Meghalt Mustó Péter jezsuita. Tegnap. A Mesterem volt. Hadd hívjam így most, annak ellenére, hogy “egy a ti Mesteretek”.
Mások voltunk: ő jezsuita, én piarista. Valami vonzás hatalmába kerített minket: ő leült, várt. Én elindultam, utána mentem.
Észrevenni tanított, azt, ami épp szembe jön. Néha Jézus-szerű, ami érkezik. Legtöbbször meg azt veszem észre, hogy épp máshol járok belül, mint ahol épp lábaim járnak. Észrevehetően mindkettő találkozás.
Sokszor hallgatott engem, sokszor hallgattam őt. Néztük egymást, egy másik világot. Valami feltárult ilyenkor Péterből, Istenből.
Mindez megtörtént, itt maradt velem. Hálás vagyok örökre.
Tegnap halt meg a Mesterem, Jézus színeváltoztásának napján. Jézus az evangéliumban magához vette Pétert és néhány társát, felvitte őket a hegyre. A valóság feltárult előttük érzékelhetően, láthatóan, hallhatóan. Péternek nagyon jó volt ez, maradni akart, de le kellett jönnie a hegyről.
Mustó Pétert tegnap Jézus kézen fogta, felvitte a Hegyre: érzékel, lát, hall, és maradhat, nem kell félnie semmitől, észrevétlen otthon van.