Tágas csendbe csúszik az ég. Vágyakozás a hóra, a nyírfákra és az álomra egy idegen nyelven. Önfeledt élet a homályban. Családi séták az üveggyár parkjában, közel az irodához. A rácskerítés szürkés fénye, az álmosságtól szédelgő állatok. A hinták szabálytalan nyikorgása. Zöld a pázsit, messzi az ég. A gyár a túloldalon. Egy nap Hélène meglepődött azon, hogy milyen zajjal jár a munka, süket, közömbös zaj, széttöri a teret és összegyűri a levegő függönyét.
A képzelet sovány tápláléka. Az olvasás holt ideje a kert mélyén, a vadrózsák közelében: amikor Rembrandt festi a Bibliát, a könyv súlyos, hatalmas, lapjai folyók ezüstjébe, páfrányok régi aranyába mártott ostya rétegei. Ebből aztán megérthetjük, hogy mi is az olvasás, hogy mennyire nem az olvasó lép ki saját magából, hogy a könyv az, aki gondolkodik, aki álmodik, aki elmélkedik. Azt hiszem, hogy oldalakon kelek át, mellékmondatokat barangolok be, lábjegyzeteket silabizálok ki, miközben az oldalak, a mellékmondatok, a lábjegyzetek lapozgatnak végig és fejtenek meg engem. Azt hiszem, hogy téged látlak, pedig csak a saját arcomat látom, amit felemésztett a halálos hiány.
Jönnek hozzánk, ebbe a házba. Beszélnek, nem vesznek tudomást a gyermekről, aki az udvaron énekel. Könyörtelenül semmibe veszik a hétköznapit, és nem is tudnak róla. Ez mindig meglep. Úgy tekintenek a gyermekkorra, mint múló betegségre. Azért megvan a maga bája, amely időnként hibáikat is dicsfénybe tudja vonni, és egy pillanatra el lehet érzékenyülni tőle. Ma találkozni fogok velük. Mindig nehezemre esik visszautasítani a meghívásokat. Utazás autóval, rövid távokon. A kinti és a benti tér azonos sebességgel halad. Érkezéskor beszélgetünk, ez is egy módja a semmitmondásnak.
Van ez a feltartóztathatatlan naiv gondolat, egy titok gondolata. Mint egy éjszaka, amihez mindig visszatérünk. A titok banális, határtalan: van egy fényképünk, egy borítékban, saját magunkról. Nem nézzük meg soha.
Ez a világunalom. Ez a gyenge mosoly. A távolságok ismerete zord ismeret, soha nem befejezett.
Este nyolc óra, átkeltünk a mai a napon is, rossz irányban. Vacsorát készítek, ez egy óráig is eltarthat, elfelejtem a kenyeret, vagy valami mást. Van egy kancsó hideg víz, sovány hús és túlérett gyümölcsök. Enni, álmodni, olvasni és magányosan aludni, a felejtés fényűzésében. Egy kérdés nyitva marad, ma még nem lesz rá válasz. Megoldhatatlan. Írni: áthelyezni, szüntelenül eltaszítani e kérdést magunktól.
(Christian Bobin „Egyszerű varázslat” című könyvéből a februári Vigiliában olvashatnak részletet Páricsy Lilla fordításában.