az Írás. Mai szentírási szakaszaink Isten irgalmas szeretetét és utánunk való vágyakozását tárják elénk. Amint meghallja szavunkat, meg is hallgat minket – mondja Izajás –, nem késlekedik, nem vonakodik odafigyelni ránk, amikor megszólítjuk, hisz irgalommal szeret és sóvárogva várja, hogy hozzá forduljunk. Ez az irgalmas szeretet mutatkozik meg, amikor Jézus szíve megesett az embereken, ahogy végignézett rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj. Jézus Krisztusban teljesül be Izajás jövendölése: „Azon a napon az Úr bekötözi népe sebeit, és meggyógyítja a sebhelyeket.” Bátran üljünk hát Jézus lábához és engedjük, hogy a csendben, a Lélek sóhajain át összeérjen lelkünk Istenünkkel!