Elmélkedés 2024. szeptember 30-án
Feltámadás: keresés a sötétben (Jn 20,1–18)
Tavalyi lelkigyakorlatunkon azon töprengtünk, miként tudjuk odafigyelve egymásra kölcsönösen és figyelmesen meghallgatni egymást, és hogyan tudunk reménnyel eltelve találkozni egymás különbözőségeivel, megnyitva egymásnak szívünket, kölcsönösen feltárva gondolatainkat. Tavaly egy-két akadályt leküzdöttünk, úgyhogy azt remélem, elkezdtünk nem ellenségként, hanem tanítványtársként és keresőként tekinteni azokra, akikkel nem pendülünk egy húron.
Idei új fókuszunk az, hogy miként is lehetünk missziós szinodális egyházzá. Mindannak az alapja, amit tenni fogunk, most is a türelmes, fantáziadús, intelligens, nyíltszívű és figyelmes meghallgatása a másiknak. Felmerült bennem, hogy esetleg ugyanazokat az előadásokat tartom meg, mint tavaly – de hát ezt Önök biztosan észrevennék. Herbert McCabe OP mesélte: egyszer az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy nemsokára előadást kell tartania egy jeles teológuskörben. Előkapott tehát gyorsan egy előadást a mappájából, felugrott motorjára, és éppen időben odaért a helyszínre. Amikor aztán kinyitotta a dossziéját, pont annak az előadásnak a szövegét látta maga előtt, amelyet egy évvel korábban ugyanezen társaság számára tartott. Megkérdeztem Herbertet, hogy akkor mit is csinált. Azt válaszolta: „Kihagytam előadásomból a vicceket. Úgyis csak ezekre emlékszik mindenki.” Az Önök memóriája azonban biztosan jobb.
Tehát idén is a mély, figyelmes odafigyelés, meghallgatás az alapja mindannak, amit tenni fogunk. Az Instrumentum laboris megfogalmazásában: az odafigyelés „az egyház legelső tette” (IL 60). A jeles író, Ámosz Oz a következőket írta nagyapjáról: „Odafigyelt másokra. Nem csak udvariasságból hallgatta végig őket, alig várva, hogy végre a másik befogja a száját. Nem vágott a másik szavába, hogy helyette fejezze be a mondatot. Nem szólt közbe, hogy összefoglalja a másik mondanivalóját, és új témát kezdjen. Mialatt a másik beszélt, nem a majdani válaszon törte a fejét. Nemcsak színlelte az érdeklődést vagy a tetszést; valóban így is érzett.” [1] Odafigyelni Istenre és testvéreinkre – ez a szentté válás útja.
Idén „a Feltámadott és az ő evangéliuma hirdetésének a missziójáról” (IL, Bevezetés) fogunk eltöprengeni egy olyan világban, amely „sötétségben és a halál árnyékában” lakozik (Lk 1,79). Vezérfonalul mindehhez a János-evangéliumból vett négy feltámadási jelenet fog szolgálni: „A keresés a sötétben”, „A bezárt szoba“, „Az idegen a parton“, valamint „A reggeli az Úrral“. Mindegyik annak egy-egy részletére világít rá, miként lehetünk mi missziós, szinodális egyházzá keresztre feszített világunkban.
Az első jelenet éjszaka zajlik. „Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment.” (Jn 20,1) E ponton vagyunk mi mai is: világunkat még inkább az erőszak járja át, mint egy évvel ezelőtt. Mária Magdolna szeretett mesterének a holttestét keresi. Mi is azért gyűltünk össze e szinóduson, hogy az Urat keressük. Úgy tűnik, Nyugaton alapvetően eltűnt az Isten. Már nem annyira az ateizmussal konfrontálódunk, mint inkább széles körű közömbösséggel. A kételkedés sok hívőnek a szívét is megmérgezi. De minden keresztény, bárhol éljen is, az Urat keresi, mint ahogyan azt Mária Magdolna is tette ama sötét éjszakán.
Mi is olykor úgy érezzük, sötétben tapogatózunk. A legutóbbi plenáris ülés óta sok ember – még e szinódus résztvevői közül is egyesek – kétkedésüknek adtak hangot: elérhetünk-e bármit. Mária Magdolnához hasonlóan sokan úgy fogalmaznak: „Miért vették el tőlünk a reményt? Annyit vártunk ettől a szinódustól, de azok mintha puszta szavak lennének. Azonban az Úr már ott van a kertben Mária Magdolnával és velünk – jóllehet még sötét van. Halála előtt Jézust azt mondta: „Ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) Arimateai József és Nikodémus már elvetette a magot a kert termékeny földjébe, elvetette egy még senki által nem használt új sírba. A mag elkezd csírázni. Hajnalodik. Mária Magdolnához hasonlóan mi is többet fogunk kapni a vártnál, ha nyitottak vagyunk a találkozásra az Úrral.
A kertben három kereső emberrel találkozunk: Mária Magdolnával, valamint a szeretett tanítvánnyal és Simon Péterrel. Mindegyikük a maga módján keresi az Urat, mindegyikük a maga módján szereti őt, és mindegyikük küzd a benne tátongó ürességgel. A csírázó remény kapcsán mindhárom keresőnek megvan a maga szerepe. Nem rivalizálnak egymással. Egymástól való kölcsönös függőségük testesíti meg a szinodalitás szívét. Mi mindannyian tudunk azonosulni legalább egyikükkel. Ki melyikükkel Önök közül?
Tomas Halik azt fejtegette egyszer, hogy az egyház jövője azon képességétől függ, hogy mennyire tudja elérni társadalmunkban a keresőket. Ők gyakran az ún. „nem-esek”, akiken azokat az embereket értem, akiknek saját állításuk szerint nincs semmiféle kapcsolatuk a vallással. Gyakran ők is keresik életük értelmét. Halik ezért azt írja, hogy a keresztényeknek készen kell állniuk arra, hogy „keresők legyenek azokkal, akik keresnek, kérdezők azokkal, akik kérdéseket tesznek fel.”[2]
A feltámadásról szóló beszámolók mindegyikében felbukkannak kérdések. Mária Magdolnától kétszer kérdezik meg, miért sír, ő maga pedig azt kérdezi, hová tették a holttestet. Mindhárman azt kérdezik, miért üres a sír. Márknál a sírhoz jövő asszonyok azt kérdezik: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt ajtajából?” (Mk 16,3) Lukács beszámolója is telis-tele van kérdésekkel: Miért keresitek az élőt a halottak között? Mint ahogy Jézus is kérdéssel fordul az Emmausz felé menekülőkhöz: Miről beszélgettek? Majd az összegyűlt tanítványokhoz is így szól Jézus: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben?” (Lk 24,38) A feltámadás tehát nem tények szikár megállapításaként tör be életünkbe, hanem nyugtalanító kérdések formájában.
Mély kérdések nem az információhiány csökkentésére irányulnak, hanem arra hívnak meg minket, hogy új módon váljunk élővé, elevenné, kezdjünk el egy új nyelvet beszélni. Rainer Maria Rilke írta: „Ne kutakodjék most olyan válaszok után, melyeket senki meg nem adhat Önnek: még nem kelnének életre ezek a válaszok. Most arról van szó: éljen át mindent. Élje át a kérdéseket. Akkor majd talán, lassanként, egy szép napon élete beletorkollik a válaszba, szinte észrevétlenül.” [3]
A feltámadás nem Jézus rövid időre megszakadt korábbi életének a folytatása, hanem valamiféle új élet, amelyben a halál le van győzve. Ezért az evangéliumok által elbeszélt feltámadás először is sürgető kérdésként merül fel életünkben, és nem engedi, hogy úgy éljünk tovább, mint addig. Mi is sok kérdéssel jöttünk el erre a mostani szinódusra, például a nők egyházban betöltött szerepével kapcsolatban. Fontosak e kérdéseink. Ám ezekre nem tekinthetünk pusztán abból a szempontból, hogy mi van megengedve, illetve elutasítva – merthogy akkor ez azt jelentené, hogy ugyanaz az egyház maradunk. A számunkra fontos kérdések inkább az evangéliumiakhoz legyenek hasonlatosak, amelyek arra hívnak, hogy mélyebben éljük meg a feltámadott életet.
Úgyhogy bátornak kell lennünk, és szívünk legmélyebb kérdéseit kell elhoznunk ide a szinódusra, azokat a nyugtalanító kérdéseket, amelyek új életre hívnak bennünket. És az evangéliumi kert három keresőjéhez hasonlatosan nekünk is nyitnunk kell a többiek kérdései felé, mert csak így találhatjuk meg annak az új útját, miként lehetünk egyház. Amennyiben nincsenek kérdéseink vagy csupán felszínesek vannak, akkor halott a hitünk. Egy bizonyos érsek – aki ma nincs itt köztünk – egyszer azt mondta domonkos novíciusok egy csoportjának: „Mindannyiatoknak el kell olvasnotok Aquinói Tamás Summáját. 56 000 választ találtok abban az egyházat érő kritikákkal kapcsolatban!”[4] Tamás elborzadt volna ennek hallatán. És bár a legenda szerint gyermekként Tamás első kérdése az volt, mi az Isten, Tamás szentsége abban állt, hogy e kérdésre mindenféle válaszadást megtagadott – merthogy szerinte úgy vagyunk összekapcsolva Istennel, mint egy Ismeretlennel.
Ha a többiek kérdéseit tisztelettel és félelem nélkül meghallgatjuk, akkor megtaláljuk a Lélekben való élet új útját. Tavaly is emlegettem a bagdadi Domonkos Akadémia mottóját: „Itt egyetlen kérdést sem tilos feltenni.” Mi vagyunk Mária Magdolna és a szeretett tanítvány és Simon Péter – és csakis közösen találjuk meg a ránk váró Urat. Vizsgáljuk most meg mindhárom evangéliumi keresőt, mit is tanítanak nekünk arról, hogyan érhetjük el saját korunk keresőit.
Mária Magdolnát a gyengéd szeretet vitte a kertbe. Két lábbal áll a földön, és szíve-lelke, egész teste viszi őt előre. Gondoskodna szeretett Ura testéről. Mária Magdolna biztosan jelképe mindazoknak, akiknek az életét a világ elesettei iránti együttérzés mozgatja: Teréz anyának, aki Kalkutta utcáin az Úr holttestét kereste; Molokai Damjánnak, aki Hawaii szigetén életét adta a leprásokért.
Gondoljanak azokra a milliókra is, akik nem ismerik ugyan Krisztust, mégis a szenvedők iránti együttérzés hatja át őket. Mária Magdolnához hasonlóan ők is a halottakat, a sebesülteket keresik. A világ tele van könnyel. A legutóbbi plenáris ülés után négy nappal követte el a Hamasz azokat a borzalmas tetteket, amelyek háborút hoztak a Közel-Keletre. Ukrajnában és Oroszországban is sok-sok könny hull számtalan ember halála, súlyos megsebesülése miatt. És ugyanígy Szudánban is, Mianmarban is. A Szentatya által összehívott egyik munkacsoportnak a neve: „Meghallani a szegények kiáltását.” De hívhatnák e csoportot úgy is: „A sírók kiáltásának a meghallása”. Védnökük Mária Magdolna.
Aztán Mária Magdolna hirtelen a nevét hallja: „Mária.” „Rabbóni”, válaszolja (Jn 20,16). Méltó, hogy Mária Magdolna, akinek életét meghatározta az együttérző, gyöngéd szeretet, a magában lévő ürességét a saját nevével tölti ki. Egy holttestet keresett, de többet talált, mint amiről álmodhatott: olyan szeretetet, amely örökké tart. Istenünk minket is mindig a nevünkön szólít: „Most pedig így szól az Úr, a te teremtőd, Jákob, és a te formálód, Izrael: »Ne félj, mert megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy.” (Iz 43,1) Mária Magdolna neve a találkozást jelképezi, az Úr jelenlétét. Kereszteléseken is így hangzik az első kérdés: „Hogy hívnak?” vagy „Mi a gyermek neve?” A név nem puszta címke, amelyet azért ragasztanak rá a gyerekekre, hogy meg tudják őket különböztetni egymástól (ez esetben én a négyes számú gyerek lennék). Nevünk annak a jele, hogy Isten teljesen egyedi voltunkban értékel mindannyiunkat.
Ferenc pápa 2023 karácsonyán összehasonlította Istennek és a római császárnak a világszemléletét: utóbbi a népszámláláskor puszta számokat látott az emberek helyett. „Kedves Testvérem, Isten egy népszámlálás alkalmával megváltoztatta a történelem menetét. Őneki te nem egy szám vagy, hanem egy arc… Krisztus nem a számokra figyel, hanem a tekintetedet keresi.”
Így aztán nekünk is az a feladatunk, hogy kimondjuk annak az Istennek a nevét, aki keres minket a sötétben, és hogy tiszteljük a többi ember nevét és arcát is. Isten jelenlétét csakis akkor tudjuk közvetíteni másoknak, ha ezen a szinóduson egymásért vagyunk jelen. A jezsuita Gregory Boyle Los Angelesben dolgozik, fiatalkorú bandatagokkal. Szolgálatának titka abban rejlik, hogy ismeri a nevüket. Nem a hivatalos nevüket vagy a becenevüket, hanem azt a nevet, amelyen az anyjuk szólítja őket, ha éppen nem dühös rájuk. Amikor egyszer Boyle atya ezen az igazi nevén szólította meg a fiatal Lulát, „olybá tűnt, mintha áramütés érte volna a fiút, akinek egész teste görcsös örömbe rándult amiatt, hogy felismerték őt, így hívták őt, e néven nevezték meg őt. Míg átért a hosszú zebra túloldalára, Lula újra meg újra visszafordult felém nevetve.”[5]
A zsarnokságok megszüntetik a neveket és az arcokat. Maximilian Szent Kolbe Auschwitzben 16670. számú fogollyá lett. A mostani orosz elnök folyamatosan elhallgatta annak a férfinak a nevét, aki bátran szembeszállt vele, Alekszij Navalnijét, aki az elnök beszédeiben egyszerűen csak „egy bizonyos személy” volt. Hasonló módon lett Nelson Mandela is az apartheid rendszerrel szembeni ellenállás „arcává”. Ám amíg börtönben ült, tilos volt képet közölni róla, hogy így kitöröljék a társadalom emlékezetéből. Amikor évtizedeken át tartó fogságából kiszabadulva újra szabadon sétálhatott, már senki nem ismerte fel őt. Arcát megfosztották erejétől.
Ez a szinódus a kegyelem pillanata lesz akkor, ha kölcsönös tisztelettel tekintünk egymásra, ha a hozzánk hasonlóan keresésben levőket látjuk a többiekben – nem pedig ilyen-olyan egyházi pártoknak a képviselőit, vagy X.Y. rettenetesen konzervatív bíborost, vagy A.B. ijesztő feministát –, azaz kereső embereket látunk, aki bár sebzettek, mégis örvendeznek. Be kell vallanom, nekem nagyon rossz a névmemóriám, aminek egyik oka a süketségem, erre tudok hivatkozni. Kérem, nézzék el nekem!
Mária Magdolna gyöngéd szeretetének azonban gyógyulásra van szüksége. Jézus azt mondja neki: „Ne kapaszkodj belém.” (vö. Jn 20,17) A tudósok olykor egészen abszurd módon magyarázták e jézusi szavakat; a legfurábban talán ily módon: Jézus sebei még frissek voltak! Jézus azonban mindössze annyit akart mondani, hogy Mária nem sajátíthatja ki magának őt, jelenlétét nem tarthatja meg kizárólag önmagának. A feltámadás tehát egy közösség születése. „Isten népe sosem egyszerűen a megkereszteltek összessége, hanem az egyház Mi-je.” (Il 3) „Menj el a testvéreimhez, és mondd meg nekik: Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.“ (Jn 20, 17) A János-evangéliumban Jézus először itt nevezi tanítványait az ő „testvéreinek”. Fratelli tutti! Mária Magdolna meg kell tisztítsa szeretetét minden exkluzív jellegétől! Csak ezt követően lesz kész arra, hogy hirdesse a tanítványoknak az örömhírt: „Láttam az Urat.” Ez a mi kihívásunk is: nem az én angol Uramhoz vagy az én domonkos Jézusomhoz ragaszkodni, hanem ahhoz az Úrhoz, akiben mindannyian testvérek vagyunk – még a jezsuiták is! Ez a szinódus akkor hoz bő termést, ha megtanulunk „Mi”-t mondani: „Az én Atyám és a ti Atyátok, az én Istenem és a ti Istenetek.”
Aztán itt van még a szeretett tanítvány is. Ő is sajátos módon szeret, és ő is küzd saját ürességével, élete fénye kihunyásával. Engedi, hogy az öreg Péter szuszogva-zihálva elsőként lépjen be a sötét sírboltba. A szeretett tanítvány látja a sírboltban az angyalok közti ürességet – és hisz. Ez a látóvá tevő szeretet. Ubi amor, ibi oculus, mondja Szentviktori Richárd, azaz ahol a szeretet van, ott van a látás. A szeretett tanítvány a szeretet szemével lát, és így meglátja a szeretet győzelmét. Az ő evangéliuma a sasé, amely madárról azt tartották, hogy bele tud nézni a Napba, nem vakítja el annak fénye. A szeretett tanítvány keresése erősen teológiai jellegű.
Idén két hetet a jeruzsálemi École Biblique-ben töltöttem, ahol a testvérek a halál árnyékában élnek, 40 kilométerre Gázától. Ők ennek ellenére ott maradnak, tanulmányozzák Isten igéjét, tanítanak és imádkoznak. Annak jelei ők, hogy „a világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl.” (Jn 1,5) Mária Magdolna ürességét egy névnek, a jelenlétnek a kimondása gyógyítja meg. E név fényessége aztán beragyogja az üres sírt – a szeretett tanítvány tehát mindazokat képviseli, akik meg szeretnék érteni az emberi élet értelmét; Pascalt idézve: a szívünkben rejlő, Isten alakú ürességet. A szeretett tanítvány természetesen a keresztény gondolkodókat is képviseli, de rajtuk kívül mindazokat, akik fáradságosan keresik a fényt az emberi szenvedés sötétjében; képviseli azokat a költőket, művészeket, filmrendezőket is, akik nem hajlandók hinni a sötétség végső győzelmében. Mindnyájukra szükségünk van a feltámadásról szóló igehirdetésünkhöz: nyitottan az ő bölcsességükre. Úgy, ahogyan Aquinói Szent Tamás is viszonyult a pogány Arisztotelészhez, merthogy Tamás szerint minden „igazság, bárhonnan származik is, a Szentlélektől való” (omne verum, a quocumque dicatur, est a Spiritu Sancto).[6]
És aztán ott van még Péter. Az őbenne lévő üresség hármuk közül a legnyomasztóbb: a kudarc súlya, hiszen megtagadta barátját. Biztosan már most vágyakozik azokra a gyógyító szavakra, amelyeket majd a tó partján fog meghallani. Minekünk is pasztorális feladatunk ott állni mindazok mellett, akik a kudarc és a bűn terhét cipelik. Megosztva velük azt a megbocsátást, amely nekünk is megadatott, amikor felfedeztük magunkban annak megdöbbentő kegyelmét, aki „egy olyan szerencsétlent, mint én, megmentett. Egykoron el voltam veszve, most megtaláltattam, vak voltam, most látó vagyok.” A mi feladatunk abban áll, hogy kimondjuk az Irgalmasnak a nevét, akire nekünk is oly nagy szükségünk van, mint Péternek.
Ebben az első feltámadás-jelenetben azt látjuk tehát, ahogyan az Úr válaszol az életünkben meglévő három fajta ürességnek megfelelő három keresési formára: a jelenlétet kereső gyengéd szeretetre, majd az értelem és fény keresésére, valamint a megbocsátásra való vágyakozásra. Mindegyik keresőnek szüksége van a többiekre: nem jöttek volna el a többiek a sírhoz a nélkül a Mária nélkül, aki elvitte nekik a hírt, hogy az Úr jelen van; a szeretett tanítvány nélkül a sír ürességét nem értelmezték volna feltámadásként; Péter nélkül nem értették volna meg azt, hogy a feltámadás az irgalom győzelme.
Mindegyikük képvisel egy-egy olyan csoportot itt köztünk, amelyik a legutóbbi plenáris ülésen valamiképpen kirekesztve érezte magát. Mária Magdolna arra emlékeztet minket, hogy az egyházban a nők gyakran ki vannak zárva a vezető pozíciókból. Hogyan található meg egy olyan előre mutató út, amely megfelel mind az igazságosságnak, mind a hitünknek? Az ő keresésük tehát a miénk is. De a legutóbbi plenáris ülésen sok teológus is kirekesztve érezte magát, olyannyira, hogy néhányukban még az is megfogalmazódott, miért szakítottak egyáltalán időt arra, hogy eljöjjenek ide. Csakhogy őnélkülük nem jutunk tovább. És a szinodális út ellen leginkább berzenkedők csoportja a plébánosoké volt, azon egyházközségi lelkipásztoroké, akik leginkább Péternek mint az irgalmasság pásztorának a szerepében osztoznak. Őnélkülük sem lehet az egyház igazán szinodálissá.
És ha már szinte mindenki kirekesztve érezte magát, akkor nem kellene versenyt indítani az áldozati szerepért! Minden tanúra szükség van az Úr kereséséhez a sötétben. És ugyanígy a szinódusnak is szüksége van mindazon formákra, amelyekben szeretjük és keressük az Urat, és nekünk is szükségünk van korunk nagy keresőire, még ha nem osztoznak is hitünkben.
Hogyan mehet mindez küldetésbe át? A következő mondatokat Antoine de Saint-Exupérynek szokás tulajdonítani, és szinte még találóbbak, mint amelyeket leírt: „Ha csónakot akarsz építeni, akkor ne azért hívasd össze a férfiakat és a nőket, hogy parancsokat osztogass nekik, vagy hogy részletesen elmagyarázd, mi mindent kell csinálniuk és ahhoz mit hol találnak meg... Ha csónakot akarsz építeni, érd el azt, hogy a férfiak és a nők szívében feltámadjon a vágy a tenger iránt! Add meg az embereknek a végtelenség ízének előérzetét, és ők majd meg fogják találni annak egyedi útjait, miként építsenek csónakokat, hogyan hajózzanak ki a messzi óceánra.“ [7]
Mindhárom előbb bemutatott tanút a végtelen szeretet érinti meg. Mária Magdolnát a végtelen gyengédség; a szeretett tanítványt a határtalan értelem keresése; Pétert a vágy a határtalan irgalom iránt, amely nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer bocsát meg. Ha mi most kölcsönösen megnyílunk a másik ember végtelen vágya felé, akkor a küldetés csónakját bocsátjuk vízre. Csak közösen tudjuk felfogni „az összes szenttel együtt, hogy mi a szélesség és a hosszúság, a magasság és a mélység”, és megismerni „Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét is”, s betelni „Isten egész teljességével.” (vö. Ef 3,18–19)
Ma délután a tanítványokkal újra sötétben találkozunk, egy zárt térben.
[1] A Tale of Love and Darkness, Vintage, London, 2005, p.110. (magyarul – Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2013, 185. Szántó Judit fordítása, apró módosítással – a ford.)
[2] Patience with God, p. 9.
[3] Letters to a young Poet, Letter 4, July 16th 1903. Translated by N. D. Herter Norton. (magyarul – R. M. Rilke: Levelek egy ifjú költőhöz, 4. levél. Budapest, L’Harmattan, 2014, 30; Báthory Csaba fordítása.)
[4] Paul Murray OP ‘Dominicans and the Key of Knowledge1’ A Talk to Dominican Friars Studying in Rome - PUST, Angelicum, 19 February 2022.
[5] Uo., 47.
[6] Summa Theologiae, I-II, q.109, a.1, ad 1.
[7] “To create a ship is not to weave sails, forge nails or read the stars, but to give a taste of the sea, which is one, and in the light of which nothing is contradictory but community in love.”
Köszönjük a fordítást Németh Attilának