Félelmetes az a tapasztalat, amikor a testünk nem úgy működik, ahogyan kellene vagy ahogyan szeretnénk. Ahhoz hasonló élmény, mint amikor egy barátunk elfordul tőlünk. Ilyen helyzetben hirtelen megváltozik, ahogyan a dolgokat addig láttuk és viszonyultunk hozzájuk. Mindez velem is megtörtént, hatására egyre inkább magamba fordultam és ennélfogva magányosabbnak éreztem magam. A belső és a külső történések, hatások közötti önvédő mechanizmusom kezdett szétbomlani.
Valójában nincs különbség belső és külső között. A test csodálatos temploma erre tanít bennünket a szenvedés és a gyönyör által. Ennek ellenére gyakran asszimetrikusak, kiegyensúlyozatlanok és túlságosan „kívülre fókuszáltak” vagyunk. Kényszerítve érezzük magunkat, hogy az igazság útját külső tevékenységekben keressük. Azt gondoljuk, hogy a problémák ott kapnak megoldást. Ám a problémák valójában a nézőpont megváltoztatásával oldódnak fel.
És éppen emiatt hasznos a „belső utat” vizsgálni. Tehát nem azért, mert külön-külön létezik a külső és a belső, hanem azért, mert a belső út elvezet bennünket a valóság természetéhez, feltárja előttünk e két dimenzió egymást kiegészítő minőségét. Tisztában vagyok azzal, hogy valaki számára a bensőségesség gondolata is irritáló lehet, például amikor úgy érezzük, arra vagyunk szorítva, hogy a problémákat külsőleg oldjuk meg. Ha a „belső ösvényen” keresztül nyitunk a gyógyító teljesség felé, úgy érezhetjük, elvesztegetjük az időnket, elveszítjük a megoldás lehetőségét, vagy olyan új módon kockáztatjuk magunkat, amire nem vagyunk felkészülve. Ezért jobb, ha kiépítjük magunkban a belső út gyakorlatát, hogy amikor kihívásokkal teli idők jönnek, azok ne érjenek minket váratlanul. Egy hasonlattal élve úgy is mondhatom, hogy akkor javítsuk meg a tetőt, amikor süt a nap.
“Sajnálom, hogy ezt kell mondanom…” - mondja majd egy nap az orvos. Sokkolóan hat és drasztikusan alakítja át az életünket. Mégis, ezáltal megérkezik hozzánk annak a lehetősége, hogy az életünk kitáguljon és elmélyüljön. Megrázó és fájdalmasan magányos lehet a fizikai betegségen keresztül belevetni magunkat egy új és bizonytalan létformába. Még akkor is, ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, amiben én is voltam, hogy szerető közösség vesz körül. A régi kérdések megelevenedő, új formát öltenek: Ki vagyok én? Mivé válok? Mi fog történni? Elárasztanak bennünket az ilyen és ehhez hasonló kérdések, miközben az önmagunkról és másokról alkotott képünk földrengésszerűen megremeg. Ezen a folyamaton keresztül ki fog bontakozni az igazi én csodája. De az út rögös, nyugtalansággal és bizonytalansággal teli, melyhez nincs sok erőnk.
Voltak időszakok, amikor a betegségem során én is felszabadultnak éreztem magam és nagy békével voltam jelen a meditációban. Máskor szinte képtelenségnek éreztem, hogy meditáljak. Néha elaludtam vagy úgy éreztem, hogy a kapcsolat, amelyre a meditációban támaszkodom, éppen akkor tűnt el, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Ez a kapcsolat soha nem szakadhat meg. Amikor újra megjelenik, jobban megértjük. Be kell lépni a hiányába - mint a Rothko-festmények sötét felhőjébe - nem pedig elmenekülni előle.
Létezik egyetlen egy lépés, az egyszerű, önreflexió nélküli „szív imája”, amit meditációnak nevezünk. Ez vezet el minket a szemlélődés határtalan, kegyelemmel teli szabadságába és örömébe, az igazság egyszerű élvezetébe. Azonban, ahogyan a belsőt és a külsőt egyesítenünk kell, vagy ahogyan séta közben a lépéseink egymást követik, két rész szükséges a folyamat teljessé válásához: az egyik előre halad, a másik hátul várakozik.
Mi általában abban reménykedünk, hogy a meditációban elérünk valamit, amit akarunk. Ehelyett megmutatja vágyaink illuzórikus természetét, majd rámutat, hogy már megvan, amit valójában akarunk és amire szükségünk van. Vágyakozva meditálni mindig 'valamiért' való imádkozás. Az igazi ima önmagában elegendő. Nem eszköz valaminek az eléréséhez, bár természetesen mindent megváltoztat.
Jézus a Getszemáni kertben egész valóját megrengető helyzetbe teszi meg azt az egyetlen lépést, amikor “egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, távozzék tőlem ez a kehely.” (Mt 26,39)
Fontos kulcsszó itt az arcra borult. Az első lépésben arcra kell esnünk, teljesen elfogadva és kifejezve azt, amit érzünk, beleengedve magunkat. Minél erőtlenebbek vagyunk, annál jobb. Akkor tudjuk meg, hogy amivel dolgunk van, s akivel alkudozunk, nem egy általunk alkotott istenkép. A következő lépés spontán történik: “De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te!”
Dante azt mondta: „Nella sua voluntade è la nostra pace”, ami annyit tesz: Az ő akaratában van a mi békénk. Bizonytalan vagyok abban, hogy Istennek van-e és mi az „akarata”, de a lényeg világos: az én akaratomnak fel kell oldódnia. Ekkor a valóság elfogadásával szembeni ellenállásunk is enged és megérkezik a béke.
Ha pedig egyszer ezt a lépést megtettük, soha többé nem kell újra megtennünk az első lépést.
Fordította: Kalmár Petra
Forrás: https://laurencefreemanosb.medium.com/one-step-prayer-bdcf302a6f15
Kép: Rothko-kápolna, Texas, Houston