Visszatalálni a lázas semmittevés ritmusához

A napokban ugyan találkoztunk személyesen, de most a beszélgetésünk elektronikus levélcsere révén zajlik. Arra kérlek, válasszunk egy helyet, ahová az olvasó is odaképzelhet minket, és mi is magunkat! Hol vagyunk? Pár éve egy kolozsvári könyvesbolt-kávézóban beszélgettünk hosszan. Talán ott? Bár mivel a képzelettel játszunk, akár régi hely is lehet, ami már nem létezik.

Most éppen sehol sem vagyunk, attól tartok, és nemcsak mi, hanem az olvasó sem. Közösen zuhanunk ki éppen egy bonyolult mintázatú, de valamiképpen mégis közös tudásból, ami például az igazságossághoz nem a nyers erőt, hanem a gyöngédséget, sőt gyöngeséget, és persze a józanságot társította, sőt az elfogadást, a közös emberi minimum művelését. Naponta azt érzem, nem tudok védekezni ez ellen a gyakran keresztény köntösben pompázó új erőkultusszal szemben. De ha mégis-mégis, az Kolozsvár lenne, a Koffer könyves kávézó. Ha nem jártál még ott, ne hagyjuk ki.

Azt hiszem ott találkoztunk a múltkor. Valamikor. Egy talán jobb időben. Tényleg úgy érzed, hogy a világban ilyen súlyos és megmásíthatatlan értékzavar van? A helyzet azért csak jobb, mint az ötvenes évek Kelet-Európájában vagy a II. világháború alatt lényegében bárhol? Persze ha Ukrajnára, Afganisztánra, Izraelre vagy Észak-Koreára gondolok, mégiscsak igazad lehet...

Attól tartok, a különböző történeti korok és szituációk lényegileg összehasonlíthatatlanok, és mintha mindig az árulás, a szabadság elárulása volna a legközvetlenebb kísértésünk. Nagy, de persze hasznosíthatatlan tanulsága korunknak, hogy megvásárolhatóak vagyunk. És nemcsak az egyének, hanem az intézmények is. A lélek piaci szereplővé vált, Mefisztofelészek után rohangálunk, hogy mi magunk verjük le az árfolyamot, a fausti paktum ehhez képest még megőriz valamit a szellem metafizikai dimenziójából. A láthatón túlinak már az emléke is kiveszőben van, a kultúra mint ellenállás, vagy az ellenállás kultúrája nem része a nyilvános beszélgetésnek. Annál veszélyesebb fogságot nem tudok elképzelni, mint ami a szabadság jelmezét és koreográfiáját ölti magára.

Fontos figura életedben édesapád, aki az erdélyi magyar szellemi életnek is jellegadó alakja volt. Mondanál róla néhány szót? Munkásságáról. Erkölcsi tartásáról a Kitelepítésben is megemlékeztél.

Apám több nemzedékes lelkész felmenők lelkész leszármazottja, templomban, gyülekezeti közösségben és könyvek között nőtt fel. Valóságos élete volt, értett a gyümölcsfákhoz és a szőlőhöz, na és kiváló tudással bírt a bibliai héber és görög nyelvek terén. A Szentírás szövegét nagyon gyakran az eredeti nyelven is közvetítette felénk, megnyitotta előttünk az időt és megtanított nem félni tőle. Debreceni eminens diákként megérintette őt is a protestáns egyházakat mélyen átható szellemi ébredés, hite kilépett az örökölt és terméketlen vallásosság keretei közül és bensőségessé vált. Tanítóként, azaz az élő beszéd művelőjeként volt nagy, azt hiszem. Azt hirdette például, hogy az írás nem marad meg, az alexandriai könyvtár is leégett, egyedül az élő és a lélekben valósággá váló, az emberben megtestesülő Szó bír élő, ható és maradandó lenni. Karizmatikus igehirdető volt, a kommunista rendszer kibontakozásakor hamar a diktatúra ellenségévé vált, huszonkét év börtönre és kényszermunkára ítélték. Életműve a tanítványok több nemzedéke, köztük én is, talán. Voltak nem hívő tanítványai is, ami mutatja lelkének kivételes tágasságát.

Te mennyiben vagy az ő művének folytatója? Író vagy. Tehát bízol az írott szó erejében. Vagy írhat az ember akkor is, ha ilyesmivel nem számol?

A hangban bízom, ami az írott szóban is visszhangozhat, ha tere van. És persze folytatás is vagyok, sok tekintetben az ő folytatása, de a világot mégis a kiszolgáltatott nő, a saját méltóságáért és gyermekei életéért harcoló törékeny asszony, azaz anyám nézésével nézem. Apámat elég későn, nyolcéves koromban ismertem meg, inkább tanítványává lettem, és nem gyermekévé, de hát ez nem kevés. Tőle tanultam, hogy az alkotás és a gondolkodás bármilyen formája létezés-gyakorlat: a valóság maga. És azt is, hogy az ember homo religiosus, bármilyen helyzetben éljen is, a bibliai elbeszélés ezt a drámai felismerést közvetíti felénk. Ha nem a megnevezhetetlen és tárgyiasíthatatlan, megjelenéseiben inkább félreismert, mint fölismert Isten szabad gyermekei, akkor narcisztikus bálványok rabszolgái vagyunk. Szabadítás-láncolatokat tárt fel a szószéken és magánbeszélgetésekben, elképesztő erővel, elbukásokat és fölemeltetéseket, halálokat és feltámadásokat, és arra biztatott, ne csak győzelmeinket, hanem gyarlóságainkat is tekintsük ajándéknak.

Látsz-e a világban ma karizmatikus, hiteles személyiségeket?

Nem a magát Hitler-ölésre elszánó Bonhoefferek és az utcán rothadó nyomorultakat magukhoz ölelő Kalkuttai Terézek idejét éljük, azt hiszem. Vannak persze hiteles emberek, közvetlen közelemben is, de nem láthatóak akkora élességgel, a média gondosan elrejti őket. Én inkább hiteles és karizmatikus közösségeket látok, ezek sem láthatóak persze, de nagy erővel bírnak. Látom annak a jeleit, hogy a keresztény közösségek valamiféle új, egymást elfogadó, a másik vallási formáját értéknek tartó egység irányába indultak el. Egyre nagyobb botránynak érzékelem azt a tényt, hogy a Krisztus megváltó tettében és a Szentháromságban hívő keresztények nem gyakorolják együtt az eucharisztiát. Ha kirekesztik egymást, akkor ugyan mit hirdetnek? Az egyedül üdvözítő vallások különféle bálványai a kereszténységen belül is nagy hatalommal bírnak.

Az új regényed révén megszerethettük családtagjaidat, testvéreidet. Hogyan alakult a sorsuk?

A hetekből néhány hónapja hatok lettek, Lídia nővér, akinek a szépsége, okossága, elképesztő eleganciája nagy hatással volt rám, kilépett a láthatóból, de emléke máris áldott... A többiek, engem még leszámítva, nyugdíjasként élnek nagyon is aktív életet, a közösségteremtésben voltak mindig erősek. Mindannyian egyetemet végeztek, ami nagyon nagy szó ezzel a politikai előélettel, de hát édesanyánk is a tanulás feltétlen híve volt, a családunk egészét áthatotta az a meglehetősen egyszerű evidencia, hogy a tanulás nem a méltó karrierhez vezet el, hanem életforma. Aki tanulásra adja a fejét, mindegy hány éves, azt minden erőnkkel támogatni kell. Szüleim megláthatták gyermekeik gyermekeit is, ami pedig, a Zsoltárok könyvéből tudjuk, a kitüntető áldások egyike. Békesség legyen Izraelen! – talán így fejeződik be az áldás.

A regény és a kitelepítés végén lényegében nincs hová hazatérni. Mik azok a gyerekkori helyszínek, ahová esetleg mégis hazatérnél?

A homlokunkra-lelkünkre került billogot sohasem tudtuk eltávolítani, és nem is akarta senki, így az egyetlen szabad és boldog helyszíne az életünknek az otthon volt, azok az élethelyzetek, amikor együtt voltunk, egymás közvetlen közelségében. Az „együtt” kulcsszava is lett az életünknek, ennél nagyobb ünnepet, de valahogy biztonságot is, nem tudtam elképzelni sohasem. Mindenek felett karácsony szombatja, a Szenteste, amikor a magatehetetlen Megváltó közénk jön és arra szólít fel, legyünk mi a megtartói a Megtartónak, meneküljünk vele Egyiptomba Heródes helytartó gyermekgenocídiuma elől. Történetekben éltem és élek, azok nyújtottak biztonságos otthont nekem. A legkisebb vagyok a hétből, a legkisebb is maradok, amíg világ a világ, és még azután is.

Mit jelent neked ma Kolozsvár?

Kolozsvár valahogy valóban otthonommá lett, felnőtt koromban, már két gyerekkel költöztünk ide. Nagyon szeretjük, két újabb gyermekünk itt is született, mind a négyen saját városuknak tekintik Kolozsvárt ők is. Sokat jelent nekem ez a soknyelvűség és nyitottság, a város fiatalos dinamikája, amit nyilván a százezret jócskán meghaladó diákság tart életben, állandó mozgás, a politikai természetű hisztériák csaknem teljes hiánya, sőt annak az elhatalmasodó érzéki tudása, hogy egy másik nyelv az igazság másik arcát, sőt másik igazságot is takar fel. A gyűlölet bármikor aktivizálható persze, ezt is tudom, és olykor érzem is, de a mai Kolozsvár világos példája annak, hogy különböző közösségek szembeállítása nem a hétköznapi emberek műve, akik a nyers erővel szemben mindannyian vagyunk, hanem hangzatos eszmék, bűnös geopolitikai megfontolások és az üres lelkűség kampányainak a terméke.

1984-ben jelent meg az első versesköteted, a Partraszállás. Az volt, partraszállás? A tenger pedig, hogy mérnöknek tanultál eredetileg, Temesváron, ha jól tudom?

Valóban mérnöknek tanultam, le is diplomáztam, abban a reményben, hogy meg tudok húzódni egy tervezőirodában és kialakíthatom a másik, írói életemet. Ez is történt tulajdonképpen, de a politikai változásokat követően megszereztem a bölcsészi identitás papírjait, pedig mindig is bölcsész voltam, a matematika és fizika nélkül nem is lehet valódi bölcsésznek lenni. Az első két könyvemet a legendás Kriterion adta ki, Domokos Géza igazgató nagyvonalúan támogatott, pedig tudta, honnan jövök és milyen ideológiai terhet jelent majd a nevem a kiadónak. És támogatott Egyed Péter is, aki az első könyvemet, majd Gergely Éva, aki a másodikat szerkesztette. Irodalmi barátságba Láng Zsolttal és Kovács András Ferenccel kerültem nagyon hamar, később Markó Bélával beszélgettem többet, mindhárman barátaim most is. Verset Székely Jánosnak küldtem az Igaz Szóhoz, és K. Jakab Antalnak az Utunkhoz. A Partraszállás valóban militáns bejelentkezés volt, legalábbis annak szántam, hittem az irodalom szabad és szubverzív erejében, amikor a diktatúra sötétségbe borította az országot.

Hogyan vészelted át a diktatúra utolsó, megint csak nagyon sötét időszakát? Ha jól tudom, saját jogon, munkásságod miatt is sikerült elérned az üldöztetést. Noha ez nyilván nem volt cél.

A nyolcvanas évek különösen nehéz volt, de akkor váltam felnőtté, mert még egyszer megtapasztalhattam, immár saját jogon, hogy nagy árat kell fizetni azért a szabadságért, amit senki nem vehet el tőled. Alig elviselhető, hogy ártatlanok életével is fizetsz, és ez veled marad mint hiány és bűnösség. Apám hét gyermek életét tette kockára, nagy tétekben játszott, mert valóságos istene volt. Második és harmadik gyermekünk között van egy üres intervallum, a légszomj tere: ’89-ben, a már irracionális formákat öltő zaklatások idején veszítettük el a harmadik gyermekünket, nem sokkal a román forradalom kitörése előtt. Hathónapos magzat volt, teljes ember.

Szelíd embernek ismerlek, hogyan tudtál meglenni az agresszióval teli környezetben?

Az evangélium a szelídséget a boldogsággal állítja párba, és azt prófétálja, hogy a szelídek öröklik a földet. Ez alatt a lehető legkonkrétabban földet kell értenünk, de akár földgolyót is. Nem az övék a föld, a szelídeké, semmivel sem bírnak, ezért hát szabadok. De öröklik, ezért hát elkötelezettek a Föld iránt. Évek óta nem emeltem fel a hangomat, de nem valamiféle kegyességből, hanem mert nevetségessé válok. Elvékonyodik, sipít, mintha egy kétségbeesett sakál vagy megalázott hiúz volnék. Van, hogy a gyávaságom mutatkozik szelídségnek, és ez persze félrevezető. Az agressziónak bármilyen formáját nehezen viselem, főként amikor a gyöngék és eszköztelenekkel szemben nyilvánul meg. Az erő új kultuszát éljük, gyakran erőt vesz rajtam a tanácstalanság és a félelem.

A versírás mellett mikor terelődött a figyelmed a színházra? Mi számodra a legfontosabb a színházi munkában?

A jelen időben megszülető és eltűnő jelentés – talán ez a legfontosabb. Hogy a szavakhoz nem tapad értelem, és hogy olykor a legtisztább és leginkább magától értetődő szavaink konganak veszélyesen üresen. Szó és ember nem választható el egymástól, a kimondás a szó feltámadása. A színpadon, amint a mindennapi életünkben, nincs neutrális állapot, a gondolat, az érzés is cselekvés, sőt kifejezetten részvétel. A színház tud bizonyítékul szolgálni arra, hogy az embernek van lelke. Nagy szó, hiszen a lélek tudománya kikerült a vallási szférából, márpedig a vallás nem azt tanítja, hogy mindenre van megoldás, hanem hogy mindennek lehet értelme, mert nem a láthatóban kezdődtünk el, és nem a láthatóban fejeződünk be. Pontosabban, ha már elkezdődtünk, nem fejeződünk be sohasem.

Milyen színházi eszmények vezetnek, és mennyiben van ebben hatással rád a román színjátszás?

Eltávolodóban vagyok a színházi praxistól, ennek sok oka van, talán egyszer ezeket is valamilyen módon rendbe kellene szednem... Én a színházat metafizikus természetű eseménynek érzékelem. Megjelenik a színész az üres térben, feltámad belőle egy másik ember, a karakter, majd eltűnik a karakter és feltámad ismét a civil személy. Inherens módon vallási esemény, benne van a színház génjeiben. Én a theatrum theologicum elszánt művelője volnék, a létezés inszcenálása értelmében és közösségi eseményében vagyok érdekelt, és ennek az értelmében bízom, amikor bízok. Most inkább a kétely idejét élem, megfáradtnak, riadtnak és hitevesztettnek látom a színházat, de lehet, csak a magam, kételyekkel teli színházi énjét vetítem rá a történő színházra.

Milyen a viszonyod a román irodalomhoz?

Nem olyan régen, tulajdonképpen véletlenül lefordítottam Mircea Cărtărescu legutóbbi, nagy botrányt kavart verseskönyvét, talán meg is jelenik hamarosan. Cărtărescu legrosszabb versei, írták róla a kritikusok, nekem meg egészen más a véleményem róla. Száz szálkás szöveg, vagy inkább poétikus följegyzés. A betegségnek és testi szenvedésnek erős jóbi szituációja szólított meg benne, úgy éreztem, nekem való lelkigyakorlat a könyv lefordítása. Egy nagy stílusművész a giccsel próbálkozik, mert zsákutcának érzékeli a szenvedés esztétizálását – erős javaslat mindenképpen. Olvasom a kortársaimat, persze románul a románokat, legutóbbi felfedezésem Andrei Dósa költészete és regényei voltak. Füveskert című könyve nem régen jelent meg magyarul, méltó fordításban, nagy örömömre. Őt is románul olvasom persze, de magyarul beszélgetünk és levelezünk egymással. Leginkább verseket olvasok, a kortárs román vers rendkívül friss, még mindig modern, kifejezetten bátor hangot üt meg.

Hogyan születtek a Romániai magyar négykezesek? Hogy lehet közösen verset írni?

Mindenképpen jó, ha léteznek játékszabályok, azt hiszem. Amikor [Tompa] Gáborral belevágtunk a könyv megírásába, az elkezdett vers abbahagyása volt a legizgalmasabb próbatétel, hiszen gyakran úgy éreztük mind a ketten, végig tudnánk írni, amit elkezdtünk, de jöjjön a másikunk, vegyen más fordulatot a nyelv, a kép, a ritmus. Írógépen írtuk, ültünk egymás mellett, közben még beszélgettünk is, vagy hallgattunk, teák gőzébe rejtettük az arcunkat. Attól félek, ma már nem tudnánk közös verset írni.

Fontos esszékben foglalkozol Kertész Imre műveivel. Most a Kitelepítés megjelenése után úgy érzem, hogy ez a műved bizonyos tekintetben rokonítható Kertész alapvető könyvével, a Sorstalansággal. Túl azon, hogy te is bizonyos értelemben a sorstalanságról írsz, épp attól lesz emlékezetes a munkád, hogy ezt az elviselhetetlen világot egy gyerek szemével mutatod meg. Hogyan látod a könyved megírása után, talán már ettől egy kicsit másképp, a kertészi művet?

Nem születhetett volna meg a Kitelepítés a Kertész-tapasztalat nélkül, és itt nyilván az írói világérzékelés különösségére, sőt társtalanságára gondolok. A mondatok ritmusa-hullámzása, vagy inkább elszabadultsága a Kaddis a meg nem született gyermekért hangzásvilágát hozza olykor, azt hiszem. A Sorstalanság a fogságot tekinti a világ valódi állapotának, Köves esetében ráadásul a tökéletes működés a kamasz fiú vonzalmát és csodálatát is kiváltja, és ez valóban rettenetes. Egy balkáni láger a káosz poézisét és olykor bestiális vadságát mutatja meg, átmenetek nélkül következik az egyik a másikból, és ez a gyermek számára az állandó rettegés forrásává lesz. Ha elszabadul bennem a naiv reménykedés az emberi jóságban, fölteszem a Kertész Imre-hangoskönyvet, és hamarosan minden a helyére kerül. Vagy előveszem a Kudarcot. Egyébiránt a Kitelepítés a Kudarcot minden létező toplista élére repítette nekem. A könyv magányossága teológiai természetű: se rokona, sem ismerőse senkinek a magyar irodalomban, ami leginkább gyanakodva mérlegeli a teológiai nézőpontot. Sokat, egyre többet jelent nekem Kertész kérlelhetetlen iróniája és humora a sikerrel, a tetszéssel szemben, és az az eltökéltség, ahogy beleáll a saját történetébe és nem engedi, hogy kis és nagypolgári kiegyezések elvegyék tőle azt, amire a koncentrációs táborban jutott. Minél jobban eltávolodunk a koncentrációs táborok tapasztalatától, annál biztosabban haladunk, észrevétlenül most is, egy újabb pusztítás és önpusztítás felé.

A Kitelepítés nagyregény. Korábban ilyen hosszú munkákra nem vállalkoztál. Hogyan találtad meg a kulcsot a regényhez, mint műfajhoz? Jól érzem, hogy a számozott fejezetek egyesével versnek is tekinthetők? És akkor ez nem is regény, hanem inkább elbeszélő költemény?

Műfaji megfontolásokkal nem vesztegettem az időt, ez nem az író, hanem a kritikus dolga. Az írás folyamán minél több szabadságfok megnyerésére törekedtem, ami ebben az esetben a hallás kifinomításának a gyakorlatait érdemes érteni. Gyakori hangos felolvasások a szobámban, különböző mondatformák kipróbálása mint hangzás és ritmus, kortárs, és nem csak magyar versek, ilyenek. Monomániásan hiszek a zenei forma primátusában az irodalomban is. Voltak persze, akik versesregénynek jelentették be az eljövendő könyvet a publikált részletek alapján, én pedig hagytam, nem javítottam ki senkit, holott a „versesregény” műfaji megjelölés nem éppen olvasóbarát javaslat, és talán nem is írja le elég jól a könyv formai javaslatát, vagy a narrációhoz való viszonyt. Az erős formák, ha nem akarjuk is, a költészet határvidékén jönnek létre, a mondatok észrevétlenül átlépik a műfaji határokat, megmártóznak a költészetben, és hát visszatérnek, ha visszatérnek, a prózába. Semmire nem szabad kényszeríteni őket, ha már elszabadultak, ennyit tudok, és ezt biztosan.

Te tulajdonképpen a lágerben tanultál meg románul? Akkor a helyzeted bizonyos értelemben Pilinszkyére hasonlít, aki javítóintézeti lányoktól és fogyatékos nagynénjétől tanult magyarul, legalábbis ezzel hozza összefüggésbe feszes szókincsét. Egy második nyelv megtanulásának körülményei is hathatnak ránk ugyanígy?

A gyermekkori többnyelvűség meghatározza azt, ahogyan a világra tekintünk, sejtelmem sincs, milyen volnék, ha nem hoznám magammal a román nyelv tapasztalatát, ráadásul ennek egészen sajátos vallási rétegét is beleértve. Engem mindig is érdekeltek a nyelvváltók, mint Beckett vagy Lorand Gaspar, de hát sokan vannak persze. Beckett a nagy drámáit franciául írta előbb, a nyelv azonnaliságára és szegénységére törekedett, majd saját fordítójává lett. Amikor a regényt írtam, felszabadító élmény volt a román nyelv használata, főként, amikor káromkodnak a könyvben. A káromkodások trágár szavait nem fordítottam le magyarra, szerettem volna, ha az olvasó is átéli egy-egy szituáció fenyegető idegenségét. Az idegenség tapasztalata nélkül lehetetlen önmagunkat elfogadni, egy másik nyelv másik igazságot visszhangoztat.

Úgy hírlik, készül a Kitelepítés folytatása. Mit tudhatunk erről?

Sokat, ezért aztán semmit, mert nem tudok beszélni róla. Egészen más formában írom, de mégis folytatás, legalábbis azt remélem. Egyelőre tele vagyok megoldatlan stiláris kérdésekkel, ezekre a választ a munka adja meg, persze. És kutatnivalóim is vannak még, utazások és beszélgetések, miközben végzem az írás és hallásgyakorlataimat. Szeretnék mihamarabb kilépni a nyilvánosságból, legalábbis szigorúbb korlátokat szabni magamnak, és visszatalálni az írás, azaz a lázas semmittevés és a csend ritmusához.

(Az interjú megjelent a Vigilia 2023 decemberi számában. Beszélgetőtárs: Vörös István)