Iz 29,17–24; Zsolt 26; Mt 9,27–31
Imrédy Sarolta elmélkedése
Megérintette a szemüket és így szólt: „Legyen nektek hitetek szerint!”
Négy komoly dolog fog meg a rövid evangéliumi szakaszban:
Az első, hogy Jézushoz fordulok nehézségemben. Jézustól remélem a segítséget. Jézusra bízom a megoldást. Vajon nekem hányadjára jut eszembe? Először orvosok sokaságát keresem fel, azután természetgyógyászokat, és még sorolhatnám, hogy ki mindenki tudására és tapasztalatára bíznám a szemem gyógyulását.
A második, hogy állhatatosan fordulok felé, nem hagyom abba a könyörgésemet. Kitartó kérésemben meg nem torpanok. Mily messze tud lenni imám ettől: sokszor gyors fohásszal csupán szaladva kérem Jézus segítségét.
A harmadik kérdés, ami szíven üt: hiszem-e eléggé, hogy meg tud gyógyítani, kétséget kizáróan ezt tartom-e járható útnak, és e hitemtől senki el nem tántoríthat-e? Elgondolkodtat, hogy van-e ilyen mély hitem.
A negyedik Jézus parancsa: „senki meg ne tudja” – hát ezt bizony nehéz lenne nekem is betartani. Miért nem lehet szerteszét kiáltani Isten dicsőségét, mutatva a világnak, hogy engem is meggyógyított? Talán azért, mert aminek a befogadására a „világ” még nem kész, azt ha meggondolatlanul kiáltjuk, már nem lesz hallható, nem lesz észrevehető akkor, amikor igazán meg kellene érkezzen a kegyelem által megnyitott szívbe…