A XVI. Püspöki Szinódus Rendes Közgyűlésének előkészítő dokumentuma magyar nyelven

1. Isten egyházát Szinódusra hívják össze. Az „Egy szinodális egyházért: kommunió, részvétel és küldetés” című utazás ünnepélyes keretek között 2021. október 9-10-én nyílik meg Rómában, majd ezt követően, október 17-én minden egyes helyi egyházban. Egyik alapvetően fontos állomása lesz 2023 októberében a püspöki szinódus XVI. rendes közgyűlésének megünneplése,[1], amit a végrehajtási szakasz követ majd, ismét a helyi egyházak bevonásával (vö. EC, 19-21. cikkely). Ferenc pápa ezzel az összehívással az egyház egészét hívja arra, hogy reflektáljon egy élete és küldetése szempontjából létfontosságú témára: „Épp a szinodalitásnak ez az útja az, amit Isten a harmadik évezred egyházától vár”[2]. 2] Ez az út, amely az egyház II. vatikáni zsinat által javasolt „megújulásának” nyomában halad, egyszerre ajándék és feladat: azáltal, hogy az egyház együtt halad az úton és közösen reflektál a megtett útra, saját tapasztalatai által tanulhatja meg, hogy milyen folyamatok segíthetik abban, hogy megélje a közösséget (kommuniót), elérje a részvételt, megnyíljon a küldetésre. Ez a mi „együtt haladásunk” valójában az, ami a leghatékonyabban megvalósítja és megjeleníti az egyháznak mint Isten zarándok és térítő népének természetét.

2. Egy alapvető kérdés mozgat és vezet bennünket: ez az „együtt haladás”, amely ma különböző szinteken valósul meg (a helyitől az egyetemesig), miként teszi lehetővé az egyház számára, hogy rábízott küldetésének megfelelően hirdesse az evangéliumot; és milyen lépésekre hív bennünket a Lélek ahhoz, hogy szinodális egyházként növekedjünk?

Ahhoz, hogy együtt nézünk szembe ezzel a kérdéssel, a Szentlélekre kell hallgatnunk, aki a szélhez hasonlóan „ott fúj, ahol akar, és halljátok a hangját, de nem tudjátok, honnan jön, és hová megy” (Jn 3,8), és nyitottnak kell maradnunk azokra a meglepetésekre, amiket a Lélek egészen biztosan az utunkba készít. Így működésbe lép egy olyan dinamizmus, amely lehetővé teszi számunkra, hogy elkezdjük szedni a szinodális átalakulás gyümölcseit, melyek fokozatosan érnek be majd. Ezek a célok nagy jelentőséggel bírnak az egyház életének minősége és az evangelizációra szóló küldetésünk beteljesítése szempontjából, melynek keresztségünk és bérmálásunk által valamennyien részesei vagyunk. Most a legfontosabb célokat jelöljük ki, amelyek a szinodalitást mint az egyház formáját, stílusát (?) és struktúráját írják le:

emlékezzünk arra, hogy miként vezette a Lélek az egyház útját a történelem során, és arra, hogy hogyan hív ma bennünket, hogy együtt Isten szeretetének tanúi legyünk;
éljünk meg egy olyan részvételen alapuló és befogadó egyházi folyamatot, amely mindenkinek – különösen azoknak, akik különböző okokból a perifériára szorultak – lehetőséget ad arra, hogy kifejezhesse magát és hogy meghallgassák, hozzájárulva ezzel Isten népének építéséhez;
ismerjük fel és értékeljük az ajándékok és karizmák sokféleségét és gazdagságát, amit a Lélek bőséggel ad a közösség javára és az emberiség egész családjának hasznára;
fedezzük fel, hogy milyen módon vehetjük ki részünket az evangélium hirdetésének és annak a törekvésnek a felelősségéből, hogy egy szebb és élhetőbb világot építsünk;
vizsgáljuk meg, az egyházban jelen lévő felelősséget és hatalmat, és az ezeket irányító struktúrákat úgy, hogy felszínre hozzuk és megpróbáljuk átalakítani az előítéleteket és torz gyakorlatokat, amelyek nem az evangéliumban gyökereznek;
fogadjuk el a keresztény közösséget hiteles szereplőnek és megbízható partnernek a társadalmi párbeszéd, a gyógyítás/gyógyulás, a megbékélés, a befogadás és részvétel, a demokrácia újjáépítése, a testvériség és a társadalmi barátság előmozdítása terén;
újítsuk meg a kapcsolatot a keresztény közösségek tagjai között csakúgy, mint a közösségek és más társadalmi csoportok – pl. más felekezetű vagy más vallású hívők közösségei, civil társadalmi szervezetek, népi mozgalmak stb. között;
ösztönözzük a közelmúlt szinódusi tapasztalatainak megbecsülését és felhasználását egyetemes, regionális, nemzeti és helyi szinten.

3. Ez az előkészítő dokumentum a szinodális út szolgálatában áll, különösen mint egy olyan eszköz, amely megkönnyíti az egyes egyházakban Isten népe meghallgatásának és konzultációjának első szakaszát (2021 októbere – 2022 áprilisa) abban a reményben, hogy segít mozgásba hozni mindazok ötleteit, energiáit és kreativitását, akik részt vesznek az utazásban, és megkönnyíti erőfeszítéseik gyümölcsének megosztását. Ennek érdekében: 1) először felvázolja a jelen kontextus néhány kiemelkedő jellemzőjét; 2) összefoglalva bemutatja a szinodalitás helyes megértéséhez és gyakorlásához szükséges alapvető teológiai hivatkozásokat; 3) néhány bibliai gondolatot kínál, amelyek táplálékul szolgálhatnak a meditáció és az imádságos elmélkedés számára az út során; 4) bemutat néhány olyan perspektívát, amelyekből újra ránézhetünk a megélt szinodalitás tapasztalataira; 5) mutat néhány lehetséges utat arra, hogy az újragondolásnak ez a munkája hogyan fogalmazható meg az imádságban és a megosztásban. A munka megszervezésének gyakorlati kísérésére módszertani kézikönyvet (vademecum) készítettünk, amely az előkészítő dokumentum mellékletét képezi, és elérhető az erre a célra létrehozott weboldalon[3]. A honlap számos forrást kínál a szinodalitás témájának elmélyítéséhez, az előkészítő dokumentum támogatására. Ezek közül kettőt szeretnénk kiemelni, amelyeket az alábbiakban többször is említünk majd: a Ferenc pápa által 2015. október 17-én a püspöki szinódus intézményének 50. évfordulója alkalmából elmondott beszédét, valamint a Nemzetközi Teológiai Bizottság által készített és 2018-ban kiadott Szinodalitás az egyház életében és küldetésében című dokumentumot.

I. Felhívás a közös utazásra

4. A szinodális út egy olyan történelmi környezetben bontakozik ki, amit a társadalom korszakos változásai és az egyház életében végbemenő döntő jelentőségű átmenet jellemez, és amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. E kontextus összetettségének, feszültségeinek és ellentmondásainak keretei között vagyunk hivatottak arra, hogy „megvizsgáljuk az idők jeleit, és az evangélium fényében értelmezzük őket” (GS, 4. sz.). A szinódus témájához legszorosabban kapcsolódó globális forgatókönyv néhány elemét itt felvázoljuk, de a képnek helyi szinten kell majd gazdagodnia és kiegészülnie.

5. Egy olyan globális tragédia, mint a COVID-19 világjárvány, „egy pillanatra felébresztette bennünk annak az érzését, hogy globális közösség vagyunk, mindannyian egy hajóban evezünk, ahol egy ember gondja, mindannyiunk gondja. Újra fel kellett ismernünk, hogy senki sem menekülhet meg önmagában, hogy csak együtt menekülhetünk meg” (FT, 32). Ugyanakkor a világjárvány előidézte a már korábban meglévő személyes és társadalmi egyenlőtlenségek robbanását is: úgy tűnik, hogy az emberiséget egyre inkább megrázzák a tömegesedés és a széttagolódás folyamatai. A tragikus állapotok, amikkel a migránsoknak a világ minden régiójában szembe kell nézniük megmutatják, hogy még mindig milyen magasak és erősek azok a korlátok, amelyek megosztják az egyetlen emberi családot. A Laudato si' és a Fratelli tutti enciklikákból megismerhető az emberiségen végigfutó törésvonalak mélysége, és ezekre az elemzésekre támaszkodva hozzáláthatunk, hogy meghalljuk a szegények és a föld kiáltását, és felismerjük a remény és a jövő magvait, amelyeket a Lélek még napjainkban is elvet: „A Teremtő nem hagy el minket, soha nem hagy fel a szeretet tervével, vagy bánja meg, hogy megteremtett minket. Az emberiség még mindig képes arra, hogy együtt dolgozzon közös otthonunk építésén” (LS, 13. sz.).

6. Ez a helyzet, amely a nagy különbségek ellenére is egyesíti az egész emberi családot, kihívás elé állítja az egyház azon képességét, hogy társául szegődjön az egyénnek és a közösségeknek abban, hogy újragondolhassák a gyász és szenvedés tapasztalatait, – köztük azokat, melyekkel sok hamis bizonyosság lepleződött le –, és ápolja a Teremtő és teremtményei jóságába vetett reményt és hitet. Ugyanakkor nem hallgathatjuk el a tényt: magának az egyháznak is meg kell küzdenie a hit hiányával és a köreiben is jelen lévő korrupcióval. Különösen nem feledkezhetünk meg a kiskorúak és kiszolgáltatottak szenvedéseiről, amit nekik „jelentős számú klerikus és felszentelt személy szexuális, hatalmi és lelkiismereti abúzusok által”[4] okozott. Folyamatos a kihívás, hogy „Isten népeként, vállaljuk magunkra a testben és lélekben megsebzett testvéreink fájdalmát”[5]. Túl sokáig volt az áldozatok kiáltása olyan kiáltás, amit az egyház nem volt képes kellőképpen meghallani. Ezek mély sebek, amiket nehéz begyógyítani, amikért soha nem lehet elég megbocsátást kérni, és amik akadályokat alkotnak, olykor hatalmas akadályokat, az „együtt haladás” irányába vezető úton. Az egyház egészének kell megbirkóznia egy olyan kultúrával, amit átitatott a klerikalizmus és amit történelméből örökölt; és neki kell megbirkóznia a tekintély gyakorlásának azokkal a formáival is, amelyekbe a visszaélések különböző fajtái (hatalmi, gazdasági, lelkiismereti, szexuális) bele vannak oltva. Lehetetlen elképzelni, hogy „Egyházként úgy alakítsuk át tevékenységünket, hogy abban ne vegyen aktívan részt Isten népének valamennyi tagja”[6]: együtt kérjük az Úrtól „a megtérés kegyelmét és a belső felkenést, ami ahhoz kell, hogy az abúzus e bűncselekményeivel szemben kifejezzük bűntudatunkat és elhatározásunkat, hogy bátran harcba szállunk velük.”[7].

7. Hűtlenségeink ellenére a Lélek továbbra is működik a történelemben, és megmutatja életadó erejét. Éppen azokban a barázdákban, amelyeket az emberi család és Isten népe által elszenvedett sokféle szenvedés vájt, virágzanak a hit új nyelvei és ösvényei. Ezek nemcsak arra képesek, hogy teológiai szempontból értelmezzék az eseményeket, hanem arra is, hogy a megpróbáltatásokban megtalálják mindazt, ami okot ad arra, hogy új alapokra helyezzük a keresztény élet és az egyház életének útját. Nagy reményre ad okot, hogy nem kevés egyház már el is kezdte többé-kevésbé strukturált találkozóit és konzultációit Isten népével. Ahol ezeket a folyamatokat a szinodalitás jellemzi, ott az Egyház érzete felvirágzott, és az, hogy ebben mindenki részt vett, új lendületet adott az egyházi életnek. Megerősítést nyertek a 2018-as és 2019-es szinódusi gyűléseken már említett gondolatok, melyek szerint a fiatalok vágynak arra, hogy az egyházban fontos szerepük legyen (protagonisták), a kívánság, hogy a nők kapjanak nagyobb megbecsülést, és megnyíljon a tér az egyház küldetésében való részvételre. A katekéta laikus szolgálat intézményének nemrégiben történt bevezetése, valamint az, hogy a lectori és akolitusi szolgálat a nők számára is elérhetővé vált, szintén ebbe az irányba halad.

8. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a világ különböző régióiban a keresztény közösségek mennyire különböző körülmények között élnek. Az olyan országok mellett, ahol az egyházat a lakosság többsége magáénak vallja, és ahol az egyház kulturális hivatkozási pontot jelent a társadalom egésze számára, vannak olyanok is, ahol a katolikusok kisebbségben vannak. Ezek némelyikében a katolikusok más keresztényekkel együtt üldözést szenvednek – ide értve az üldözés nagyon erőszakos formáit is –, nem ritkán mártírhalált halnak. Egyfelől létezik egy szekularizált mentalitás, amely ki akarja szorítani a vallást közéletből, másrészt viszont ott van a vallási fundamentalizmus, mely nem tiszteli mások szabadságjogait, táplálja az intolerancia és az erőszak formáit, s ezek tükröződnek a keresztény közösségben és annak a társadalommal való kapcsolataiban is. Nem ritkán a keresztények is magukévá teszik ezt a hozzáállást: megosztottságot és ellenállást szítanak még az egyházon belül is. Szükséges továbbá figyelembe venni azt is, hogy a társadalmon végigvonuló törések, amik etnikai, faji, kasztbeli megkülönböztetésből, vagy a társadalom rétegzésének más formáiból erednek, esetleg kulturális és strukturális erőszak okaira vezethetők vissza, miként tükröződnek az egyházban és annak a társadalommal való kapcsolataiban. Ezek a kérdések mélyen befolyásolják az „együtt haladni” kifejezés jelentését és a konkrét lehetőségeit annak, hogy ezt megtegyük.

9. Ebben az összefüggésben a szinodalitás jelenti a fő utat az egyház számára, amely arra kap meghívást hogy megújítsa önmagát a Lélek működése által és azáltal, hogy meghallgatja az Igét. Az a képesség, hogy az egyház és intézményei számára más jövőt tudjunk elképzelni – egy olyan jövőt, amely megfelel kapott küldetésének – nagy mértékben függ attól a döntéstől, hogy kezdeményezzük a meghallgatás, a párbeszéd és a közösségben történő megkülönböztetés folyamatát, amelyben minden egyes ember részt vehet és amihez hozzájárulhat. Ugyanakkor az „együtt haladás” melletti döntésünk prófétai jel az emberi család számára, melynek szüksége van egy olyan közös projektre, amely alkalmas arra, hogy mindenki javát keresse. Egy olyan egyház, amely képes a közösségre és a testvériségre, a részvételre és a szubszidiaritásra hűségesen ahhoz, amit hirdet, képes lesz a szegények és a legkisebbek mellé állni, és hangját kölcsönözni nekik. Ahhoz, hogy „együtt haladhassunk” engednünk kell, hogy a Lélek egy valóban szinodális mentalitásra neveljen bennünket, bátorsággal és a szív szabadságával belépve a megtérés folyamatába, mely elengedhetetlen ahhoz a „folyamatos reformhoz, amelyre neki [az Egyháznak], mint emberi intézménynek, mindig szüksége van” (UR, n. 6; vö. EG, n. 26).

II. Egy alapjaiban szinodális egyház

10. „Pontosan a szinodalitásnak ez az útja az, amit Isten a harmadik évezred Egyházától vár. Amit az Úr kér tőlünk, az bizonyos értelemben már benne van magában a „szinódus”[8] szóban, amely „az Egyház hagyományában egy ősi és tiszteletreméltó fogalomként van jelen, s melynek jelentése a Jelenések könyvének legmélyebb tartalmaiból merít”[9]. Az „Úr Jézus az, aki úgy mutatja be magát, mint 'az út, az igazság és az élet' (Jn 14,6)”, és „a keresztényeket, az Ő követőit eredetileg 'az Út követői' nevezték (vö. ApCsel 9,2; 19,9.23; 22,4; 24,14.22)” [10]. A szinodalitás innen nézve sokkal több, mint az egyházi találkozók vagy a püspöki gyűlések ünnepe, vagy egy egyházon belüli egyszerű adminisztrációs feladat. Ez az Egyháznak, Isten népének a sajátos modus vivendi et operandi -ja, amely akkor tárul föl és igazolja azt, hogy az egyház közösség, amikor minden tagja együtt halad az úton, összegyűlik és aktív részt vállal evangelizációs küldetésében.”[11]. Így fonódik egybe a szinodális Egyház három fő tengelye, amint az a Szinódus címében is szerepel: közösség, részvétel és küldetés. Ebben a fejezetben röviden bemutatunk néhány alapvető teológiai utalást, amelyre ez a perspektíva épül.

11. Az első évezredben az „együtt haladás”, azaz a szinodalitás gyakorlása volt az egyház mint „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében egyesült nép”[12] általános cselekvési módja. Az egyházatyák az egyház testét megosztókkal szembe állítják a világban szétszórt egyházak közösségét, amelyet Szent Ágoston „concordissima fidei conspiratio”-ként[13], azaz minden megkeresztelt hitbeli egyetértéseként írt le. Ez a gyökere annak a széles körben kifejlődő, az egyház életének minden szintjén - helyi, tartományi és egyetemes – jelen lévő szinodális gyakorlatnak, amely a legtökéletesebben az Egyetemes Zsinatban nyilvánul meg. Az egyháznak ezen a horizontján szemlélve, attól a gondolattól ihletve, hogy az Egyház életében mindenki részt vesz, mondhatta Aranyszájú Szent János, hogy „az Egyház és a szinódus szinonimák”[14]. Még a második évezredben is, amikor az Egyház nagyobb hangsúlyt fektetett a hierarchikus funkcióra, az eljárásnak ez a módja nem szűnt meg: jól dokumentált az egyetemes zsinatok, valamint az egyházmegyei és tartományi szinódusok megtartásán túl az is, hogy amikor dogmatikai igazságok meghatározására került sor, a pápák a püspökökkel kívántak konzultálni azért, hogy megismerjék az egész Egyház hitét, Isten egész népének sensus fidei tekintélyéhez folyamodva, amely „tévedhetetlen 'in credendo'” (EG, 119. sz.).

12. A II. vatikáni zsinat a hagyománynak ebben a dinamizmusában horgonyzott le. Hangsúlyozza, hogy „…úgy tetszett Istennek, hogy az embereket ne egyenként, minden társas kapcsolat kizárásával szentelje meg és üdvözítse, hanem néppé tegye őket, mely Őt igazságban megismeri és szentül szolgál Neki.” (LG, 9. n.). Isten népének tagjai a keresztség által egyesülnek, és „Bár egyeseket Krisztus akarata tanítóknak, a misztériumok sáfárainak és pásztoroknak rendelt mások javára, teljesen egyenlő mindnyájuk méltósága és tevékenysége minden hívő közös feladatában, Krisztus Teste építésében.” (LG, 32. n.). Ezért minden megkeresztelt részese Krisztus papi, prófétai, és királyi feladatának – „azáltal, hogy gyakorolja sokszínű és neki rendelt karizmáját, hivatását és szolgálatát”[15] – az evangelizáció aktív alanya, mind egyénileg, mind mint Isten egész népe.

13. A zsinat hangsúlyozta, hogy a Szentlélek kenetének birtokában, amit a kereszteléskor kapott, a hívek összessége „a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« [22] hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését.” (LG, n. 12). A Lélek az, aki a hívőket „minden igazságra” vezeti (Jn 16:13). Az Ő munkája révén „Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik: egyre teljesebb lesz az áthagyományozott dolgok és szavak megértése, részben a hívők elmélkedése és keresései folytán, akik a szívükben el-elgondolkodnak rajtuk (vö. Lk 2,19.51); részben a tapasztalt lelki dolgok benső megértéséből; részben azok igehirdetéséből, akik a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját is.” (DV, 8. n.). Valójában ez a pásztorai által összegyűjtött nép az, aki ragaszkodik Isten Igéjének Isten által az Egyházra bízott letéteményéhez, aki állhatatosan kitart az apostolok tanításában, a testvéri közösségben, a kenyértörésben és az imádságban. „Ezáltal a hit örökségének megtartása, gyakorlása és megvallása a Püspökök és a Hívek egyetlen közös erőfeszítésévé válik.”

Utolsó mondat a hivatalos DV fordítás szerint:

„Innét van a pásztorok és a hívek páratlan egyetértése a hagyományos hit megtartásában, gyakorlásában és megvallásában.” (DV, n. 10).

14. A Lelkipásztoroknak, akiket Isten arra rendelt, hogy „hiteles őrzői, értelmezői és tanúi legyenek az egész Egyház hitének”[16], nem szabad félniük attól, hogy meghallgassák a rájuk bízott Nyájat. Az Isten népével való konzultáció nem jelenti azt, hogy az egyházon belül átvennénk a demokrácia többség elvén alapuló dinamikáját, mert minden szinodális folyamatban való részvétel alapja a közös szenvedély az evangelizáció küldetése iránt és nem az ellentétes érdekek képviselete. Más szóval, ez egy olyan egyházi folyamat, amely csak „egy hierarchikusan strukturált közösség középpontjában”[17] valósulhat meg. Az Isten népének sensus fidei-je (hitérzéke) és a lelkipásztorok elöljárói funkciója közötti gyümölcsöző kötelék az, amiben megvalósul az egyház egészének ugyanabban a hitben való egyhangú konszenzusa. Minden szinódusi folyamat – amely arra hívja a püspököket, hogy ismerjék fel, hogy mit mond a Lélek az Egyháznak, de ne önmagukban, hanem Isten népének meghallgatásával, amely „Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik” (LG, 12. n.) – nyilvánvaló formája annak az „együtt haladásnak”, mely által növekszik az Egyház. Szent Benedek hangsúlyozza, hogy „az Úr gyakran a leginkább követésre érdemes utat”[18] azoknak mutatja meg, akik nem töltenek be fontos pozíciókat a közösségben (esetében a legfiatalabbaknak); ezért a püspököknek ügyelniük kell arra, hogy mindenkit elérjenek, és ezáltal a szinodális út rendezett kibontakozása közben megvalósuljon az, amit Pál apostol a közösségeknek ajánl: „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg,” (1Thessz 5,19-21).

15. Az út értelme, amelyre mindannyian meghívást kaptunk, mindenekelőtt az, hogy felfedezzük a szinodális egyház arcát és formáját, amelyben „mindenkinek van mit tanulnia”. A hívő emberek, a püspöki kollégium, Róma püspöke: valamennyien meghallgatják egymást, és mindannyian hallgatják a Szentlelket, az „igazság Lelkét” (Jn 14,17), hogy megtudják, mit „mond az egyházaknak” (Jel 2,7)[19]. Róma püspöke, mint az Egyház egységének principálisa és alapja, arra kéri az összes püspököt és az összes egyházat, amelyben és amelyből az egy és egyetlen katolikus Egyház él (vö. LG, 23. n. 23), hogy bizalommal és bátran lépjenek a szinodalitás útjára. Ebben az „együtt haladásban” arra kérjük a Lelket, hogy segítsen bennünket abban, hogy felfedezhessük, hogy a közösség (kommunió) – amely egységbe gyűjti az ajándékok, karizmák és szolgálatok sokféleségét – miként szolgálja a missziót: a szinodális egyház egy olyan egyház, ami „előre megy”, egy missziós egyház, melynek ajtajai „nyitva állnak” (EG, 46. sz.). Ez magában foglalja a felhívást arra, hogy mélyítsük el kapcsolatainkat más egyházakkal és keresztény közösségekkel, akikkel az egy keresztség köt össze bennünket. Az „együtt haladás” perspektívája így még tágabb, és az emberiség egészét felöleli, melynek osztozunk „örömeiben és reményeiben, bánatában és aggodalmaiban” (GS, 1. n.). Egy szinodális egyház prófétai jel, különösen a nemzeteknek egy olyan közössége számára, amely képtelen arra, hogy előálljon egy olyan közös tervvel, amely mindenki javára törekszik. A szinodalitás gyakorlása az egyház számára ma a legnyilvánvalóbb útja annak, hogy „a megváltás egyetemes szentsége” legyen (LG, 48. n.), „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének” (LG, 1. n.).

III. A Szentírás hallgatása

16. Isten Lelke, aki megvilágítja és elevenséggel tölti meg az egyházaknak ezt az „együtt haladását”, ugyanaz a Lélek, mint aki Jézus küldetésében működik, akit az apostoloknak és tanítványok azon nemzedékeinek ígért, akik meghallják Isten Igéjét és átültetik a gyakorlatba azt. Az Úr ígérete szerint a Lélek nem korlátozódik arra, hogy Jézus evangéliumának folytonosságát erősítse, hanem megvilágítja Kinyilatkoztatásának mindig új mélységeit, és inspirálja (sugalmazza?) az Egyház útjának fenntartásához szükséges döntéseket (vö. Jn 14,25-26; 15,26-27; 16,12-15). Ezért helyénvaló, hogy a szinodális egyház építése során utunkat a Szentírás két „képe” inspirálja. Az egyik az evangelizáció útját végigkísérő „közösségi jelenetek”-ben nyilvánul meg; a másik a Lélek megtapasztalására utal, melyben Péter és az őskeresztény közösség felismeri, hogy milyen kockázattal jár, ha a hit megosztásának indokolatlanul határokat szabnak. Az együtt haladás szinodális tapasztalata, követni az Urat mégpedig a Léleknek engedelmeskedve, döntő inspirációt kaphat, ha a kinyilatkoztatás e két mozzanatáról elmélkedünk.

Jézus, a tömeg, az apostolok

17. Alapjaiban eredeti az az állandó módja annak, ahogyan Jézus az egész evangéliumban kinyilatkoztatja önmagát, hirdetve Isten országának eljövetelét. Lényegében három szereplő van jelen (plusz egy). Az első természetesen Jézus, az abszolút főhős, aki kezdeményező szerepet vállal, aki személyválogatás nélkül veti el Isten országa eljövetelének szavait és jeleit. (vö. ApCsel 10:34). Jézus többféle módon is különös figyelmet szentel azoknak, akik „elszakadtak” Istentől, vagy akiket a közösség „elhagyott” (evangéliumi nyelven szólva: a bűnösöknek és a szegényeknek). Szavai és tettei által az Atya nevében és a Szentlélek erejében kínál szabadulást a gonosztól és megtérést a reménységhez. Még az Úr hívásának és az arra adott befogadó reakcióknak a sokféleségében is közös vonás, hogy a hit mindig az emberek megbecsüléseként jelenik meg: kérésük meghallgatásra talál, nehézségeiken segítenek, nyitottságukat értékelik, méltóságukat Isten tekintete megerősíti és visszakapják helyüket a közösségben.

18. Az evangelizáció munkája és az üdvösség üzenete valójában nem lenne érthető anélkül, hogy Jézus ne lenne állandóan nyitott a lehető legszélesebb közönség felé, amelyre az evangéliumok mint tömegre utalnak, vagyis mindazokra, akik követik őt az úton, sőt néha még üldözik is a megváltás egy jelének vagy szavának reményében. Ez a második szereplő a Kinyilatkoztatás színpadán. Az evangélium hirdetése nem csak a felvilágosult vagy kiválasztott keveseknek szól. Jézus beszélgetőpartnere a hétköznapi élet „embere”, „mindenki”, aki az emberi állapotban osztozik. Jézus közvetlen kapcsolatba hozza őket Isten ajándékával és az üdvösségre szóló meghívással. Oly módon, hogy az meglepi és esetenként meg is botránkoztatja a jelenlévőket, Jézus mindenkivel beszélget, aki a tömegből elé kerül: meghallgatja a kánaáni asszony szenvedélyes tiltakozását (vö. Mt 15,21-28), aki nem tudja elfogadni, hogy kizárják a Jézus által hozott áldásból. Hajlandó párbeszédet folytatni a szamáriai asszonnyal (vö. Jn 4,1-42) annak ellenére, hogy az társadalmilag és vallásilag is kompromittált volt; védelmébe veszi a vakon született ember szabad és hálás hitét (vö. Jn 9), akiről a hivatalos vallás lemondott, mert kívül esik a kegyelem határain.

19. Egyesek határozottabban követik Jézust, megtapasztalva a tanítványság hűségét, míg mások arra kapnak meghívást, hogy visszatérjenek megszokott életükhöz. Ugyanakkor mindannyian tanúságot tesznek a hit erejéről, amely megmentette őket (vö. Mt 15,28). A Jézust követők közül egyértelműen kiemelkedik az apostolok alakja. Őket már a kezdetektől fogva maga Jézus hívja, és azt a feladatot adja nekik, hogy hitelesen közvetítsék a tömegnek a Kinyilatkoztatáshoz és Isten országának eljöveteléhez való viszonyát. Ennek a harmadik szereplőnek a színre lépése nem egy gyógyulásnak vagy megtérésnek köszönhető, hanem Jézus hívásának. Az apostolok megválasztása nem egy kizárólagos, elkülönült hatalmi pozíció kiváltsága, hanem az áldás és a közösség befogadó szolgálatának kegyelme. A feltámadt Úr Lelke ajándékának köszönhetően őrizniük kell Jézus helyét anélkül, hogy helyettesítenék őt: nem kiszűrniük kell az Ő jelenlétét, hanem megkönnyíteni a vele való találkozást.

20. Jézus, a sokszínű tömeg, az apostolok: ez az a kép és misztérium, amit folyamatosan kell szemlélnünk és mélységeiben megismernünk ahhoz, hogy az Egyház egyre inkább azzá váljon, ami. A három szereplő egyike sem hagyhatja el a színpadot. Ha Jézus nincs jelen és valaki más veszi át a helyét, akkor az egyház az apostolok és a tömeg közötti szerződéssé válik, amelynek párbeszéde végül a politikai játszma cselekményét követi. A Jézus által felhatalmazott és a Lélek által vezérelt apostolok nélkül megszakad a kapcsolat az evangélium igazságával, és a tömeg, függetlenül attól, hogy elfogadja vagy elutasítja Jézust, továbbra is egy Jézussal kapcsolatos mítosznak vagy ideológiának van kitéve. A tömeg nélkül az apostolok kapcsolata Jézussal a vallásosság szektás, önmagára hivatkozó formájává silányul; és az evangelizáció – mely azáltal árad ki, hogy Isten közvetlenül mindenkinek kinyilatkoztatja önmagát, és felajánlja az Ő üdvösségét – elveszíti a fényét.

21. Aztán ott van a „plusz” szereplő, az antagonista, aki behozza a színpadra a másik három diabolikus elkülönülését. A kereszt felkavaró kilátásával szembesülve vannak tanítványok, akik elmennek és tömegek, akiknek megváltozik a hangulatuk. A megosztó – és így a közös utat akadályozó – alattomosság egyformán nyilvánul meg a vallási szigorban, az erkölcsi parancsokban, melyek szigorúbbak Jézus parancsainál, és a világ politikai bölcsességének csábításában, amely állítása szerint hatékonyabb, mint a szellemek megkülönböztetése. Ahhoz, hogy megmeneküljünk a „negyedik szereplő” megtévesztéseitől, folyamatos megtérésre van szükség. Jelképes ebből a szempontból Kornéliusz százados története (vö. ApCsel 10). Annak a jeruzsálemi „zsinatnak” az előzménye ez, (vö. ApCsel 15), amely a szinodális egyház döntő hivatkozási alapja.

A megtérés kettős dinamikája: Péter és Kornéliusz (ApCsel 10)

22. Az történet mindenekelőtt Kornéliusz megtérését meséli el, aki még egyfajta kinyilatkoztatást is kap. Kornéliusz pogány, feltehetően római, a megszálló hadsereg centuriója (alacsony rangú tiszt), aki erőszakon és bántalmazáson alapuló foglalkozást űz. Mégis elkötelezett az imádság és az alamizsnálkodás iránt, vagyis kapcsolatot ápol Istennel és törődik felebarátjával. Épp az otthonában történik, hogy az angyal meglepő módon belép hozzá, nevén szólítja és felszólítja, hogy küldje el – a küldetés igéje! – szolgáit Jaffába, hogy hívják el – a hivatás igéje! – Pétert. Az elbeszélés ezután Péter megtérésének történetévé válik, akinek még aznap látomása volt. Ebben egy hang azt parancsolta neki, hogy öljön le és egyen meg állatokat, köztük néhány tisztátalan állatot is. Válasza határozott: „Szó sem lehet róla, Uram” (ApCsel 10:14). Felismeri, hogy az Úr az, aki szól hozzá, mégis határozottan elutasítja, mert ez a parancs lerombolja a Tóra azon előírásait, amelyek vallási identitása szempontjából elidegeníthetetlenek, és amelyek a kiválasztottságot olyan különbségként értelmezik, mint ami a más népektől való elkülönülést és kirekesztést vonja maga után.

23. Az apostolt mélyen felkavarják a történtek, és miközben azok értelmén töpreng, megérkeznek a Kornéliusz által küldött férfiak, akikről a Lélek jelzi Péternek, hogy az Ő követei. Péter olyan szavakkal válaszol nekik, amelyek Jézus Kertben elmondott szavait idézik: „Én vagyok az, akit kerestek” (ApCsel 10:21). Ez egy igazi és sajátos megtérés, egy fájdalmas és rendkívül gyümölcsöző lépés, melyben az ember elhagyja saját kulturális és vallási kategóriáit: Péter elfogadja, hogy a pogányokkal együtt egye azt az ételt, amelyet mindig tilosnak tartott, felismerve, hogy ez eszköze az Istennel és másokkal való életnek és közösségnek. Az emberekkel való találkozásban, az emberek befogadásában, a velük való együtt haladásban és abban, hogy belép otthonaikba ismeri fel látomásának értelmét: Isten szemében egyetlen ember sem méltatlan, és a kiválasztás által létrehozott különbség nem hordoz kizárólagos előnyt, sokkal inkább egyetemes szintű szolgálatot és tanúságtételt.

24. Kornéliusz és Péter is bevon más embereket is megtérése útjába, és útitársaivá teszi őket. Az apostolok tette azáltal valósítja meg Isten akaratát, hogy közösséget teremt, lebontja a korlátokat és elősegíti a találkozásokat. A szavak központi szerepet játszanak a két főszereplő találkozásában. Cornelius azzal kezdi, hogy megosztja tapasztalatait. Péter meghallgatja őt, majd átveszi a szót, és ő is elmondja, hogy vele mi történt, és tanúságot tesz az Úr közelségéről, aki elmegy, hogy minden egyes emberrel találkozzon, és megszabadítsa attól, ami a gonoszság foglyává teszi őket, és megalázza emberi mivoltukban (vö. ApCsel 10,38). A kommunikációnak ez a formája hasonlít ahhoz, amit Péter is követ, amikor Jeruzsálemben a körülmetélt hívek szemrehányást tesznek neki, azzal vádolva őt, hogy megszegte a hagyományos szabályokat, amelyekre minden figyelmük összpontosulni látszik, nem törődve a Lélek kiáradásával: „Körülmetéletlen emberek házában jártál, és ettél velük.” (ApCsel 11:3). A feszültségnek ebben a pillanatában Péter elmeséli, hogy mi történt vele, és hogy ő is zavarodottsággal, értetlenséggel és ellenállással reagált. Pontosan ez az, ami segít a kezdetben agresszív és elutasító beszélgetőpartnereinek abban, hogy meghallgassák és elfogadják azt, ami történt. A Szentírás segít mindennek az értelmezésében úgy, ahogy majd ez a jeruzsálemi „zsinaton” is történni fog, a megkülönböztetés folyamata során, ami abból áll, hogy közösen hallgatjuk a Szentlelket.

IV. Szinodalitás a gyakorlatban:

iránymutatások az Isten népével való konzultációhoz

25. Az Ige által megvilágított és a hagyományban megalapozott szinodális út Isten népének konkrét életében gyökerezik. Valójában egy olyan sajátosságot mutat, mely egyben rendkívüli erőforrás is: a tárgya, a szinodalitás, egyben a módszere is. Más szóval, olyasfajta építési területet, vagy kísérleti terepet alkot, amely lehetővé teszi, hogy azonnal elkezdjük learatni a dinamizmusnak azokat a gyümölcseit, amiket az egyre növekvő szinodális megtérés hoz a keresztény közösségbe. Ugyanakkor a folyamat csak a szinodalitás különböző szinteken, különböző intenzitással megélt tapasztalataiból tud meríteni: ezek erősségei és sikerei csakúgy, mint korlátai és nehézségei értékes adalékai lehetnek annak, hogy belátásra jussunk azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba haladjunk tovább. Természetesen itt nem csak a jelenlegi szinodális út által aktivált tapasztalatokra utalunk, hanem azokra is, amelyekben az „együtt haladás” formáit a hétköznapi életben már tapasztaljuk még akkor is, ha magát a szinodalitás kifejezést nem ismerjük vagy használjuk.

Az alapvető kérdés

26. Az Isten népének e tanácskozását vezérlő alapvető kérdés, amint azt már az elején említettük, a következő:

A szinodális egyház az evangélium hirdetésében „együtt halad”: hogyan valósul meg ez az „együtt haladás” ma az Ön saját egyházában? Milyen lépésekre hív minket a Lélek, hogy növekedjünk az „együtt haladásban”?

A válaszadáshoz kérjük, hogy:

a) Kérdezzék meg önmagukat, hogy az alapkérdés milyen tapasztalatokat idéz fel saját egyházukból;

b) gondolják át újra, mélyebben ezeket az élményeket: milyen örömöt szereztek? Milyen nehézségekkel és akadályokkal találkoztak? Milyen sebeket tártak fel? Milyen felismerésekre vezettek?

c) gyűjtsék össze a gyümölcsöket a megosztáshoz: hol szólal meg ezekben a tapasztalatokban a Lélek hangja? Mit kér tőlünk? Melyek a megerősítendő pontok, milyen kilátásai vannak a változásnak, milyen lépéseket kell megtenni? Hol marad nyoma, ha konszenzusra jutottunk? Milyen utak nyílnak meg a mi saját egyházunk előtt?

A szinodalitás különböző formáinak megkülönböztetése

27. Az alapkérdés által kiváltott imádság, reflexió és megosztás során célszerű szem előtt tartani három szintet, amelyeken a szinodalitás mint „az egyház alapvető dimenziója”[20] artikulálódik:

az egyház szokásos élet- és munkastílusának szintje. Ez Isten népeként jeleníti meg az egyházat, mely együtt halad az úton, és akit az Úr Jézus a Szentlélek erejében arra hív össze, hogy hirdesse az evangéliumot. Ez a stílus úgy valósul meg, hogy „a közösség hallgatja az Igét, megünnepli az Eucharisztiát, a közösség (kommunió) testvériségét, valamint Isten egész népének együttes felelősségét és részvételét az ő életében és küldetésében, az egyház minden szintjén és különbséget téve a különböző szolgálatok és szerepek között”[21];
az egyházi struktúrák és folyamatok szintje, mely teológiai és kánonjogi szempontból is meghatározott, és melyben az egyház szinodális jellege intézményes módon fejeződik ki helyi, regionális és egyetemes szinten;
a szinódusi folyamatok és események szintje, melyben az Egyházat az arra illetékes szerv hívja össze az egyházi rend által meghatározott különleges eljárások szerint.

Bár e három szint logikailag elkülönül, mégis egymásra utal, ezért koherens módon egyben kell tartani őket. Ellenkező esetben e szintek egymásnak ellentmondó tanúkká lehetnek, ami aláássa az Egyház hitelességét. Valójában, ha nem ölt testet struktúrákban és folyamatokban, a szinodalitás, a szándékok és vágyak szintjéről könnyen a retorika szintjére alacsonyodhat le, míg ha a folyamatok és események nem megfelelő stílusban kelnek életre, üres formalitássá válhatnak.

28. Továbbá, a tapasztalatok újraértékelésekor szem előtt kell tartani, hogy az „együtt haladás” két különböző nézőpontból is értelmezhető, mely nézőpontok azonban erősen összefüggnek egymással. Az első perspektíva az egyes egyházak belső életét vizsgálja, az őket alkotó részek viszonyait (elsősorban a hívek és lelkipásztoraik között, a kánoni rendben előírt részvételi testületek, köztük az egyházmegyei szinódus által) és a hozzájuk tartozó közösségek (különösen a plébániák) közötti kapcsolatokat. Ezután a püspökök egymás közötti és Róma püspökével való kapcsolatát vizsgálja, szintén a szinódus közbenső szervein keresztül (a pátriárchátusi és a nagyobb érseki egyházak püspöki szinódusai, a hierarchák zsinatai és a sui iuris egyházak hierarcháinak közgyűlései, a püspöki konferenciák, azok nemzeti, nemzetközi és kontinentális formájával együtt). Ez azután kiterjed arra is, ahogyan az egyes részegyházak magukba integrálják a szerzetesi, vallásos és megszentelt élet különböző formáinak, a laikus egyesületeknek és mozgalmaknak, a különböző egyházi és egyházi kötődésű (?) intézményeknek (iskolák, kórházak, egyetemek, alapítványok, karitatív és segélyszervezetek stb.) a hozzájárulását. Végül, ez a perspektíva magában foglalja a más keresztény felekezetekhez tartozó testvérekkel való kapcsolatokat és közös kezdeményezéseket is, akikkel ugyanannak a keresztségnek az ajándékán osztozunk.

29. A második perspektíva azt vizsgálja, hogy Isten népe hogyan halad együtt az egész emberi családdal. Itt figyelmünk középpontjában az áll, hogy megvizsgáljuk kapcsolatunkat, párbeszédünket, a közös kezdeményezések lehetőségeit más vallások híveivel, a hittől távol lévő emberekkel, valamint a konkrét társadalmi közegekkel és csoportokkal, azok intézményeivel (a politika, kultúra, gazdaság, pénzügyek, munka, szakszervezetek és vállalkozói szövetségek, nem kormányzati és civil társadalmi szervezetek, népi mozgalmak, különböző kisebbségek, szegények és kirekesztettek stb. világával).

Tíz feltárandó tematikus mag

30. Annak érdekében, hogy segítsük a tapasztalatok kibontakozását és gazdagabb módon járuljunk hozzá a konzultációhoz, az alábbiakban tíz tematikus magot is megjelölünk, melyek a „megélt szinodalitás” különböző aspektusait fogalmazzák meg. Ezeket a különböző helyi adottságokhoz kell igazítani, és időről időre integrálni, magyarázni, egyszerűsíteni, elmélyíteni, különös figyelmet fordítva azokra, akiknek nehezebb a részvétel és a válaszadás: az előkészítő dokumentumot kísérő Vademecum e tekintetben eszközöket, haladási terveket és javaslatokat kínál, hogy a kérdések különböző csoportjai konkrétan inspirálhassák az imádság, a képzés, a reflexió és az osztozás pillanatait.

I. AZ ÚTITÁRSAK

Az egyházban és a társadalomban egymás mellett ugyanazon az úton járunk. A helyi egyházadban kik azok, akik „együtt haladnak”? Amikor azt mondjuk, hogy „a mi egyházunk”, ki tartozik ebbe? Ki kéri, hogy együtt haladjunk? Kik az útitársak, ide értve az egyházi kereteken kívülieket is? Mely személyek vagy csoportok szorulnak perifériára – kifejezetten vagy ténylegesen?

II. MEGHALLGATÁS

A meghallgatás az első lépés, de ehhez nyitott elmére és szívre van szükség, előítéletek nélkül. Kik azok, akiknek egyházunk „tartozik annyival, hogy meghallgatja őket”? Hogyan hallgatjuk meg a laikusokat, különösen a fiatalokat és a nőket? Hogyan építjük be a megszentelt férfiak és nők hozzájárulását? Milyen teret kap a kisebbségek, az elutasítottak és a kirekesztettek hangja? Tudjuk-e azonosítani a meghallgatást akadályozó előítéleteket és sztereotípiákat? Hogyan figyelünk arra a társadalmi és kulturális kontextusra, amelyben élünk?

III. ŐSZINTE, NYÍLT BESZÉD

Mindenkit arra hívunk, hogy bátran és parréziával, azaz a szabadság, az igazság és a szeretet integrálásával beszéljen. Hogyan segíthetnünk elő egy szabad és hiteles kommunikációs stílust a közösségen és szervezetein belül, kétszínűség és megalkuvás nélkül? És a társadalommal kapcsolatban, amelynek része vagyunk? Mikor és hogyan sikerül elmondanunk, hogy mi a fontos számunkra? Hogyan működik a kapcsolat a médiarendszerrel (nem csak a katolikus médiával)? Ki beszél a keresztény közösség nevében, és hogyan választják ki?

IV. ÜNNEPLÉS

Az „együtt haladás” csak akkor lehetséges, ha az Ige közös hallgatásán és az Eucharisztia ünneplésén alapul. Az ima és a liturgikus ünneplés hogyan inspirálja és irányítja az „együtt haladásunkat”? Hogyan inspirálják a legfontosabb döntéseket? Hogyan segíthetjük elő minden hívő aktív részvételét a liturgiában és a megszentelő funkció gyakorlásában? Milyen teret kap a felolvasó és az akolitus szolgálatának gyakorlása?

V. KÖZÖS FELELŐSSÉG A MISSZIÓÉRT

A szinodalitás az egyház missziójának szolgálatában áll, amelyben minden tagja meghívást kap a részvételre. Mivel mindannyian missziós tanítványok vagyunk, hogyan van minden megkeresztelt ember arra hivatva, hogy a misszió főszereplője legyen? Hogyan támogatja a közösség a társadalom szolgálatára elkötelezett tagjait (társadalmi és politikai elkötelezettség, tudományos kutatás és oktatás, a társadalmi igazságosság előmozdítása, az emberi jogok védelme és a Közös Otthon gondozása, stb.)? Hogyan segítesz nekik abban, hogy missziós logikával éljék meg ezeket a vállalásokat? Hogyan történik a megkülönböztetés a misszióval kapcsolatos döntéseknél, és ki vesz részt bennük? Egy hatékony keresztény tanúságtevő nézeteiben, a szinodális stílus tekintetében hogyan integrálódnak és adaptálódnak azok a különböző hagyományok, amelyek számos egyház, különösen a keleti egyházak örökségét alkotják? Hogyan működik az együttműködés olyan területeken, ahol különböző sui iuris egyházak vannak jelen?

VI. PÁRBESZÉD AZ EGYHÁZBAN ÉS A TÁRSADALOMBAN

A párbeszéd a kitartás útja, amely magában foglalja a hallgatásokat és a szenvedéseket is, de képes összegyűjteni az emberek és a népek tapasztalatait. Hol és milyen módon zajlik párbeszéd a mi saját egyházunkon belül? Hogyan kezelik a nézetkülönbségeket, konfliktusokat és nehézségeket? Hogyan segíthetjük elő együttműködésünket a szomszédos egyházmegyékkel, a térség vallási közösségeivel, a laikus egyesületekkel, mozgalmakkal, stb., és ezek egymás közötti együttműködését? Milyen tapasztalataink vannak a párbeszédről és a közös elkötelezettségről más vallások híveivel és a nem hívőkkel? Miként folytat párbeszédet az egyház a társadalom más területeivel: a politika, a gazdaság, a kultúra, a civil társadalom, a szegények, stb. világával, és hogyan tanul azoktól?

VII. MÁS KERESZTÉNY FELEKEZETEKKEL

A különböző felekezetű keresztények közötti párbeszéd, akiket az egy keresztség egyesít, különleges helyet foglal el a szinodális úton. Milyen kapcsolataink vannak más keresztény felekezetű testvéreinkkel? Milyen területeket érintenek ezek a kapcsolatok? Milyen gyümölcsöket merítettünk ebből az „együtt haladásból”? Mik a nehézségek?

VIII. TEKINTÉLY ÉS RÉSZVÉTEL

A szinodális egyház részvételi és együttesen felelős egyház. Hogyan határozzuk meg az elérendő célokat, az elérésükhöz vezető utat és a teendőket? Hogyan történik a tekintélygyakorlás a mi saját egyházunkon belül? Hol jelenik meg a gyakorlatban a csapatmunka és a közös felelősségvállalás? Hogyan támogatják a laikusok szolgálatát és a hívek felelősségvállalását? Hogyan működnek a szinodális testületek az adott egyház szintjén? Gyümölcsöző tapasztalatot jelentenek?

IX. MEGKÜLÖNBÖZTETÉS ÉS DÖNTÉS

Szinodális stílusban a döntések a megkülönböztetés által születnek, ami azon a konszenzuson alapul, mely a Léleknek való közös engedelmességből ered. Milyen eljárások és módszerek alapján hallgatjuk meg egymást és hozunk döntéseket? Hogyan lehetne ezeket fejleszteni? Hogyan segítjük elő a hierarchikusan felépített közösségekben a döntéshozatalban való részvételt? Hogyan alakítjuk a tanácsadói szakaszt a tanácskozási szakasszal, a döntéshozatali folyamatot a döntéshozatal pillanatával? Hogyan és milyen eszközökkel segítjük elő az átláthatóságot és az elszámoltathatóságot?

X. ÖNKÉPZÉS A SZINODALITÁSBAN

Az együtt haladás lelkisége arra hivatott, hogy az embereket, a keresztényeket, a családokat és a közösségeket formáló nevelési elvvé váljon. Hogyan taníthatjuk meg arra az embereket, különösen azokat, akik felelős szerepet töltenek be a keresztény közösségben, hogy képessé váljanak az „együtt haladásra”, egymás meghallgatására és a párbeszédre? Milyen képzést kínálunk a megkülönböztetés és a tekintély gyakorlása terén? Milyen eszközök segítenek nekünk abban, hogy megértsük annak a kultúrának a dinamikáját, amelyben elmerülünk, és annak hatását egyházunk stílusára?

Hozzájárulás a konzultációhoz

31. A szinodális út első szakaszának célja, hogy ösztönözze a konzultáció széles körű folyamatát, hogy összegyűjtse a megélt szinodalitás tapasztalatainak gazdagságát annak különböző formáiban és megnyilvánulásaiban, bevonva a részegyházak lelkipásztorait és híveit minden egyes szinten, a helyi adottságoknak leginkább megfelelő eszközökkel: A püspök által koordinált konzultáció címzettjei egyházának „papjai, diakónusai és világi hívei, mind egyénileg, mind egyesületekben, anélkül, hogy elhanyagolnánk a megszentelt életet élő férfiak és nők értékes hozzájárulását” (EK, n. 7). Különösen kívánatos az egyes egyházak testületeinek hozzájárulása, különösen a Presbiteri Tanácsé és a Pasztorális Tanácsé, melyekből „a szinodális egyház valóban elkezdhet formálódni”[22]. Ugyanilyen értékes lesz a többi egyházi entitás hozzájárulása is, amelyeknek az előkészítő dokumentumot elküldik, és azoké is, akik közvetlenül kívánják elküldeni saját hozzájárulásukat a folyamathoz. Végül alapvető fontosságú lesz, hogy a szegények és kirekesztettek hangja is helyet kapjon és ne csak azoké, akiknek valamilyen szerepük vagy felelősségük van az adott egyházakban.

32. Az a szintézis, amelyet az egyes részegyházak a meghallgatás és a megkülönböztetés munkájának végén elkészítenek, lesz az ő hozzájárulásuk az egyetemes egyház útjához. Az út további szakaszainak megkönnyítése és fenntarthatóbbá tétele érdekében fontos, hogy az ima és az elmélkedés gyümölcseit legfeljebb tíz oldalba sűrítsük. Ha szükséges, a szövegkörnyezetbe helyezés és a jobb magyarázat érdekében más szövegek is csatolhatók a szövegek alátámasztására vagy kiegészítésére. Nem szabad elfelejteni, hogy a szinódus, és így e konzultáció célja sem az, hogy dokumentumokat készítsen, hanem hogy „álmokat ültessen el, próféciákat és látomásokat ébresszen, engedje, hogy virágozzon a remény, ébresszen bizalmat, kötözzön be sebeket, szőjön kapcsolatokat, ébressze fel a remény hajnalát, tanuljon egymástól, és teremtsen olyan sziporkázó leleményességet, amely megvilágítja az elméket, felmelegíti a szíveket, erőt adnak kezeinknek.”[23].

Rövidítések

KTI Nemzetközi Teológiai Bizottság

DV II. vatikáni zsinat, Const. Dogm. Dei Verbum (1965. november 18.)

EK Ferenc, Const. Ap. Episcopalis communio (2018. szeptember 15.)

EG Ferenc, Exhort. Ap. Evangelii gaudium (2013. november 24.) FT Francis, Enc

Lett. Fratelli tutti (2020. október 3.)

GS II. vatikáni zsinat, Const. Múlt. Gaudium et spes (1965. december 7.)

LG II. Dogm. Lumen Gentium (1964. november 21.)

LS Francis, Letter Enc. Laudato si' (2015. május 24.)

UR II. vatikáni zsinat, Decr. Unitatis redintegratio (1964. november 21.)

______________________

[1] Az alábbiakban a zsinati út szakaszait vázoljuk fel.

[2] Ferenc, beszéd a püspöki szinódus intézményének 50. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen (2015. október 17.).

[3] Vö. www.synod.va

[4] Ferenc, Levél Isten népéhez (2018. augusztus 20.), proem

[5] Ibid, n. 2.

[6] Ibid.

[7] Ibid.

[8] Ferenc, beszéd a püspöki szinódus intézményének 50. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen.

[9] KTI, Szinodalitás az egyház életében és küldetésében (2018. március 2.), 3. sz. n.

[10] Ibid.

[11] Ibid, n. 6.

[12] Cyprianus, De Oratione Dominica, 23: PL 4, 553.

[13] Augustinus, Epistola 194, 31: PL 33, 885.

[14] János Krizosztomosz, Explicatio in Psalmum 149: PG 55, 493.

[15] KTI, La sinodalità nella vita e nella missione della Chiesa, n. 6.

[16] Ferenc, Beszéd a püspöki zsinat intézményének 50. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésre.

[17] KTI, La sinodalità nella vita e nella missione della Chiesa, 69. o.

[18] Regula S. Benedicti, III, 3.

[19] Ferenc, Beszéd a püspöki szinódus intézményének 50. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen.

[20] KTI, Szinodalitás az egyház életében és küldetésében, 70. sz.

[22] Ferenc, beszéd a püspöki szinódus intézményének 50. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen.

[23] Ferenc, beszéd a fiataloknak szentelt szinódus kezdetén (2018. október 3.)

Angol nyelvű változat

Preparatory Document for the 16th Ordinary General Assembly of the Synod of Bishops, 07.09.2021

For a Synodal Church:
Communion, Participation, and Mission

Preparatory Document

CONTENTS

I. The Call to Journey Together

II. A Constitutively Synodal Church

III. Listening to the Scriptures

Jesus, the Crowd, the Apostles

A Double Dynamic of Conversion: Peter and Cornelius (Acts 10)

IV. Synodality in Action: Pathways for Consulting the People of God

The Fundamental Question

Different Articulations of Synodality

Ten Thematic Nuclei to be Explored

To Contribute to the Consultation

1. The Church of God is convoked in Synod. The path entitled “For a Synodal Church: Communion, Participation, and Mission” will solemnly open on the 9th – 10th of October 2021 in Rome and on the following 17th of October in each particular Church. One fundamental stage will be the celebration of the XVI Ordinary General Assembly of the Synod of Bishops, in October 2023,[1] which will be followed by the implementation phase that will again involve the particular Churches (cf. EC, arts. 19-21). With this convocation, Pope Francis invites the entire Church to reflect on a theme that is decisive for its life and mission: “It is precisely this path of synodality which God expects of the Church of the third millennium.”[2] This journey, which follows in the wake of the Church’s “renewal” proposed by the Second Vatican Council, is both a gift and a task: by journeying together and reflecting together on the journey that has been made, the Church will be able to learn through Her experience which processes can help Her to live communion, to achieve participation, to open Herself to mission. Our “journeying together” is, in fact, what most effectively enacts and manifests the nature of the Church as the pilgrim and missionary People of God.

2. A basic question prompts and guides us: How does this “journeying together,” which takes place today on different levels (from the local level to the universal one), allow the Church to proclaim the Gospel in accordance with the mission entrusted to Her; and what steps does the Spirit invite us to take in order to grow as a synodal Church?

Addressing this question together requires listening to the Holy Spirit, who like the wind “blows where it wills; you can hear the sound it makes, but you do not know where it comes from or where it goes” (Jn 3:8), remaining open to the surprises that the Spirit will certainly prepare for us along the way. Thus, a dynamism is activated that allows us to begin to reap some of the fruits of a synodal conversion, which will progressively mature. These are objectives of great importance for the quality of ecclesial life and for accomplishing the mission of evangelization, in which we all participate by virtue of our Baptism and Confirmation. Here, we will indicate the main objectives, which decline synodality as the form, the style, and the structure of the Church:

· recalling how the Spirit has guided the Church’s journey through history and, today, calls us to be, together, witnesses of God’s love;

· living a participative and inclusive ecclesial process that offers everyone—especially those who for various reasons find themselves on the margins—the opportunity to express themselves and to be heard in order to contribute to the edification of the People of God;

· recognizing and appreciating the wealth and the variety of the gifts and charisms that the Spirit liberally bestows for the good of the community and the benefit of the entire human family;

· exploring participatory ways of exercising responsibility in the proclamation of the Gospel and in the effort to build a more beautiful and habitable world;

· examining how responsibility and power are lived in the Church as well as the structures by which they are managed, bringing to light and trying to convert prejudices and distorted practices that are not rooted in the Gospel;

· accrediting the Christian community as a credible subject and reliable partner in paths of social dialogue, healing, reconciliation, inclusion and participation, the reconstruction of democracy, the promotion of fraternity and social friendship;

· regenerating relationships among members of Christian communities as well as between communities and other social groups, e.g., communities of believers of other denominations and religions, civil society organizations, popular movements, etc.;

· fostering the appreciation and appropriation of the fruits of recent synodal experiences on the universal, regional, national, and local levels.

3. This Preparatory Document is at the service of the synodal journey, especially as a tool to facilitate the first phase of listening to and consulting the People of God in the particular Churches (October 2021 - April 2022), in the hope of helping to set in motion the ideas, energy, and creativity of all those who will take part in the journey, and to make it easier to share the fruits of their efforts. With this aim: 1) it begins by outlining some prominent characteristics of the contemporary context; 2) it synthetically illustrates the fundamental theological references for a correct understanding and practice of synodality; 3) it offers some biblical thoughts that can nourish meditation and prayerful reflection along the way; 4) it illustrates some perspectives from which to reread the experiences of lived synodality; 5) it shows some ways of articulating this work of rereading in prayer and sharing. To concretely accompany the organization of the work, a methodological Handbook, annexed to this Preparatory Document and available on the dedicated hosting website, is proposed[3]. The site offers some resources for deepening the theme of synodality, as a support to this Preparatory Document; among these, we would like to highlight two that are mentioned several times below: the Address at the Ceremony Commemorating the 50th Anniversary of the Institution of the Synod of Bishops, given by Pope Francis on the 17th of October 2015, and the document Synodality in the Life and Mission of the Church, prepared by the International Theological Commission and published in 2018.

I. The Call to Journey Together

4. The synodal journey unfolds within a historical context marked by epochal changes in society and by a crucial transition in the life of the Church, which cannot be ignored: it is within the folds of the complexity of this context, in its tensions and contradictions, that we are called to “scrutinize the signs of the times and interpret them in the light of the Gospel” (GS, no. 4). Some elements of the global scenario most closely connected to the theme of the Synod are outlined here; but the picture will need to be enriched and completed at the local level.

5. A global tragedy such as the COVID-19 pandemic “momentarily revived the sense that we are a global community, all in the same boat, where one person’s problems are the problems of all. Once more we realized that no one is saved alone; we can only be saved together” (FT, no. 32). At the same time, the pandemic has also made the already existing inequalities and inequities explode: humanity seems increasingly shaken by processes of massification and fragmentation; the tragic condition faced by migrants in all regions of the world shows how high and strong the barriers dividing the single human family still are. The Encyclicals Laudato si’ and Fratelli Tutti document the depth of the fault lines that run through humanity, and we can refer to these analyses to start listening to the cry of the poor and of the earth and to recognize the seeds of hope and of the future that the Spirit continues to sow even in our time: “The Creator does not abandon us; he never forsakes his loving plan or repents of having created us. Humanity still has the ability to work together in building our common home” (LS, no. 13).

6. This situation, which, despite great differences, unites the entire human family, challenges the Church’s ability to accompany individuals and communities to reread experiences of mourning and suffering that have unmasked many false certainties, and to cultivate hope and faith in the goodness of the Creator and his creation. However, we cannot hide from the fact that the Church herself must face the lack of faith and the corruption even within herself. In particular, we cannot forget the suffering experienced by minors and vulnerable people “due to sexual abuse, the abuse of power and the abuse of conscience perpetrated by a significant number of clerics and consecrated persons.”[4] We are continually challenged “as the People of God to take on the pain of our brothers and sisters wounded in their flesh and in their spirit.”[5] For too long the cry of the victims has been a cry that the Church has not been able to hear sufficiently. These are deep wounds that are difficult to heal, for which forgiveness can never be asked for enough and which constitute obstacles, sometimes imposing ones, to advancing in the direction of “journeying together.” The whole Church is called to deal with the weight of a culture imbued with clericalism that she inherits from her history, and with those forms of exercising authority on which the different types of abuse (power, economic, conscience, sexual) are grafted. It is impossible to think of “a conversion of our activity as a Church that does not include the active participation of all the members of God’s People:”[6] together let us ask the Lord for “the grace of conversion and the interior anointing needed to express before these crimes of abuse our compunction and our resolve courageously to combat them.”[7]

7. In spite of our infidelities, the Spirit continues to act in history and to show his life-giving power. It is precisely in the furrows dug by the sufferings of every kind endured by the human family and by the People of God that new languages of faith and new paths are flourishing, : capable not only of interpreting events from a theological point of view but also of finding in trials the reasons for refounding the path of Christian and ecclesial life. It is a reason for great hope that more than a few Churches have already begun more or less structured meetings and consultation processes with the People of God. Where they have been marked by a synodal style, the sense of Church has flourished and the participation of all has given new impetus to ecclesial life. The desire of young people to be protagonists within the Church and the request for a greater appreciation of women and spaces for participation in the mission of the Church, already signaled by the Synodal Assemblies of 2018 and 2019, are also confirmed. The recent institution of the lay ministry of Catechist and the opening of access to those of Lector and Acolyte to women also move in this direction.

8. We cannot ignore the variety of conditions in which Christian communities live in the different regions of the world. Alongside countries where the Church welcomes the majority of the population and represents a cultural reference point for the whole of society, there are others where Catholics are a minority; in some of these countries, Catholics, together with other Christians, experience forms of persecution, including some very violent ones, and not infrequently martyrdom. If, on the one hand, a secularized mentality tends to expel religion from the public space, on the other hand, religious fundamentalism, without respect for the liberties of others, feeds forms of intolerance and violence that are also reflected in the Christian community and in its relations with society. Christians not infrequently adopt the same attitudes, even fomenting divisions and opposition, including within the Church. It is equally necessary to consider the reverberation, within the Church and in its relations with society, of the fractures caused by reasons of ethnicity, race, caste, or other forms of social stratification or cultural and structural violence, which run through the latter. These situations have a profound impact on the meaning of the expression “journeying together” and on the concrete possibilities of doing so.

9. Within this context, synodality represents the main road for the Church, called to renew herself under the action of the Spirit and by listening to the Word. The ability to imagine a different future for the Church and her institutions, in keeping with the mission she has received, depends largely on the decision to initiate processes of listening, dialogue, and community discernment, in which each and every person can participate and contribute. At the same time, the decision to “journey together” is a prophetic sign for the human family, which needs a shared project capable of pursuing the good of all. A Church capable of communion and fraternity, of participation and subsidiarity, in fidelity to what she proclaims, will be able to stand beside the poor and the least and lend them her own voice. In order to “journey together,” we need to let ourselves be educated by the Spirit to a truly synodal mentality, entering with courage and freedom of heart into a conversion process that is indispensable for the “continual reformation of which [the Church] always has need, in so far as she is a human institution” (UR, no. 6; cf. EG, no. 26).

II. A Constitutively Synodal Church

10. “It is precisely this path of synodality which God expects of the Church of the third millennium. What the Lord is asking of us is already in some sense present in the very word ‘synod’,”[8] which is “is an ancient and venerable word in the Tradition of the Church, whose meaning draws on the deepest themes of Revelation.”[9] It is “the Lord Jesus who presents Himself as ‘the way, the truth, and the life’ (Jn 14:6),” and “Christians, His followers, were originally called ‘followers of the Way’ (cf. Acts 9:2; 19,9.23; 22,4; 24,14.22).”[10] Synodality, in this perspective, is much more than the celebration of ecclesial meetings and Bishops’ assemblies, or a matter of simple internal administration within the Church; it is “the specific modus vivendi et operandi of the Church, the People of God, which reveals and gives substance to her being as communion when all her members journey together, gather in assembly and take an active part in her evangelizing mission.”[11] Thus are intertwined the main axes of a synodal Church that the title of the Synod proposes: communion, participation, and mission. In this chapter, we will briefly illustrate some fundamental theological references on which this perspective is based.

11. In the first millennium, “journeying together”—that is, practicing synodality—was the ordinary way in which the Church, understood as “People united in the unity of the Father and of the Son and of the Holy Spirit,”[12] acted. To those who were creating divisions in the ecclesial body, the Church Fathers opposed the communion of the Churches scattered throughout the world, described by St. Augustine as “concordissima fidei conspiratio,”[13] that is, the agreement in faith of all the Baptized. Here are the roots of the broad development of a synodal praxis at all levels of the Church’s life—local, provincial, and universal—that reached its highest manifestation in the Ecumenical Council. Within this ecclesial horizon, inspired by the principle of the participation of all in the life of the Church, St. John Chrysostom was able to say that “Church and Synod are synonymous.”[14] Even in the second millennium, when the Church emphasized more strongly the hierarchical function, this way of proceeding did not cease: if, alongside the celebration of ecumenical councils, and that of diocesan and provincial synods is well attested, when it came to defining dogmatic truths, the Popes wished to consult the Bishops in order to know the faith of the whole Church, by appealing to the authority of the sensus fidei of the entire People of God, which is “infallible ‘in credendo’” (EG, no. 119).

12. The Second Vatican Council is anchored in this dynamic of Tradition. It emphasizes that “God, however, does not make men holy and save them merely as individuals, without bond or link between one another. Rather has it pleased Him to bring men together as one people, a people which acknowledges Him in truth and serves Him in holiness.” (LG, no. 9). The members of the People of God are united by Baptism, and “if by the will of Christ some are made teachers, pastors and dispensers of mysteries on behalf of others, yet all share a true equality with regard to the dignity and to the activity common to all the Faithful for the building up of the Body of Christ” (LG, no. 32). Therefore, all the Baptized, participants in Christ’s priestly, prophetic, and kingly functions by “exercising the variety and ordered richness of their charisms, their vocations and their ministries,”[15] are active subjects of evangelization, both individually and as the entire People of God.

13. The Council emphasized how, by virtue of the anointing of the Holy Spirit received in Baptism, the totality of the Faithful “cannot err in matters of belief. They manifest this special property by means of the whole Peoples’ supernatural discernment in matters of faith when ‘from the Bishops down to the last of the lay Faithful’ they show universal agreement in matters of faith and morals” (LG, no. 12). It is the Spirit who guides the faithful “to all truth” (Jn 16:13). Through action of the Spirit, “this tradition which comes from the Apostles develops in the Church” so that the People of God may grow “in the understanding of the realities and the words which have been handed down. This happens through the contemplation and study made by believers, who treasure these things in their hearts (cf. Lk 2:19, 51) through a penetrating understanding of the spiritual realities which they experience, and through the preaching of those who have received through Episcopal succession the sure gift of truth” (DV, no. 8). In fact, this People, gathered together by its Pastors, adheres to the sacred deposit of the Word of God entrusted to the Church, perseveres constantly in the teaching of the Apostles, in fraternal communion, in the breaking of bread, and in prayer, “so that holding to, practicing, and professing the heritage of the faith, it becomes on the part of the Bishops and Faithful a single common effort” (DV, no. 10).

14. The Pastors, established by God as “authentic guardians, interpreters and witnesses of the faith of the whole Church,”[16] should not be afraid to listen to the Flock entrusted to them. The consultation of the People of God does not imply the assumption within the Church of the dynamics of democracy based on the principle of majority, because there is, at the basis of participation in every synodal process, a shared passion for the common mission of evangelization and not the representation of conflicting interests. In other words, this is an ecclesial process that can only take place “at the heart of a hierarchically structured community.” [17] It is in the fruitful bond between the sensus fidei of the People of God and the magisterial function of the Pastors that the unanimous consensus of the whole Church in the same faith is realized. Every synodal process, in which the Bishops are called to discern what the Spirit is saying to the Church, not by themselves but by listening to the People of God, who “shares also in Christ’s prophetic office” (LG, no. 12), is an evident form of that “journeying together” which makes the Church grow. St. Benedict emphasizes how “the Lord often reveals the most prudent course to be followed”[18] to those who do not occupy important positions in the community (in that case, the youngest); thus, the Bishops should take care to reach out to everyone, so that, in the orderly unfolding of the synodal journey, what the apostle Paul recommends to the communities may be realized: “Do not quench the Spirit. Do not despise prophetic utterances. Test everything; retain what is good” (1 Thess 5:19-21).

15. The meaning of the journey to which we are all called is above all that of discovering the face and form of a synodal Church, in which “everyone has something to learn. The faithful people, the college of bishops, the Bishop of Rome: all listening to each other, and all listening to the Holy Spirit, the ‘Spirit of truth’ (Jn 14:17), in order to know what He ‘says to the Churches’ (Rev 2:7).”[19] The Bishop of Rome, as the principle and foundation of the Church’s unity, asks all the Bishops and all the particular Churches, in which and from which the one and only Catholic Church exists (cf. LG, no. 23), to enter with confidence and courage into the path of synodality. In this “journeying together,” we ask the Spirit to help us discover how communion, which brings together in unity the variety of gifts, charisms, and ministries, is for the mission: a synodal Church is a Church “going forth,” a missionary Church “whose doors are open” (EG, no. 46). This includes the call to deepen relationships with other Churches and Christian communities, with which we are united by the one Baptism. The perspective of “journeying together,” then, is even broader, and embraces all humankind, whose “joys and hopes, griefs and anxieties” we share (GS, no. 1). A synodal Church is a prophetic sign, above all for a community of nations incapable of proposing a shared project, through which to pursue the good of all: practicing synodality is today for the Church the most evident way to be “the universal sacrament of salvation” (LG, no. 48), “a sign and instrument of intimate union with God and of the unity of the whole human race” (LG, no. 1).

III. Listening to the Scriptures

16. The Spirit of God, who illuminates and vivifies this “journeying together” of the Churches, is the same Spirit who works in the mission of Jesus, promised to the Apostles and to the generations of disciples who hear God’s Word and put it into practice. The Spirit, according to the Lord’s promise, does not limit himself to confirming the continuity of the Gospel of Jesus, but will illuminate the ever-new depths of his Revelation and inspire the decisions necessary to sustain the Church’s journey (cf. Jn 14:25–26; 15:26–27; 16:12–15). It is, therefore, appropriate that our journey of building a synodal Church be inspired by two “images” from Scripture. One emerges in the representation of the “community scene” that constantly accompanies the journey of evangelization; the other refers to the experience of the Spirit in which Peter and the early community recognize the risk of placing unjustified limits on faith sharing. The synodal experience of journeying together, following the Lord and in obedience to the Spirit, will be able to receive decisive inspiration from meditation on these two traits of revelation.

Jesus, the Crowd, the Apostles

17. An original scene appears, in its fundamental structure, as the constant of the way in which Jesus reveals himself throughout the Gospel, as he announces the coming of the Kingdom of God. Essentially, three actors (plus one) are involved. The first, of course, is Jesus, the absolute protagonist who takes the initiative, sowing the words and signs of the coming of the Kingdom without “showing partiality” (cf. Acts 10:34). In various ways, Jesus pays special attention to those who are “separated” from God and those “abandoned” by the community (the sinners and the poor, in gospel language). Through his words and actions, he offers liberation from evil and conversion to hope, in the name of God the Father and in the power of the Holy Spirit. Even in the diversity of the Lord’s calls, their receptive responses, the common trait is that faith always emerges as a valuing of people: their plea is heard, their difficulty is helped, their availability is appreciated, their dignity is confirmed by God’s gaze and restored to the community’s recognition.

18. In fact, the work of evangelization and the message of salvation would not be comprehensible without Jesus’ constant openness to the widest possible audience, which the Gospels refer to as the crowd, that is, all the people who follow him along the path, and at times even pursue him in the hope of a sign and a word of salvation: this is the second actor on the scene of Revelation. The proclamation of the Gospel is not addressed only to an enlightened or chosen few. Jesus’ interlocutor is the “people” of ordinary life, the “everyone” of the human condition, whom he puts directly in contact with God’s gift and the call to salvation. In a way that surprises and sometimes scandalizes the witnesses, Jesus accepts as interlocutors all those who emerge from the crowd: he listens to the impassioned remonstrances of the Canaanite woman (cf. Mt 15:21–28), who cannot accept being excluded from the blessing he brings; he allows himself to dialogue with the Samaritan woman (cf. Jn 4:1–42), despite her condition as a socially and religiously compromised woman; he solicits the free and grateful act of faith of the man born blind (cf. Jn 9), whom official religion had dismissed as outside the perimeter of grace.

19. Some follow Jesus more explicitly, experiencing the fidelity of discipleship, while others are invited to return to their ordinary lives: yet all testify to the power of the faith that has saved them (cf. Mt 15:28). Among those who follow Jesus, the figure of the apostles, whom he himself calls from the beginning, having given them the task of mediating authoritatively the crowd’s relationship with Revelation and with the coming of God’s Kingdom, clearly becomes prominent. The third actor’s entrance on the scene occurs not thanks to a cure or a conversion, but because it coincides with Jesus’ call. The election of the apostles is not the privilege of an exclusive position of power and separation but the grace of an inclusive ministry of blessing and fellowship. Thanks to the gift of the Spirit of the Risen Lord, they are to guard the place of Jesus, without replacing him: not to put filters on his presence, but to make it easy to encounter him.

20. Jesus, the crowd in its diversity, the apostles: this is the imagery and the mystery that must be constantly contemplated and explored in depth so that the Church may increasingly become what she is. None of the three actors can leave the scene. If Jesus is absent, and someone else takes his place, the Church then becomes a contract between the apostles and the crowd and whose dialogue will end up following the plot of the political game. Without the apostles, authorized by Jesus and instructed by the Spirit, the relationship with the evangelical truth is broken, and the crowd, whether it accepts or rejects Jesus, remains exposed to a myth or an ideology about him. Without the crowd, the apostles’ relationship with Jesus becomes corrupted into a sectarian and self-referential form of religion, and evangelization, which emanates from the direct self-revelation that God addresses personally to all, offering His salvation, loses its light.

21. Then, there is the “extra” actor, the antagonist, who brings to the scene the diabolical separation of the other three. Faced with the perturbing prospect of the cross, there are disciples who leave and mood-changing crowds. The insidiousness that divides—and, thus, thwarts a common path—manifests itself indifferently in the forms of religious rigor, of moral injunction that presents itself as more demanding than that of Jesus, and of the seduction of a worldly political wisdom that claims to be more effective than a discernment of spirits. In order to escape the deceptions of the “fourth actor,” continuous conversion is necessary. Emblematic in this regard is the episode of the centurion Cornelius (cf. Acts 10), the antecedent of that “Council” of Jerusalem (cf. Acts 15) which constitutes a crucial reference point for a synodal Church.

A Double Dynamic of Conversion: Peter and Cornelius (Acts 10)

22. The episode narrates, first of all, the conversion of Cornelius, who even receives a sort of annunciation. Cornelius is a pagan, presumably Roman, a centurion (a low-ranking officer) in the army of occupation, who practices a profession based on violence and abuse. Yet, he is dedicated to prayer and almsgiving, that is, he cultivates a relationship with God and cares for his neighbor. It is precisely in his home that the angel surprisingly enters, calls him by name, and exhorts him to send—the verb of mission! —his servants to Jaffa to call—the verb of vocation! —Peter. The narrative then becomes that of the conversion of the latter, who, on that same day, received a vision in which a voice ordered him to kill and eat animals, some of which were unclean. His response is decisive: “By no means, Lord” (Acts 10:14). He recognizes that it is the Lord who is speaking to him, but he emphatically refuses, because that order demolishes precepts of the Torah that are inalienable for his religious identity, and which express a way of understanding election as a difference that entails separation and exclusion from other peoples.

23. The apostle remains deeply disturbed and, while he is wondering about the meaning of what has happened, men sent by Cornelius arrive and the Spirit indicates to him that they are his envoys. Peter responds to them with words that recall those of Jesus in the Garden: “I am the one you are looking for” (Acts 10:21). This is a true and proper conversion, the painful and immensely fruitful passage of leaving one’s own cultural and religious categories: Peter accepts to eat with pagans the food he had always considered forbidden, recognizing it as an instrument of life and communion with God and with others. It is in the encounter with people, welcoming them, journeying with them, and entering their homes, that he realizes the meaning of his vision: no human being is unworthy in the eyes of God, and the difference established by election does not imply exclusive preference but service and witnessing of a universal breadth.

24. Both Cornelius and Peter involve other people in their journey of conversion, making them companions in their journey. The apostolic action accomplishes God’s will by creating community, breaking down barriers, and promoting encounters. The word plays a central role in the encounter between the two protagonists. Cornelius begins by sharing his experience. Peter listens to him and then speaks, reporting in turn what has happened to him and testifying to the closeness of the Lord, who goes out to meet people individually to free them from what makes them prisoners of evil and mortifies humanity (cf. Acts 10:38). This form of communicating is similar to the one Peter will adopt in Jerusalem when the circumcised believers criticize him, accusing him of having broken the traditional norms, on which all their attention seems to be focused, while disregarding the outpouring of the Spirit: “You entered the house of uncircumcised men and ate with them!” (Acts 11:3). At that moment of conflict, Peter reports what happened to him and his reactions of bewilderment, incomprehension, and resistance. Precisely this will help his interlocutors, initially aggressive and refractory, to listen and accept what has happened. Scripture will help to interpret the meaning, just as it also will at the “Council” of Jerusalem, in a process of discernment that consists of listening together to the Spirit.

IV. Synodality in Action: Pathways for Consulting the People of God

25. Enlightened by the Word and grounded in Tradition, the synodal path is rooted in the concrete life of the People of God. In fact, it presents a peculiarity that is also an extraordinary resource: its object—synodality—is also its method. In other words, it constitutes a sort of construction site or pilot experience that makes it possible to immediately begin reaping the fruits of the dynamic that progressive synodal conversion introduces into the Christian community. On the other hand, it can only refer to the experiences of synodality lived, at different levels and with different degrees of intensity: valuable elements for discernment on the direction in which to continue to move are offered by their strengths and achievements, and also by their limitations and difficulties. Of course, here, reference is made to the experiences activated by the present synodal journey, but also to all those in which forms of “journeying together” are already being experienced in ordinary life, even if the term synodality is not known or used.

The Fundamental Question

26. The fundamental question that guides this consultation of the People of God, as mentioned at the beginning, is the following:

A synodal Church, in announcing the Gospel, “journeys together:” How is this “journeying together” happening today in your particular Church? What steps does the Spirit invite us to take in order to grow in our “journeying together”?

In order to respond, you are invited to:

a) ask yourselves what experiences in your particular Church the fundamental question calls to mind;

b) reread these experiences in greater depth: What joys did they provoke? What difficulties and obstacles have they encountered? What wounds have they brought to light? What insights have they elicited?

c) gather the fruits to share: Where, in these experiences, does the voice of the Spirit resound? What is he asking of us? What are the points to be confirmed, the prospects for change, the steps to be taken? Where do we register a consensus? What paths are opening up for our particular Church?

Different Articulations of Synodality

27. In the prayer, reflection, and sharing prompted by the fundamental question, it is opportune to keep in mind three levels on which synodality is articulated as a “constitutive dimension of the Church.”[20]

· the level of the style with which the Church ordinarily lives and works, which expresses its nature as the People of God that journeys together and gathers in assembly summoned by the Lord Jesus in the power of the Holy Spirit to proclaim the Gospel. This style is realized through “the community listening to the Word and celebrating the Eucharist, the brotherhood of communion and the co-responsibility and participation of the whole People of God in its life and mission, on all levels and distinguishing between various ministries and roles;”[21]

· the level of ecclesial structures and processes, determined also from the theological and canonical point of view, in which the synodal nature of the Church is expressed in an institutional way at the local, regional, and universal levels;

· the level of synodal processes and events in which the Church is convoked by the competent authority, according to specific procedures determined by the ecclesiastical discipline.

Although distinct from a logical point of view, these three levels refer one to the other and must be held together in a coherent way, otherwise a counter-testimony is transmitted, and the Church’s credibility is undermined. In fact, if it is not embodied in structures and processes, the style of synodality easily degrades from the level of intentions and desires to that of rhetoric, while processes and events, if they are not animated by an adequate style, turn out to be empty formalities.

28. Furthermore, in re-reading experiences, it is necessary to keep in mind that “journeying together” can be understood from two different perspectives, which are strongly interconnected. The first perspective looks at the internal life of the particular Churches, at the relationships between their constituent parts (first and foremost between the Faithful and their Pastors, also through the participatory bodies envisaged by the canonical discipline, including the diocesan synod) and the communities into which they are divided (especially parishes). It then considers the relationships between the Bishops and with the Bishop of Rome, also through the intermediate bodies of synodality (Synods of Bishops of the Patriarchal and Major Archdiocesan Churches, Councils of Hierarchs and Assemblies of Hierarchs of the Churches sui iuris, and Episcopal Conferences, with their national, international, and continental expressions). It then extends to the ways in which each particular Church integrates within itself the contribution of the various forms of monastic, religious, and consecrated life, of lay associations and movements, of ecclesial and ecclesiastical institutions of various kinds (schools, hospitals, universities, foundations, charitable and assistance organizations, etc.). Finally, this perspective also embraces relationships and common initiatives with the brothers and sisters of other Christian denominations, with whom we share the gift of the same Baptism.

29. The second perspective considers how the People of God journeys together with the entire human family. Thus, our gaze will focus on the state of relations, dialogue, and possible common initiatives with believers of other religions, with people who are distant from the faith, as well as with specific social environments and groups, with their institutions (the world of politics, culture, economics, finance, labor, trade unions, and business associations, non-governmental and civil society organizations, popular movements, minorities of various kinds, the poor and the excluded, etc.).

Ten Thematic Nuclei to be Explored

30. In order to help highlight the experiences and contribute in a richer way to the consultation, we indicate below ten thematic nuclei that articulate different facets of “lived synodality.” They should be adapted to the different local contexts and, from time to time, integrated, explained, simplified, and deepened, with particular attention paid to those who have more difficulty in participating and responding: the Handbook that accompanies this Preparatory Document offers tools, itineraries, and suggestions so that the different groups of questions can concretely inspire moments of prayer, formation, reflection, and exchange.

I. THE JOURNEYING COMPANIONS

In the Church and in society, we are side by side on the same road. In your local Church, who are the ones “journeying together”? When we say: “our Church,” who is part of it? Who is asking us to journey together? Who are the road companions, including those outside the ecclesial perimeter? What persons or groups are left on the margins, expressly or in fact?

II. LISTENING

Listening is the first step, but it requires having an open mind and heart, without prejudices. To whom does our particular Church “need to listen to”? How are the Laity, especially young people and women, listened to? How do we integrate the contribution of Consecrated Men and Women? What space is there for the voice of minorities, the discarded, and the excluded? Do we identify prejudices and stereotypes that hinder our listening? How do we listen to the social and cultural context in which we live?

III. SPEAKING OUT

All are invited to speak with courage and parrhesia, that is, integrating freedom, truth, and charity. How do we promote a free and authentic style of communication within the community and its organizations, without duplicity and opportunism? And in relation to the society of which we are a part? When and how do we manage to say what is important to us? How does the relationship with the media system (not only Catholic media) work? Who speaks on behalf of the Christian community, and how are they chosen?

IV. CELEBRATING

“Journeying together” is only possible if it is based on communal listening to the Word and the celebration of the Eucharist. How do prayer and liturgical celebration inspire and direct our “journeying together”? How do they inspire the most important decisions? How do we promote the active participation of all the Faithful in the liturgy and the exercise of the sanctifying function? What space is given to the exercise of the ministries of the reader and acolyte?

V. CO-RESPONSIBLE IN THE MISSION

Synodality is at the service of the Church’s mission, in which all her members are called to participate. Since we are all missionary disciples, how is each Baptized person called to be a protagonist in the mission? How does the community support its members committed to service in society (social and political commitment, in scientific research and teaching, in the promotion of social justice, in the protection of human rights, and in caring for the Common home, etc.)? How do you help them to live out these commitments in a logic of mission? How is discernment about mission-related choices made, and who participates in it? How are the different traditions that constitute the patrimony of many Churches, especially the Oriental ones, integrated and adapted, with respect to the synodal style, in view of an effective Christian witness? How does collaboration work in territories where different sui iuris Churches are present?

VI. DIALOGUE IN CHURCH AND SOCIETY

Dialogue is a path of perseverance that also includes silences and sufferings, but which is capable of gathering the experience of persons and peoples. What are the places and modes of dialogue within our particular Church? How are divergences of vision, the conflicts, the difficulties addressed? How do we promote collaboration with neighboring Dioceses, with and among religious communities in the area, with and among lay associations and movements, etc.? What experiences of dialogue and shared commitment do we have with believers of other religions and with non-believers? How does the Church dialogue with and learn from other sectors of society: the world of politics, economics, culture, civil society, the poor…?

VII. WITH THE OTHER CHRISTIAN DENOMINATIONS

The dialogue between Christians of different confessions, united by one Baptism, has a special place in the synodal journey. What relations do we have with the brothers and sisters of other Christian denominations? What areas do they concern? What fruits have we drawn from this “journeying together”? What are the difficulties?

VIII. AUTHORITY AND PARTICIPATION

A synodal Church is a participatory and co-responsible Church. How do we identify the goals to be pursued, the way to achieve them, and the steps to be taken? How is authority exercised within our particular Church? What are the practices of teamwork and co-responsibility? How are lay ministries and the assumption of responsibility by the Faithful promoted? How do synodal bodies function at the level of the particular Church? Are they a fruitful experience?

IX. DISCERNING AND DECIDING

In a synodal style, decisions are made through discernment, based on a consensus that flows from the common obedience to the Spirit. By what procedures and methods do we discern together and make decisions? How can they be improved? How do we promote participation in decision-making within hierarchically structured communities? How do we articulate the consultative phase with the deliberative one, the process of decision-making with the moment of decision-taking? How and with what tools do we promote transparency and accountability?

X. FORMING OURSELVES IN SYNODALITY

The spirituality of journeying together is called to become an educational principle for the formation of the human person and of the Christian, of the families, and of the communities. How do we form people, especially those who hold roles of responsibility within the Christian community, to make them more capable of “journeying together,” listening to one another and engaging in dialogue? What formation do we offer for discernment and the exercise of authority? What tools help us to read the dynamics of the culture in which we are immersed and their impact on our style of Church?

To Contribute to the Consultation

31. The purpose of the first phase of the synodal journey is to foster a broad consultation process in order to gather the wealth of the experiences of lived synodality, in its different articulations and facets, involving the Pastors and the Faithful of the particular Churches at all the different levels, through the most appropriate means according to the specific local realities: the consultation, coordinated by the Bishop, is addressed “to the Priests, Deacons and lay Faithful of their Churches, both individually and in associations, without overlooking the valuable contribution that consecrated men and women can offer” (EC, no. 7). The contribution of the participatory bodies of the particular Churches is specifically requested, especially that of the Presbyteral Council and the Pastoral Council, from which “a synodal Church [can truly] begin to take shape”.[22] Equally valuable will be the contribution of other ecclesial entities to which the Preparatory Document will be sent, as well as that of those who wish to send their own contribution directly. Finally, it will be of fundamental importance that the voice of the poor and excluded also find a place, not only that of those who have some role or responsibility within the particular Churches.

32. The synthesis that each particular Church will elaborate at the end of this work of listening and discernment will constitute its contribution to the journey of the universal Church. To make the subsequent phases of the journey easier and more sustainable, it is important to condense the fruits of prayer and reflection into a maximum of ten pages. If necessary to contextualize and explain them better, other texts can be attached to support or integrate them. We recall that the purpose of the Synod, and therefore of this consultation, is not to produce documents, but “to plant dreams, draw forth prophecies and visions, allow hope to flourish, inspire trust, bind up wounds, weave together relationships, awaken a dawn of hope, learn from one another and create a bright resourcefulness that will enlighten minds, warm hearts, give strength to our hands.”[23]

_________________________

Abbreviations

ITC International Theological Commission
DV Vatican Council II, Dogm. Const. Dei Verbum (18 November 1965)
EC Francis, Ap. Const. Episcopalis communio (15 September 2018)
EG Francis, Ap. Exhort. Evangelii gaudium (24 November 2013)
FT Francis, Enc. Lett. Fratelli tutti (3 October 2020)
GS Vatican Council II, Past. Const. Gaudium et spes (7 December 1965)
LG Vatican Council II, Dogm. Const. Lumen gentium (21 November 1964)
LS Francis, Enc. Lett. Laudato si’ (24 May 2015)
UR Vatican Council II, Decree Unitatis redintegratio (21 November 1964)

_________________________

[1] The stages of the synodal journey are reported below:

[2] FRANCIS, Address for the ceremony commemorating the 50th anniversary of the institution of the Synod of Bishops (17 October 2015).

[3] Cf. www.synod.va

[4] FRANCIS, Letter to the People of God (20 August 2018), introduction.

[5] Ibid., no. 2.

[6] Ibid.

[7] Ibid.

[8] FRANCIS, Address at the Ceremony Commemorating the 50th Anniversary of the Institution of the Synod of Bishops.

[9] ITC, Synodality in the Life and Mission of the Church (2 March 2018), no. 3.

[10] Ibid.

[11] Ibid., no. 6.

[12] CYPRIAN, The Lord’s Prayer, 23

[13] AUGUSTIN, Letter 194, 31.

[14]JOHN CHRYSOSTOM, Commentary on Psalm 149.

[15] ITC, Synodality in the Life and Mission of the Church, no. 6.

[16] FRANCIS, Address at the Ceremony Commemorating the 50th Anniversary of the Institution of the Synod of Bishops.

[17] ITC, Synodality in the Life and Mission of the Church, no. 69.

[18] BENEDICT, Rule, 3.3.

[19] FRANCIS, Address at the Ceremony Commemorating the 50th Anniversary of the Institution of the Synod of Bishops.

[20] ITC, Synodality in the Life and Mission of the Church, no. 70.

[21] Ibid.

[22] FRANCIS, Address at the Ceremony Commemorating the 50th Anniversary of the Institution of the Synod of Bishops.

[23] FRANCIS, Address at the Opening of the Synod of Bishops on Young People (3 October 2018).

Az előkészítő dokumentum magyar nyelvű változata itt található:

elokeszito_dokumentum.pdf (246.36 KB)

Címke

Szinódus