Ma sokakat nyugtalanság fog el, ha arról hallanak, hogy szeretet nélkül az ember semmit nem tud látni, vagyis az egyházat is szeretnünk kell ahhoz, hogy meg tudjuk ismerni. Hát nem a kritika ellentéte a szeretet? És a hatalom birtokosai végül nem mindig a szeretetet hozzák fel ürügyül, ha el akarják fojtani a kritikát, és a saját érdekükben arra törekednek, hogy minden változatlan maradjon? Mikor vagyunk javára az embereknek? Ha megnyugtatjuk őket, megszépítve mindazt, ami van – vagy ha folyamatosan fellépünk a megszilárduló igazságtalanság ellen, és a struktúrák nehézkedésével szemben az emberek pártját fogjuk? Ezek a kérdések nagyon messzire vezetnek, és e helyütt nem tudjuk behatóan megvizsgálni őket. Egyvalami azonban biztos: a valódi szeretet nem statikus, és nem is kritikátlan. Ha lehetséges egyáltalán kedvező irányban megváltoztatni valakit, hát csak úgy, ha szeretjük, és segítünk neki abban, hogy lassan megváltozzon, maga mögött hagyva jelenlegi állapotát, és elindulva afelé, amivé válhat. Lehet-e másként az egyház esetében? Nézzük csak meg a közelmúltat: a XX. század első felének liturgikus és teológiai megújulása valódi reformot érlelt ki, amely kedvező irányú változásokat idézett elő; csak azért történhetett így, mert voltak emberek, akik a megkülönböztetés adományával élve, éber figyelemmel és „kritikusan” szerették az egyházat, s készek voltak szenvedni érte. Ha ma már semmi nem akar sikerülni, hát minden bizonnyal azért, mert már csak saját magunkat akarjuk igazolni. Nem érdemes megmaradni egy olyan egyházban, amelyet valójában nekünk magunknak kell kézbe vennünk, máskülönben pusztulásra van ítélve; az ilyen egyház merő önellentmondás lenne. Ám azért kell az egyházban maradnunk, mert méltó arra, hogy ne pusztuljon el; mert méltó arra, hogy szeressük, s szeretetünk jóvoltából mindenkor igazi önmagává alakuljon, túllépve azon, ahogyan a jelenben létezik – a felelős hit ma is erre az útra kormányozza lépteinket.