Timothy Radcliffe OP utolsó elmélkedése a szinódusi lelkigyakorlatról

Fr. Timothy Radcliffe OP

4. elmélkedés, 2024. október 1-jén

Jézus és Péter végre először beszélnek egymással Péter tagadását követően. Nem világos, hogy a halat sütegették-e vagy inkább Pétert! Jézus azt kérdezi tőle: „Szeretsz-e?” A tagadásról egyetlen szó sem esik köztük. Az itt és most a fontos. Ɫukasz Popko OP mondta: „Érdemes észrevenni, hogy Jézus nem kérdezősködik a múlt felől. Nem vár magyarázatot vagy bocsánatkérést. De a jövő felől sem érdeklődik, hogy tudniillik fogja-e majd szeretni őt Péter. Nem is ígéretet vár tőle: »Ígérd meg, hogy szeretni fogsz!« Jézust a jelen érdekli. Olyan gyakran kitérünk a szeretetre vonatkozó kérdés és az arra adandó megfelelő válasz elől amiatt, mert leragadunk vagy a múlt hibáinak a méricskélésében, vagy a jövőről való fantáziálásainkban.”[1]

A zsolozsma minden nap Isten hozzánk intézett kérésével kezdődik: bárcsak meghallanád ma hangomat. Ma van az egyetlen nap, amely létezik. A jelen: Isten jelenléte. Ma, ezen a szinóduson az Úrra és önmagunkra kell hallgatnunk. Nem habozhatunk. Ha így teszünk, ma új kezdetet fogunk megélni. Martini bíboros röviddel a halála előtt barátját, Damiano Modenát azzal a hirtelen megjegyzéssel lepte meg, hogy „Il cristianesimo è solo all'inizio“ („A kereszténység még csupán a kezdetek kezdetén van“).

Miért habozunk? A gyanakvás és a lustaság tart vissza minket. Az ír domonkos testvérek azzal szoktak viccelődni, hogy az ír nyelvben 32 különböző szó van a „holnap” kifejezésére, de abból az egyik sem olyan sürgető, mint a „mañana“! Amikor Péter meglátta az Urat a parton, nem habozott beleugrani a vízbe, kiúszni a partra. Carpe diem.

A beszélgetés e tóparti reggelinél az egyik legszubtilisebb, legérzékenyebb szóváltás a Bibliában. Az ama másik tűz mellett megesett Péter-tagadás szégyene még ott vibrál a levegőben, de egyetlen szó sem esik erről. Jézus Péter előtt szelíden és talán egy mosoly kíséretében nyitja meg a teret ahhoz, hogy visszavonja háromszoros tagadását. Mi hogyan is szoktunk cselkedni: másoknak mindig az orruk alá dörgöljük-e azt a maflaságot, amit mondtak vagy tettek? Vagy inkább szelíden megnyitjuk előttük a továbblépésnek a terét?

Jobban szeretsz-e, mint a többiek, kérdezi Jézus Pétertől. A János által bizonyára ismert Máténál és Márknál Péter pont ezt állította ama szégyenletes éjszakáján: „Ha mindenki megbotránkozik is benned, én nem fogok!” (Mk 14,30). Vagyis én szeretlek a legjobban! És Péter most megint kimondja. Sok-sok vita folyik a szeretetre itt használt görög szavak (agapé, philia) jelentése körül. Meggyőződésem szerint Péter azt állítja, hogy ő nem csak úgy egyszerűen szereti Jézust, hanem a legeslegnagyobb szeretettel szereti őt, a philiával, a barátság szeretetével. „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) És Péter pont ezt nem tette meg egykoron. Az École Biblique-en tanító Anthony Giambrone OP Péter hármas válaszát a következőképpen adja vissza fordításában[2]: „Igen, Uram, én jobban szeretlek téged, mint ők, és mint ahogyan a többieket szeretem. Te több vagy; te a barátom vagy.” Majd a „phileo” igével: „Kimondtam előbb, és így is gondolom. Te a barátom vagy.” Végül pedig: „Te mindent tudsz, te érzed azt, hogy a barátság teljes szeretetével szeretlek.”

Figyeljük meg a finom iróniát, amikor Péter azt mondja: „Te ismersz engem.” Ama szomorú éjszakán Péter letagadta azt, hogy ismerné Jézust – Jézus azonban ismeri őt. A közismert ősi legenda szerint a Néró-üldözés alatt Péter újra elbukik, majd Rómából menekülve találkozik a városba tartó Krisztussal. Megkérdezi Urát, hová megy („Quo vadis?”). „Hogy újra meghaljak”, válaszolja Jézus. Ezt követően Péter megmutatja a legnagyobb szeretetet, amelyet már kétszer megvallott és meg is tagadott. Élete végén hű marad szeretetesküjéhez. Ez mindannyiunkat bátoríthat kudarcainkban.

E lecke igen-igen fontos e szinódus szempontjából. Jézus megbízott Péterben, és rábízta a nyájat, jóllehet addig Péter megbízhatatlannak bizonyult. Az egyház Istennek Simon Péterbe vetett, meg nem érdemelt bizalmának a sziklájára épült. Meg merünk-e egymásban megbízni a számos kudarc ellenére? Ez a szinódus alapja.

Csak egy példa: nem titok, hogy a „Fiducia supplicans“ a világ sok püspökében csodálkozást és bosszankodást váltott ki. E szinódus néhány tagja elárulva érezte magát. De az egyház csak akkor válhat megbízható közösséggé, ha az Úrhoz hasonlóan vállalja a másikban való megbízás kockázatát még akkor is, ha korábban megsebezték. Az Úr újra meg újra ránk bízza magát minden eucharisztiában, még ha mi újra meg újra eláruljuk is őt. A szexuális visszaélések krízise fájdalmas leckét adott nekünk abból, hogy mindez nem olyan felelőtlen bizalmat jelent, amely másokat, főleg kiskorúakat veszélyeztet, hanem csakis olyan bizalmat, amely saját maga megsebzésének a kockázatát vállalja fel.

A világon globális a bizalomválság. Minden párt politikusai azt hirdetik, hogy a többi párt politikusaiban nem lehet megbízni – és így aztán tényleg senki sem bízik már a politikusokban. Az ifjúság a világon mindenütt elveszíti bizalmát a demokráciában. A sok fake news és a média manipulációja oda vezet, hogy már nem bízhatunk abban, valóban az igazságot közvetítik-e nekünk. Egyre több beszámolási kötelezettséget, vizsgálatot és jelentést várunk el, de közben nem tudunk szabadulni abbéli gyanúnktól, hogy valaki valamit eltusol. És e bizalmi válság arra ösztönzi az embereket, hogy maguk se viselkedjenek bizalomkeltően, mondván, mindenki más biztosan ugyanígy tesz. Alexandriai Kelemen írta a 3. században, hogy „vállalnunk kell annak szép kockázatát, hogy átlépjünk Isten csapatába.” [3] E csapatba azok tartoznak, akik az Úrban és egymásban megbíznak, még ha mindez botorságnak tűnik is. Nem mondhatjuk ugyanis azt, hogy „többé nem fogom megkockáztatni azt, hogy sebeket kapjak.” 

Egyszer egy parasztember sietett oda Assisi Szent Ferenchez, majd megkérdezte, ő-e Ferenc. Utána pedig azt mondta Ferencnek: „Én mondom neked, ne légy más, mint aminek látszol, mert sok ember bízik meg benned.” E szavaktól megijedek. Sok-sok millió ember nem bízik már meg bennünk, jó okkal. Újra fel kell építenünk a bizalmat, kezdve itt velünk, e szinódus tagjaival.

Amikor a domonkosok legfőbb elöljárójává választottak meg, kikértem elődömnek, egy csodás ír testvérnek a tanácsait. A következőket mondta: „Először is legyen Önnél mindig vécépapír, ha elhagyatottabb vidékre utazik. (Nagyon bölcs!) Másodszor: bízzon meg a testvérekben. A rend úgy döntött, megbízik Önben, így Önnek is meg kell bíznia a testvérekben. A tartományfőnökök fognak olyan döntéseket hozni, amelyek összezavarják Önt, amelyekkel Ön nem fog egyetérteni. Mégis bízzon meg bennük, kivéve ha rendkívüli körülmények állnak fenn.” Szent Domonkos is megbízott novíciusaiban, ezért küldte ki őket prédikálni, jóllehet a ciszterciek biztosak voltak abban, hogy a fiatalok mind szanaszét fognak széledni. A bizalom újraszövi Péter hálóját.

Az egyik domonkos tartományfőnök jó testvér volt, de alkoholizmussal küzdött. Nagy meglepetésemre újra megválasztották. Büszke voltam arra, hogy a tartományi káptalan vállalta e kockázatot, úgyhogy jóváhagytam a választást. Emlékeztetett ez a helyzet egy amerikai domonkosra, aki alkoholproblémájával orvoshoz fordult. Az azt mondta neki: „Atyám, a legjobb, amit Ön tehet, ha teljesen abbahagyja az ivást.” Mire a testvér: „Doktor úr, a legjobbra nem vagyok méltó. Mi lenne a második legjobb?”

Végsősoron minden a magát ránk bízó Istenbe vetett bizalmon múlik. Mi bízunk abban, hogy ez a szinódus Isten kegyelméből szép gyümölcsöket fog teremni, még ha nem is tudjuk előre, mi is lesz ez a termés, és még ha e gyümölcsök nem is azok, amelyeket mi magunk kívánnánk.

Teilhard de Chardin egyik verse:

Leginkább Isten működésének a lassúságában bízzatok.

Mi alapból mindig mindenben türelmetlenek vagyunk, késlekedés nélkül el akarjuk érni célunkat.

Szívesen átugranánk a közbülső lépcsőfokokat.

Türelmetlenek vagyunk, ha valami ismeretlen, valami új felé tartunk.

Pedig minden haladás törvényszerűen 

az instabilitás néhány stádiumán megy keresztül –

és nagyon sokáig tarthat.[4]

Gregory Boyle, egy másik jezsuita (milyen nagyvonalú vagyok ma!) pedig így ír: „A mi Istenünk várakozó Isten. Kik vagyunk mi, hogy mi nem akarunk várni? A nagy fordulat elérkeztének megvan a maga ideje. Várjuk ki.“[5]

Jézus megbízza Pétert nyája legeltetésével. Az én juhaim ők, fogalmaz Jézus, nem a tieid. Péter legyen jó pásztor, aki a juhokat kivezeti az istálló szűkösségéből a világ tág legelőire, ahol farkasok leselkednek rájuk. Ő név szerint ismeri a juhokat, és azok hallgatni fognak hangjára. Mindenki, aki meg lett keresztelve Krisztus királyságára, meg van hívva e pásztori feladatra: legyen pásztora a kis családjaink nyájának, vagy iskoláink diákjainak, a szomszédainknak. Mindannyian, szülők, tanárok, laikusok meg vannak hívva arra, hogy legyenek olyan pásztorok, akik ismernek minden juhot név szerint, és elnyerik bizalmukat. Mindannyiunké az Úr nyájáról való gondoskodás rendkívüli felelőssége.

Jézus azonban Péternek a közösségben egy különleges szerepet is ad mint jó pásztornak. E szerep legfőképpen felszentelt papjainkat illeti meg, akiknek ki kell vezetniük a juhokat a szűk, introvertált egyházi akolból a világ tágas mezőire, ki a sekrestyéből a közterekre. Csakhogy gyakran éppen a papok a legbizalmatlanabbak – sőt ellenállást is tanúsítanak – a szinodális úttal kapcsolatosan. Péternek és utódainak milyen tekintélye van ebben a helyzetben?

Sara Paris az edinburgh-i egyetemről azt mondta: „Péter tekintélye a bűnbánó bűnösnek a tekintélye“.[6] Azért vezetheti ő ki a nyájat az isteni kegyelem tágas legelőire, mert erre a kegyelemre neki is égető szüksége van. Ferenc pápa egy 2015-ös interjújában így fogalmazott: „Bűnös vagyok..., ez teljesen biztos. Bűnös ember vagyok, akire az Úr irgalommal tekint. A bolíviai börtönben is ezt hangoztattam: »Bűnös ember vagyok« (Lk 5,8).”[7] A pásztornak ez az örömteli tekintély adatik meg. Bűnös emberek vagyunk, levethetjük tehát magunkról a fölényesség súlyos álarcát, annak a terhét, hogy úgy tegyünk, mintha rettenetesen szentek lennénk. Az eucharisztia ünnepének kezdetén a pap mindannyiunkat arra az egységre szólít fel, hogy ki-ki gondoljon a saját bűneire – ne a másokéra! Ebben áll a mi egységünk: a kegyes megbocsátásban. Amikor valaki felvételét kéri egy szerzetesrendbe, a legtöbb közösségben ez a kérdés hangzik el felé: „Mit keresel, mit kívánsz?” A belépni szándékozó pedig úgy válaszol erre, hogy Istennek és a közösségnek az irgalmát.

A bűnbánó bűnös öröme abban áll, hogy belép Isten szeretetteljes ítéletének a derengő fényébe, és ott ráébred: mindenestől szeretve van. Basil Hume bíboros mondta: „»Az ítéletkor egy irgalmas és együttérző Isten fülébe suttogják bele életem történetét úgy, ahogyan azt én addig soha nem tudtam elmondani«[8] Sokunknak olyan a története, hogy arról – vagy legalábbis annak egy részéről – soha nem tudtunk beszélni senki mással. Sok embernek megnehezíti ezt az esetleges félreértéstől való félelme. Vagy az önmagunk megértésére való képtelenségünk, vagy elrejtett életünk sötét oldalaival kapcsolatos tudatlanságunk, vagy egyszerűen az, hogy szégyelljük magunkat. Mekkora könnyebbség lesz az, ha majd szabadon és korlátok nélkül belesuttoghatjuk mindezt ama kegyes és együttérző fülbe. Végsősoron mindig is erre vágytunk.[9]

A tó partján Péter még nem volt kész arra, hogy el tudja mesélni megbocsátásra való rászorultságának a történetét. De majd el fog jönni ez a nap. Az első beszámolót arról, hogy Péter megtagadja Jézust, a Márk-evangéliumban olvashatjuk; e részt Péter visszaemlékezéseként szokás emlegetni: Márk onnan tudott Péter kudarcáról, hogy Péter elmesélte azt Róma városa gyülekezetében. A Néró-üldözés idején az egyház szinte teljesen összeomlott, a keresztények egymást árulták be. Péter talán ekkor vallott saját személyes kudarcáról, mondván: „Te elárultad az Urat. Én is így tettem egykoron.” Szinódusunk Instrumentum laborisában az áll, hogy gyakran hangoztatott követelés az, hogy Isten népe adjon számot a hierarchia színe előtt, ám a hierarchiának is számot kell adnia Isten népe színe előtt (Il 75, 76). A legsötétebb időkben Péter számot adott önmagáról népe előtt. E tette örömbe fordította át szégyenkezését. A pásztorok egységszolgálata ebben áll: összegyűjteni bennünket, hogy „merjük kimondani, mi Atyánk.” A klerikális elitgondolkodással tehát nem pusztán az a baj, hogy hiányzik belőle az alázat, hanem az, hogy egyenesen megtagadása a papi identitásnak – mintha egy kertész a virágok kitépkedését tekintené feladatának.

Végül tehát Péter véghez tudja vinni a szeretet eme legnagyobb tettét. Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. A pap az isteni barátság szolgája. Az Instrumentum laboris figyelmeztet: a papok gyakran panaszkodnak „valamiféle fáradtságról, amely sokféle érzéssel kapcsolódik össze: az elszigeteltség, a magány, az egészséges és teherbíró kapcsolatok hiányának érzésével, valamint azzal a túlterheltségérzéssel, hogy minden elvárásra nekik kellene választ adniuk.” (Il 35) Ez a szinódus úgy fest, mint a már eleve túlterhelt emberek vállára helyezett további feladat.

A pap kísértése abban áll, hogy magányos harcos legyen, aki mindig mindent önmaga csinál. Csakhogy ez ellentmond hivatásunknak, a barátságra való meghívásnak: barátság Istennel, barátság a laikusokkal, barátsággal a peremre szorultakkal, barátság a presbitérium többi papjával. Remete Szent Antal a sivatagban az áttetszősége miatt vált barátjává mindenkinek. Peter Brown így írt erről: „Olyan vonzerő és mindenki felé való nyitottság sugárzott belőle, hogy minden látogatója, aki tanítványok, vendégszerzetesek és laikus zarándokok közepett találkozott vele, rögtön tudta, melyikük Antal. Mert azonnal meg lehetett látni rajta, hogy szíve teljesen transzparens volt mások számára.”[10]

Ezért korrumpálja a papi identitás lényegét a transzparencia és a beszámolási kötelezettség megtagadása. A bűnös Péter transzparenciája adja tekintélyének az alapját. Nem lehet eltusolni a dolgokat. Nem azt várják tőlünk, hogy minden bűnünket nyilvánosan valljuk meg, de képmutatók semmiképp sem lehetünk. Isten népe mindent kész gyorsan megbocsátani – kivéve a képmutatást.

Senkinek sincs nagyobb szeretete, mint aki életét adja barátaiért. Sok pap valóban azt érzi, hogy ő odaadta az életét, mindent odaadott – és kiégett, elfáradt. Egy fiatal angol pap, Sean Connolly ezt írta: „Néha úgy érzem magam, mint egy óriási szivacs, amely felszívja magába az emberek nehézségeit, megpróbáltatásait. A gond ott van, hogy gyakran sehol sem tudom kifacsarni magamat, úgyhogy egyre csak gyűlnek bennem a dolgok.”[11] E szerzőnek vannak a papságot elhagyó barátai, akik vissza akarták szerezni az életüket. Az iskolában a tanárok úgy szoktak pénteken elköszönni a diákoktól, hogy szép hétvégét kívánnak nekik. Te jó ég, mondja Conolly, egy szép hétvége! „Péntek délutánonként hazafelé tartva néha az a gondolatom támad nekem is, hogy nem lenne-e jó újra visszakapnom saját életemet.”[12]

Jézus nem azt mondta, eljövetele célja mi túlélésünk, bőségben való túlélésünk. Emlékezzenek csak vissza Szent Iréneusz szavaira: „Gloria Dei est homo vivens” – Isten dicsősége a pezsgő életet élő ember. Az élet odaadása nem azt jelenti, hogy letesszük a naplónkat, és azt sem, hogy mindent magunknak kell megcsinálnunk. A következőket II. János Pál pápa temetésén mondta Joseph Ratzinger bíboros: „Valaki más fog felövezni téged. És éppen a szenvedő Úrral való közösségben hirdette ő fáradhatatlanul és egyre megújuló intenzitással az evangéliumot, a mindhalálig kitartó szeretet titkát (vö. Jn 13,1).” Életünk odaadása a szeretetnek az aktusa, nem pedig vég nélküli munka. A barátság annyit teszi, megtanulunk emberekkel együtt élni, örülni társaságuknak. A barátság: közös szabadidő, együttes nevetés, mint ahogyan Jézus is tett prostituáltakkal és vámosokkal vacsorázva együtt.

Péter tekintélye tehát a bűnbánó bűnösé. Ám az evangéliumi jelenetben nem ez az egyetlen autoritás. Jézus ugyanis azt mondja Péternek: „Kövess engem.” Péter erre ránéz a szeretett tanítványra, aki már követi az Urat. És vele mi van, kérdezi Péter. Jézus válasza az, hogy semmi köze hozzá Péternek. A szeretett tanítványnak megvan a maga tekintélye: látta az üres sírt, és hitt. Mi pedig láttuk az ő tanúságát, és „tudjuk, hogy igaz az ő tanúsága.” (Jn 21,24) A kereszten Jézus az ő oltalmába ajánlja édesanyját.

Mindenki aláveti magát a másik tekintélyének. A Jézus halálát megelőző éjszakán Péter elismeri a szeretett tanítvány tekintélyét azzal, hogy arra kéri Jánost, kérdezze meg Jézustól, ki fogja elárulni őt; és valószínűleg a szeretett tanítványnak volt meg a tekintélye ahhoz is, hogy bejuttassa Pétert a főpap házába. Ugyanakkor a szeretett tanítvány is engedelmeskedik Péternek: bár elsőként ér a sírhoz, de tiszteletben tartva Péter elsőségét hagyja, hogy Péter lépjen be elsőként oda.

A pásztor tekintélye abban áll, hogy visszafogva önmagát figyel minden egyes rábízottnak a tekintélyére. Hiszen mindenki tud adni valamit. Vincent Donovan missziós papként dolgozott a maszájok közt Kelet-Afrikában, és hosszasan töprengett azon, mi is az ő papi szerepe. A következőkre jött rá: „Ő nem a teológiában legjáratosabb tudósa lenne e közösségnek, mint ahogy nem ő lenne a gyülekezet prédikátora vagy evangélistája vagy prófétája sem. Nem ő lenne a közösség legfontosabb tagja olyan értelemben, hogy pont ő rukkolna elő a legfontosabbal, amire e közösség egy szép napon képes lehet. De ő lenne az egész közösség középpontja, aki képessé teszi őket a cselekvésre, akár az istentiszteleten, akár a szolgálatban… Ő a külvilággal, az egyetemes egyházzal való kapcsolatuk jele lenne. Így lesz ő a papjuk.”[13]

Mindazok a szeretett tanítványnak a követői, akiknek felnyílt a szeme, és meglátják a parton álló alakban az Urat, és ki is mondják: „Az Úr az.” Kalkuttai Teréz anya az Urat látta haldokolni Kalkutta utcáin. Mária Magdolnának is megvan a maga tekintélye, hiszen őhozzá, az apostolok apostolához szólt elsőként a Feltámadott; és Mária Magdolna gyöngéd szeretete megnyitja őt magát a Jézus jelenlétével való találkozás számára. Tamás apostol tekintélye pedig onnan származik, hogy szenvedélyesen keresi az igazságot. Mindegyikük fejet hajt a többiek előtt. Az egyház jó tekintélyének legnagyobb ellensége a rivalizálás. Egy szent sivatagi remete már visszaverte egy egész sereg démonnak a támadását; de egyszer csak jött a Sátán, és azt suttogta a remete fülébe: „Testvéredet nevezték ki Alexandria püspökévé.” Ezt hallva dühében szinte felrobbant a remete. „No, így kell ezt csinálni”, mondta erre a Sátán.

E szinóduson ismerjük el tehát a többiek tekintélyét, és rendeljük alá annak magunkat. Milyen új tisztségekre van szükség az egyházban, mely tisztségeket ismerje el az egyház, és bízzon meg egyeseket azok gyakorlásával? Oly sokakat felmutat az evangélium, akik akkor tekintéllyel léptek fel. Tegyünk mi is így ma. Mert ma van az egyetlen nap. Carpe diem!

[1] Szóbeli közlés alapján.

[2] The Bible and the Priesthood: Priestly participation in the One Sacrfice for Sin: Baker Academic, Grand Rapids, 2022, 185sk.

[3] Protreptikosz X, 93. 

[4] A letter to his niece, from Hearts on Fire, ed. Michael Harter SJ, Loyola Press, 2009.

[5] Tattos on the Heart, 113.

[6] Szóbeli közlés alapján.

[7] „Credere” c. hetilap, 2015. okt. 25.

[8] Itt egy név szerint meg nem nevezett papot idéz Basil Hume.

[9] To be a Pilgrim, 228.

[10] Idézi Michael Heher, The Lost Art of Waling on Water, 70.

[11] Simple Priesthood, London 2001, 27.

[12] Uo., 42.

 [13] Vincent J. Donovan, Christianity Rediscovered: An Epistle from the Masai, London 1978,144sk.