A csodálatos halfogás
Jn 21,1-14
„Azon az éjszakán nem fogtak semmit.” A Feltámadott minden egyes megjelenése sötétben kezdődik. Mária Magdolna számára ez a tudatlanság sötétsége volt, mert nem tudta, hogy az Úr feltámadt. De Jézus ott várta őt. A tanítványok számára ezt bezárt szobában és félelmük sötétsége jelentette. Krisztus húsvét vasárnapján feltámadt, legyőzve az éjszakát, és mégis újra és újra a sötétségben találjuk magunkat. A háború sötétsége, a szexuális visszaélések válsága, és így tovább.
Mi az az éjszaka, amely beborítja ezeket a halászni indult tanítványokat? Visszatértünk a hétköznapi világba. Péter azt mondja: „Megyek halászni”. Visszatértek a régi rutinhoz. Mintha semmi sem történt volna Jeruzsálemben. A hálóik üresek. Üresek. Az idegen megkérdezi, hogy van-e egy kevéske ennivalójuk. Mindannyian együtt válaszolják, hogy nincs. Görögü: ou. A szó olyan üres, mint amilyen üresek ők. Ou! Az emberhalászok képtelenek arra, hogy a legkisebb halat is kifogják.
Mindannyian ismerjük azokat a pillanatokat, amikor látszólag semmit sem érünk el. A kezdeti lelkesedés elszállt. Ahogy elkezdjük a második ülésszakot, fogadok, hogy néhányan közülünk ezt érezzük. Azok, akik lelkesedéssel és izgatottsággal kezdték, talán azon tűnődnek, hogy vajon haladunk-e valahová? Néhányan közülünk amúgy sem hittük, hogy így lesz. Ou! A leggyakoribb kérdés, amit az elmúlt tizenegy hónapban a szinódussal kapcsolatban kaptam, szkeptikus volt: Elértünk-e valamit? Nem idő- és pénzpocsékolás ez az egész?
De az idegen már akkor ott van a parton, még mielőtt észreveszik. Isten mindig elsőként ott van, még mielőtt észrevennénk. Szent Benedek Regulájának prológusában Isten azt mondja: „Szemeim rajtatok van, és füleim nyitva vannak imáitokra. És mielőtt még hívnátok, azt mondom: 'Íme, itt vagyok'.”(1) Isten vár, még mielőtt imádkoznánk.
Miért nem ismerik fel őt? Azt gondolhatnánk, hogy ez egyike azoknak a homályos kérdéseknek, amelyekről a tudósok szeretnek érthetetlen cikkeket írni, ám számunkra mélységesen fontos ezen a szinóduson. Hogyan ismerjük fel az Urat, aki ma velünk van, de akit talán nem láttunk?
Nem arról van szó, hogy másképp néz ki. Nem, hanem azért, mert még soha nem látták őt igazán. Herbert McCabe OP jól fogalmaz: „Az emberek nem csak úgy ismerik fel Jézust, mint azt az embert, akiről tudták, hogy megölték. Ő a megtestesült Szeretet misztériuma, és csak most kezdik megpillantani a minden értelmet felülmúló szeretet magasságát és mélységét."[2] Ő a megtestesült Szeretet misztériuma, és csak most kezdik megpillantani a minden értelmet felülmúló szeretet magasságát és mélységét. A szeretett tanítvány az, aki azt mondja: „az Úr az”, mert szerető szemei vannak. A korai teológusok gyakran kérdezték, hogy Jézus miért nem jelent meg ellenségeinek, például Poncius Pilátusnak. Fel-le ugrálhatott volna Pilátus előtt, de Pilátus akkor sem ismerte volna fel Őt.
A szeretet „egy növekedésben lévő szó, amelynek jelentése változik és fejlődik.”(3) Gyermekként azt gondoljuk, hogy anyánk szeretete abban áll, hogy ételt ad nekünk, amikor kérjük és soha nem hagy magunkra. Ahogy felnövünk, megértjük, hogy néha a szeretet megköveteli, hogy távol legyen, vagy hogy megtagadja, amit szeretnénk, például egy iPhone-t.
2012-ben boldoggá avattak egy Jean-Joseph Lataste nevű francia dominikánust. Vagy ahogy a BBC fogalmazott, „megszépült”! Az élete fenekestül felfordult, amikor 1864-ben meglátogatott egy női börtönt. Többségük prostituált volt, vagy gyermekgyilkosságot követett el. Rájuk nézett, és azt mondta: “nővéreim.” Megalapította azoknak a nővérek kongregációját, amelyben ők más nőkkel együtt élhettek. Sok jámbor burzsoá megundorodott ettől. Még nem tanultak meg szeretetet látni a tettekben. Nem ismerték fel az idegent a parton.
A bibliatudósok órákat töltenek csendben a könyvtárakban, homályos, holt nyelveket tanulmányozva. Ez egyesek számára időpocsékolásnak tűnik, de ez is a szeretet cselekedete. Nem azért gyűlünk össze a szinóduson, hogy kompromisszumokat kössünk vagy ellenfeleket ostorozzunk. Azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk egymástól, mit jelent ez a furcsa szó: „szeretet”. Mindannyian szeretett tanítványok vagyunk, akiknek különleges képessége van arra, hogy meglássa az idegent a parton, és azt mondják: „az Úr az”.
A türténet fordulópontja az, amikor engedelmeskednek az Úr szavának, és kivetik a hálót a túlsó partra. Ez értelmetlennek tűnik. Ők azok, akik értenek a halászathoz. Miért engedelmeskednének annakk az embernek, aki semmit sem tud a halászatról? Mi engedelmességből jöttünk erre a szinódusra. Sokak számára ez értelmetlennek tűnik. Napokon és éjszakákon át fáradoztunk és talán kételkedünk abban, hogy bármit is elérünk majd. De az egyház azt mondja, hogy jöjjünk és mi eljöttünk. Kivetettük a hálót a csónak másik oldalára, még akkor is, ha néhányan közülünk azt gondolják, hogy nem lesz fogás. De ez az engedelmesség olyan módon is gyümölcsöző lehet, amit el sem tudunk képzelni.
Itt érkeztünk el a nagy rejtélyhez: 153 kövér hal. Órákig untathatnám magunkat ennek a számnak a csodálatos és gyakran abszurd magyarázataival. Miért 153? Egyesek szerint 153-nak kellett lennie. De képzeljük csak el, ahogy megszámoljuk őket, amint szanaszét ugrálnak. Vannak, akik szerint utalás a 153 egyházra, amelyek akkoriban létezhettek. Mások az akkor ismert 153 nemzetre vonatkoztatják. Ez egyértelműen bőséget jelent. Isten bőséges gondviselése munkálkodik. Szent John Henry Newman úgy jellemezte a gondviselést, mint „Isten zajtalan munkáját.” Az Instrumentum Laboris egy Izajás idézettel kezdődik: ”A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor.” (25,6).
A királyság őszinte vidámsággal, túlzással tör be az életünkbe, mint a kánai bor. Szent Domonkos egy igehirdető küldetés után késő este tért vissza a római apácakolostorba. Felébresztette az apácákat, hogy beszámolhasson nekik útjáról. Bort kért. Csak egy kevés maradt. Az apácák hoztak egy kupát, amit körbeadott, mondván a nővéreknek, igyatok, bibite satis, igyatok eleget. És a pohár sohasem fogyott ki.
Merjünk bízni abban, hogy az isteni gondviselés bőségesen megáldja ezt a szinódust, „Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe.” (Lukács 6,38). Nem sovány étkezésért vagyunk itt, hanem az Ország haute cuisine-je miatt (jelentése: magas konyhaművészet, a ford.), ha eléggé vágyunk rá.
Péter azonnal átalakul. E jelenet kezdetén üres. Visszaesett a régi életébe. Mintha semmi sem történt volna. Most feláll és felöltözik, mielőtt a tengerbe ugrik. Általában le szoktuk vetkőzni, amikor úszni megyünk, ám ez a ő visszanyert méltóságának a jele, ahogyan az apa is felöltözteti a tékozló fiát, amikor hazatér. Az Úr előtt érzett szégyene ellenére a barátja felé úszik. Én annyira szégyelltem volna magam, hogy az ellenkező irányba úsztam volna. A többi tanítvány küszködik, hogy partra húzzák a fogást. Péter egyedül teszi ezt meg. Mi Péter titka? Bármit is tett, újra és újra visszatér az Úrhoz. A szeretete erősebb, mint a szégyene.
Jézus azt mondta: „Ha felemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok”. (Jn 12,32). Most azt látjuk, hogy Péter magához vonzza - ez ugyanaz a szó a görögben - a kövér halakkal teli hálót, és a háló nem szakad el. Ez nem az ő erejének köszönhető, hanem az Úr vonzásával, a Feltámadott Úr mágneses vonzásával való együttműködésének. Az Úr vonzereje az, ami a partra húzza az ép hálót. Az egység péteri szolgálata nem Isten eltévelyedett gyermekeinek rendfenntartása. Az Úr vonzerejét tárja fel, aki összefog bennünket.
Amikor tavaly a szinódusra jöttem, azt gondoltam, hogy a nagy kihívás a tradicionalisták és a progresszívek közötti mérgező ellentét leküzdése lesz. Hogyan tudjuk meggyógyítani ezt a polarizációt, amely annyira idegen a katolicizmustól? De ahogy hallgattam, úgy tűnt, hogy van egy még alapvetőbb kihívás: hogyan tudja az Egyház befogadni világunk minden különböző kultúráját? Hogyan tudjuk behúzni a hálót a halakkal együtt a világ minden kultúrájából? Hogyan lehetséges, hogy a háló ne szakadjon el?
Amikor 1989-ben leomlott a berlini fal, akkor azt hittük, vége a hidegháborúnak. Francis Fukuyama kiadta A történelem vége és az utolsó ember[4] című könyvét, amelyben azt állította, hogy új korszakba léptünk, a nyugati liberális demokrácia diadalába. Úgy tűnt, hogy minden nemzetnek az volt a sorsa, hogy a nyugati életmód irányába “fejlődjön”. Néhány országnak, különösen délen, csak fel kellett zárkóznia. Ez egy illúzió volt, amelyből a Nyugat lassan ébredezik. Ehelyett egy többpólusú világban élünk, amelyben a globális dél oldaláról sokan dekadensnek és halálraítéltnek látják a Nyugatot. Egy poszt-nyugati világban élünk.[5] Sok nyugati ezt még nem ismeri fel.
Új pünkösdre várunk, amelyben minden kultúra a saját anyanyelvén beszél és érti egymást. Ez a mi feladatunk is a szinódus alatt, és ez a küldetésünk alapja a szétszakított és megosztott világunk felé. Kérjük Mária, a csomók oldója és Péter, a hálófoltozó imáit!
Mindenekelőtt ismerjük fel, hogy szükségünk van egymásra, ha katolikusok akarunk lenni. Az ezen a szinóduson összegyűlt különböző kultúrák gyógyulást kínálnak egymásnak, kihívást jelentenek egymás előítéletei ellen, és a szeretet mélyebb megértésére hívják egymást. Minden kultúrának megvan a maga módja arra, hogy meglássa az Idegent a parton, és azt mondja: „az Úr az!”
Benedek pápa vallotta, hogy a Nyugat „egyfajta lelki betegségben”(6) szenved, amit II. János Pál pápa „a halál kultúrájának” nevezett. Vagy menekülünk a halál elől, és úgy teszünk, mintha az soha nem történne meg, vagy a halálba segítéssel igyekszünk úrrá lenni rajta. Péterhez hasonlóan nekünk, nyugati embereknek is segítségre van szükségünk, hogy meglássuk a parton a feltámadott Urat, aki győzedelmeskedett a halál felett. Segítségre van szükségünk ahhoz, hogy reményben éljük meg halandóságunkat.
Egy szeretett francia domonkos meghalt a bogotai generális káptalan idején. Temetésén a nyugati testvéreket elöntötte a gyász. Egy fiatal kolumbiai testvér tiltakozott: „Ez nem a halál ideje. Ez a hit ideje.”[7] A szinóduson részt vevő testvérünk, Orobator jezsuita atya hálát adott azért, hogy olyan szülők nevelték, akik a hagyományos afrikai vallást gyakorolták, az élet ajándékának mélységes érzékével. Azt írta, hogy „az egész afrikai vallási rendszer középpontjában a teremtés elevenségébe vetett mély hit áll.” (8) Nem tudod, mit jelent élni, ha elrejtőzöl a halál elől. Sokat tanulhatunk a világ más részein élő testvéreinktől, akiknek a szemük nyitva van a halálra, és így jobban megértik, mit jelent élni.
Talán a legnagyobb kihíás számunkra az, hogy elfogadjuk azt, amit Benedek pápa „interkulturalitásnak” nevezett. Most nem dolgunk elméletileg feltárni, hogy ez mit is jelent. Ehelyett képzeljünk el egy hálót. A háló üres lyukakból áll, amelyeket kötelek kötnek össze. Terek és kötelékek. Egyik nélkül sem lenne háló, amibe a halakat be lehetne húzni.
Amikor a kultúrák találkoznak, maradjon közöttük egy tér. Egyik sem szabad, hogy felfalja a másikat, ahogyan az a fogyasztói társadalom globalizációjával történik. Tisztelnünk kell a kulturális különbségeket. Emlékezzünk arra a csodálatos német szóra, zwischenraum, „a köztes tér”. Ez a kultúrák közötti termékeny tér, amikor mindegyik megőrzi identitását, de nyitott a másikra. Aquinói azt mondta, hogy amikor szeretet van, a kettő eggyé válik, de mégis különböző marad.[9]
Soha egyetlen kultúra sem tudna összekötni bennünket: sem a latin, sem a tomista! A háló azért szakadatlan, mert minden kultúra a maga módján nyitott az igazságra. Ratzinger bíboros egy 1992-ben Hongkongban tartott előadásában kifejtette, hogy „az egyes emberek alapvető nyitottsága a másik felé csak azzal a rejtett ténnyel magyarázható, hogy lelkünket megérintette az igazság; és ez magyarázza azt a lényegi egyetértést, amely még az egymástól legtávolabbi kultúrák között is fennáll..... Senki sem ragadja meg az egészet; a számtalan felismerés egyfajta mozaikot alkot és épít fel, amely megmutatja egymást kiegészítő jellegüket és összefüggéseiket. Az egészhez mindenkinek szüksége van egymásra. Az emberi lények csak a nagy kulturális vívmányok kölcsönösségében közelítik meg lényünk egységét és teljességét.”[10]”
Összeköt bennünket közös hitünk, a Hitvallás, amely minden kultúrán túlmutat. De hogyan lehet lefordítani a homoousios-t szuahélire, hindire vagy japánra? Bizonyára a hálót a kölcsönös öröm, a barátság, sőt a nevetés kell, hogy összetartsa. Ennek az interkulturalitásnak az egyik leglenyűgözőbb példája a jezsuiták XVI. századi kínai missziója volt. A Nyugat és Kelet e találkozása egy olyan barátságon keresztül virágzott, amely kölcsönösen gazdagította egymást. Mi több, Matteo Ricci első könyve a barátságról szólt. A barátság hálót köt.
De ahelyett, hogy ezekről a csodálatra méltó jezsuitákról beszélnék, inkább két példát fogok megnézni, amelyeket a rendemben tapasztaltam, csak azért, hogy segítsek elképzelni a szinódusi feladatunkat. Az egyik kedvenc helyem egy farm Beninben, amelyet Godfrey Nzamujo testvérünk alapított. Songhai-nak hívják, a nagy afrikai birodalom után, amely ötszáz évvel ezelőtt virágzott a térségben. Nzamujo otthon, Afrikában tanult meg gazdálkodni, és Kaliforniában nyugati tudományokat is tanult. A Songhai az afrikai és a nyugati gazdálkodás gyümölcse. A farm egy hektárnyi, senkinek sem kellett, pusztaságként indult, ma már 24 hektáron gazdálkodik és fiatal gazdákat oktat Afrika, sőt a világ minden tájáról.
Itt semmi sincs elpazarolva. A legyek az étterem maradékán híznak, majd a halaknak adják őkett. Nzamujo a Songhai-t a legyek Sheraton Hoteljének nevezi. Minden állat és növény kölcsönös függőségben él. Songhaiban még a szúnyogoknak is megvan a maguk szerepe az élet egyensúlyában, még akkor is, ha nem tartoznak Isten legjobb ötletei közé!
Az Eucharisztia itt a hála ökológiáján belül jelenik meg, Nzamujo szerint: „A mise a nap, a víz és a talaj ajándékainak kombinációja. A bor a fájdalom és a gyötrelem, amely a szőlőből származik, amelyet szét kell zúzni, de a barátság szimbólumává válik.” Songhai reményt sugároz. Azt mondta: „Megvan a születés és a halál ideje, mert ilyen a természet. Lehet, hogy Afrika a vesztes oldalon áll, de őszintén szólva, abból, amit érzek, abból, amit látok, a holnapé az afrikai idő.”
Ez történik, amikor a kultúrák barátságban találkoznak és reményt szülnek. A köztünk lévő teret kölcsönös öröm és még a nevetés is áthidalja. Nzamujo azt állítja, hogy a disznói a projektet és a barátságunkat is szimbolizálják, mivel a hozzám hasonló nagy fehér yorkshire-i disznók és a hozzá hasonló kis fekete afrikai disznók kereszteződéséből származnak. A különbség termékeny.
Egy másik rövid példa: Egy japán domonkos, Shigeto Oshida úgy írta le magát, mint buddhistát, aki találkozott Jézussal. A Fuji hegy közelében alapított egy ashramot, ahol keresztények és buddhisták harmóniában éltek együtt. Gyűlölte a Nyugat azon tendenciáját, hogy a valóságot absztrakt fogalmakkal zsigerelje ki. Ezt nevezte a "csirke harmadik lábának", amely nem a megfelelő láb, nem is láb, hanem egy absztrakt, nem létező láb. Azt mondta: "Mi japánok a vérünkben tudjuk, mi a vallás. A katolikus egyház nem egy doboz csokoládé vagy egy üzlet.”(11)
Amikor Oshida lelkigyakorlatokat tartott, különösen az ülő élethez szokott püspököknek, élvezte, hogy rizst ültethet a rizsföldeken, és nem törődött a hátfájásukkal kapcsolatos tiltakozásukkal. Azt írta: "Egy földműves, aki keményen dolgozik reggeltől estig, tudja, hogy egy rizsszem nem az ő terméke, nem a saját erőfeszítésével készült dolog, hanem valami, amit Istentől kapott. A rizsszemet Istennek kell felajánlania, aki rejtve van, de aki mindent ad. Azt kell mondania: "Mindez a tiéd."(12)
Oshida mélységesen kritikus volt a nyugati kultúrával szemben, de Nzamujo-hoz hasonlóan nevetve és örömmel átnyúlt a kulturális határok felett. Szeretett azzal viccelődni, hogy Isten becsapta, hogy keresztény, majd domonkos lett, mert csodálatos keresztényekkel, majd domonkosokkal találkozott, és azt gondolta, hogy mindannyian szeretjük ezt. Nevetett, mondván: "Tévedtem! Isten becsapott engem.”
Péter hálója tehát tele van űrrel, és az igazság, a gyönyör és az öröm tartja össze. Nem a jogi hatalom húzza a partra, hanem az Úr vonzereje, aki, ha felemelkedik, mindenkit magához vonz. A szépség húzza a hálót a partra. Gondoljunk Matatoshi Asarira, egy nagaszakii japán katolikusra, aki cseresznyefákat, a megbékélés szimbólumait küldte el a második világháborúban megsérült nemzeteknek.(13)
Isten áldja meg ezt a szinódust ilyen szeretetteljes kulturális találkozásokkal, amelyekben a kettő eggyé válik, de mégis különböző marad. Egyetlen kultúra sem uralkodhat. De élesen tudatában kell lennünk annak, hogy beszélgetéseinkben milyen hatalmi egyensúlytalanságok játszanak szerepet. A kultúrák találkozása soha nem ártatlan vagy pusztán agyi jellegű. A gyarmatosítás még mindig strukturálja világunkat. Robator megosztott egy afrikai közmondást: "Amíg az oroszlán nem tanul meg írni és beszélni, addig a vadászat mindig a vadászt fogja dicsőíteni.” (14) Az oroszlán most már beszél, de a Nyugat nem hallgatja meg.
Fiatalkorom egyik nótája szerint: "A pénz mozgatja a világot." Lehet, hogy egy posztnyugati világban élünk, de a bankrendszert még mindig a Nyugat irányítja. Az imperializmusnak még nincs vége és még mindig arra törekszik, hogy másokra kényszerítse értékeit. De az idegen a tengerparton nem a gazdag elit tagja volt. Őt a kor legnagyobb birodalmi hatalma feszítette keresztre, egy rabszolgáknak fenntartott, megalázónak szánt halállal. Figyeljünk tehát éles figyelemmel azokra, akiket ma korunk birodalmi hatalmai feszítenek keresztre. Figyeljünk alázattal egymásra. Egy alázatos Simon Péter az, akivel ma délután találkozunk.
A kép és szöveg forrása: Vatican News
[1] The Prologue of The Rule of St Benedict, Translated into English. A Pax Book, preface by W.K. Lowther Clarke. London: S.P.C.K., 1931
[2] God, Crhist and Us p.94
[3] Herbert McCabe OP, Law, Love and Language, p.18
[4] Penguin, London.
[5] Oliver Stuenkel, Post-Western World: How Emerging Powers Are Remaking Global Order, Polity, 2016
[6] Homily at the opening of the Second Special Assembly for Africa of the Synod Bishops, October 4th, 2009
[7] I was reminded of this incident by frere Bruno Cadoret OP, later Master of the Order.
[8] Agbonkhianmeghe E. Religion and Fatih in Africa: Confessions of an animist, Orbis, New York, 2018, p.16
[9] ST II II 17.3
[10] ‘Christ, Faith and the Challenge of Cultures’, Meeting with the Doctrinal Commissions in Asia. Hong Kong, 3 March 1993
[11] P.135
[12] Complied by Claudia Mattiello, Takemori Sōan: Teachings of Shigeto Oshida, a Zen Master, Buenos Aires, 2007
[13] Naoko Abe, The Martyr an the Red Kimono, Chatto and Windus, London, 2024.
[14] P. xviii