Nem lehet gyümölcsöző beszélgetés közöttünk, ha nem ismerjük fel, hogy mindannyian tekintéllyel beszélünk. Mindannyian Krisztusba vagyunk megkeresztelve: pap, próféta és király. A Nemzetközi Teológiai Bizottság a sensus fidei kapcsán Szent Jánost idézi: „Titeket azonban fölkent a Szent, és ezt mindannyian tudjátok.”, „A tőle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket, hiszen kenete megtanít benneteket mindenre.” (1Jn 2,20.27)
Sok laikus meglepődve tapasztalta e Szinódus előkészítése során, hogy most először meghallgatták őket. Kételkedtek saját tekintélyükben, és azt kérdezték: „Valóban fel tudok ajánlani valamit?” (B.2.53). De nem csak a laikusoknak hiányzik a tekintélyük. Az egész Egyházat tekintélyválság sújtja. Egy ázsiai érsek arról panaszkodott, hogy nincs tekintélye. Azt mondta: „A papok mind független bárók, akik nem vesznek tudomást rólam.” Sok pap is azt mondja, hogy elvesztette minden tekintélyét. A szexuális visszaélések válsága lejáratott minket.
Egész világunk tekintélyválságban szenved. Minden intézmény elvesztette tekintélyét. A politikusok, a jog, a sajtó, mind érzik, hogy elszállt a tekintélyük. Úgy tűnik, hogy tekintélyük mindig másoknak van: vagy diktátoroknak, akik sok helyen kerülnek hatalomra, vagy az új médiának, vagy a celebeknek és influenszereknek. A világ ki van éhezve azokra a hangokra, amelyek tekintéllyel beszélnek életünk értelméről. Veszélyes hangok fenyegetnek azzal, hogy kitöltik a vákuumot. Ezt a világot nem a tekintély, hanem a szerződések működtetik – még a családban, az egyetemen és az Egyházban is.
Hogyan nyerheti vissza tehát az Egyház a tekintélyét, és hogyan szólhat világunkhoz, amely éhezik az igaz hangokra? Lukács azt mondja, hogy amikor Jézus tanított, „Tanítása mindenkit ámulatba ejtett, mert szavának hatalma volt.” (Lk 4,32). Parancsol a démonoknak, és azok engedelmeskednek. Még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki. Még arra is van hatalma, hogy halott barátját életre hívja: „Lázár, jöjj ki!” (Jn 11,43). Máté evangéliumának szinte utolsó szavai: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön.”
De a szinoptikus evangéliumok felénél, a cesareai Filippiben olyan súlyos tekintélyválság van, amelyhez képest a mi mai válságunk semmiségnek tűnik! Jézus azt mondja legközelebbi barátainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, ahol szenvedni fog, meghal és feltámad. Ők nem fogadják el, amit mond. Ezért Jézus felviszi őket a hegyre, és a szemük láttára átváltozik.
Tekintélye dicsőségének prizmáján, valamint Mózes és Illés tanúságtételén keresztül tárul fel. Olyan hatalom ez, amely megérinti a fülüket és a szemüket, a szívüket és az elméjüket. A képzeletüket! Most végre hallgatnak rá!
Pétert öröm tölti el: Jó nekünk itt lenni. Teilhard de Chardin híres mondása szerint: „Az öröm Isten jelenlétének csalhatatlan jele.” Ez az az öröm, amelyről Maria Ignazia nővér ma reggel beszélt, Mária öröme. Öröm nélkül egyikünknek sincs semmilyen tekintélye. Senki sem hisz egy nyomorult kereszténynek! Urunk színeváltozásakor ez az öröm három forrásból árad: a szépségből, a jóságból és az igazságból. Említhetnénk a tekintély más formáit is. Az Instrumentum Laborisban a szegények tekintélyét hangsúlyozzák. Ott van a hagyomány és a hierarchia tekintélye az egység szolgálatával.
Ma reggel azt szeretném sugallni, hogy számos, egymást kölcsönösen erősítő tekintély van. Nincs szükség versengésre úgy, mintha a laikusoknak csak akkor lenne több tekintélyük, ha a püspököknek kevesebb, vagy az úgynevezett konzervatívok versenyeznének a tekintélyért a progresszívekkel. Megkísérthet bennünket, hogy mint a tanítványok a mai evangéliumban, lehívjuk az égből a tüzet azokra, akikről úgy látjuk, hogy szemben állnak velünk (Lk 9,51-56). De a Szentháromságban nincs rivalizálás. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem verseng a hatalomért, ahogyan a mi négy evangéliumunk között sincs versengés.
Hatalommal fogunk szólni elveszett világunkhoz, ha ezen a Szinóduson túllépünk a versengő létmódokon. Akkor a világ fel fogja ismerni a pásztor hangját, aki az életre hívja össze őket. Nézzük meg ezt a jelenetet a hegyen, és lássuk a tekintély különböző formáinak kölcsönhatását!
Szépség
Először is, szépség vagy dicsőség. A kettő gyakorlatilag egymás szinonimája a héber nyelvben. Robert Barron püspök azt mondta valahol – és bocsásson meg, Bob püspök, ha rosszul idézem –, hogy a szépség olyan embereket is elérhet, akik elutasítják a tekintély más formáit. Az erkölcsi látásmódot lehet moralizálónak érzékelni: „Hogy merészeled megmondani nekem, hogy hogyan éljem az életemet?”. A tanítás tekintélyét el lehet utasítani azzal, hogy elnyomó: „Hogy merészeled megmondani nekem, hogy mit gondoljak?” A szépségnek azonban olyan tekintélye van, amely bensőséges szabadságunkat érinti.
A szépség megnyitja képzeletünket a transzcendens felé, a haza felé, amely után vágyakozunk. A jezsuita költő, Gerard Manley Hopkins szerint Isten „a szépség maga és a szépség adományozója.”[1] Aquinói Szent Tamás szerint úgy tárja fel életünk végső célját, mint a célt, amelyet az íjász célba vesz.[2]
Nem csoda, hogy Péter nem tudja, mit mondjon. A szépség a szavakon túlra visz bennünket. Állítják, hogy minden kamasznak van valamilyen élménye a transzcendens szépségről. Ha nincsenek vezetőik, mint ahogy a tanítványoknak ott volt Mózes és Illés, a pillanat elmúlik. Amikor tizenhat éves fiú voltam egy bencés iskolában, volt egy ilyen pillanatom a nagy apátsági templomban, és voltak bölcs szerzetesek, akik segítettek megérteni.
De nem minden szépség beszél Istenről. A náci vezetők odavoltak a klasszikus zenéért. Urunk színeváltozásának ünnepén atombombát dobtak Hirosimára, az isteni fény förtelmes paródiájaként. A szépség megtéveszthet és elcsábíthat. Jézus azt mondta: „Jaj nektek, farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal.” (Mt 23,27).
De a hegyen lévő isteni szépség fel fog ragyogni a szent városon kívül, amikor feltárul az Úr dicsősége a kereszten. Isten szépsége abban tárul fel a legragyogóbban, ami a legcsúnyábbnak tűnik. A szenvedés helyére kell elmenni ahhoz, hogy megpillanthassuk Isten szépségét.
Etty Hillesum, a kereszténységhez vonzódó zsidó misztikus még egy náci koncentrációs táborban is megtalálta: „Ott akarok lenni a sűrűjében annak, amit az emberek »borzalomnak« neveznek, és mégis képes akarok lenni arra, hogy azt mondjam: »Az élet szép«.”[3] Az Egyház minden megújulása együtt járt egy esztétikai megújulással: az ortodox ikonográfia, a gregorián ének, az ellenreformáció barokkja (nem a kedvencem!). A reformáció részben esztétikai víziók összecsapása volt. Milyen esztétikai megújulásra van szükségünk ma, hogy megpillanthassuk a transzcendenst, különösen azokon a helyeken, ahol pusztulás és szenvedés uralkodik? Hogyan tárhatjuk fel a kereszt szépségét?
Amikor a domonkosok a XVI. században először érkeztek Guatemalába, a szépség nyitotta meg előttük az utat, hogy megosszák az evangéliumot az őslakosokkal. Visszautasították a spanyol konkvisztádorok védelmét. A szerzetesek keresztény énekeket tanítottak a helyi őslakos kereskedőknek, hogy énekelhessék azokat, amikor a hegyeket járva portékájukat árulják. Ez megnyitotta az utat a testvérek előtt, akik így biztonságban fel tudtak menni a ma is Vera Paz, Igaz Béke néven ismert vidékre. De végül jöttek a katonák, és nemcsak az őslakosokat ölték meg, hanem a testvéreinket is, akik megpróbálták megvédeni őket.
Milyen dalok léphetnek be a fiatalok új kontinensére? Kik a mi zenészeink és költőink? A szépség tehát megnyitja a képzeletet az utazás kimondhatatlan vége felé. De Péterhez hasonlóan mi is kísértésbe eshetünk, hogy ott maradjunk. Másfajta képzeletbeli elköteleződésre van szükség ahhoz, hogy lehozzon bennünket a hegyről a Jeruzsálembe vezető úton az első Szinódusra. A tanítványok számára ketten értelmezik a látottakat, Mózes és Illés, a Törvény és a próféta. Vagy a Jóság és az Igazság.
Jóság
Mózes kivezette Izraelt a rabszolgaságból a szabadságba. Az izraeliták nem akartak menni. Egyiptom biztonságára vágytak. Féltek a sivatag szabadságától, ahogy a tanítványok is féltek a Jeruzsálembe vezető úttól. Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művében a nagy inkvizítor azt állítja, hogy „az ember és az emberi társadalom számára soha semmi se volt elviselhetetlenebb, mint a szabadság ... az lesz a vége, hogy odahozzák a szabadságukat a lábunk elé, és azt mondják nekünk: »Inkább igázzatok le, de tartsatok el bennünket.«”.
A szentek a bátorság tekintélyével rendelkeznek. Ők merik vállalni velünk az utat. Hívnak minket, hogy tartsunk velük a szentség kockázatos kalandjában. Keresztes Szent Terézia Benedikta obszerváns zsidó családban született, de tizenéves korában ateista lett. Amikor azonban véletlenül kezébe akadt Avilai Szent Teréz önéletrajza, egész éjjel olvasta. Azt mondta: „Amikor befejeztem a könyvet, azt mondtam magamnak: Ez az igazság.” Ez vezetett a halálához Auschwitzban. Ez a szentség tekintélye. Arra hív bennünket, hogy engedjük át az irányítást az életünk felett, és hagyjuk Istennek, hogy Isten legyen.
A huszadik század legnépszerűbb könyve J. R. R. Tolkien: A Gyűrűk Ura című munkája volt. Ez egy mélyen katolikus regény. Azt állította, hogy ez az Eucharisztia románca. A vértanúk voltak az Egyház legkorábbi tekintélyei, mert bátran odaadtak mindent. G. K. Chesterton mondta: „A bátorság szinte önmagában ellentmondás. Azt jelenti, hogy az élet iránti erős vágy abban a formájában jelenik meg, hogy készek vagyunk meghalni.”[4] Félünk-e hitünk veszélyes kihívását felvállalni? Herbert McCabe OP azt mondta: „Ha szeretsz, bántani fognak, talán meg is ölnek. Ha nem szeretsz, már halott vagy”. A fiatalokat nem vonzza a hitünk, ha megszelidítjük azt.
„A tökéletes szeretet kizárja a félelmet.” (1Jn 4,18). Michael Anthony Perry OFM testvér, a ferencesek egykori generálisa azt mondta: „A keresztségben lemondtunk annak a jogáról, hogy féljünk.”[5] Én azt mondanám, hogy arról a jogról mondtunk le, hogy a félelem rabszolgái legyünk. A bátrak ismerik a félelmet. Félelemmel teli világunkban csak akkor lesz tekintélyünk, ha láthatóan mindent kockára tudunk tenni. Amikor európai testvéreink négyszáz évvel ezelőtt elindultak Ázsiába, hogy hirdessék az evangéliumot, a felük betegségben, hajótörésben, kalózkodásban már azelőtt meghalt, hogy megérkezett volna. Vajon meglenne bennünk is az ő őrült bátorságuk?
Henri Burin de Roziers (1930-2017) francia domonkos jogász volt, aki a brazil Amazonas vidékén élt. Bíróság elé állíttatta azokat a nagybirtokosokat, akik gyakran rabszolgasorba taszították a szegényeket, arra kényszerítve őket, hogy hatalmas birtokaikon dolgozzanak, és ha azok megpróbáltak megszökni, megölték őket. Henri számtalan halálos fenyegetést kapott. A rendőrség védelmet ajánlott neki, de tudta, hogy valószínűleg ők maguk lennének azok, akik megölnék. Amikor nála voltam, felajánlotta a szobáját éjszakára. Másnap mondta, hogy nem tudott aludni, mert mi történt volna, ha eljönnek érte és véletlenül engem kapnak el!
A szépség tekintélye tehát az út végéről, a soha nem látott hazáról beszél nekünk. A szentség tekintélye pedig az útról beszél, amelyet meg kell tennünk, ha meg akarunk érkezni. Ez azoknak a tekintélye, akik odaadják az életüket. Az ír költő, Pádraig Pearse ezt hirdette: „Elpazaroltam a pompás éveket, amelyeket az Úristen ifjúságomnak adott azzal, hogy lehetetlen dolgokkal próbálkoztam, mert úgy véltem, csak ezek érik meg a fáradságot. Uram, ha enyémek lennének ezek az évek, újra elpazarolnám őket. Elhajítom őket magamtól.”[6]
Igazság
Aztán ott van Illés. A próféták az igazmondók. Ő átlátott Baal prófétáinak képzelgésein, és meghallotta a csend halk hangját a hegyen. Veritas, Igazság, a domonkos rend jelmondata. Ez vezetett engem a domonkosokhoz, még mielőtt eggyel is találkoztam volna közülük, ami talán gondviselésszerű volt!
Világunk kiszeretett az Igazságból: álhírek, vad állítások az interneten, őrült összeesküvés-elméletek. Pedig az emberiségben eltemetve ott van a kiolthatatlan ösztön az igazság iránt, és amikor az igazságot kimondják, jelen vannak a tekintély utolsó maradványai. Az Instrumentum Laboris nem fél igazat mondani azokról a kihívásokról, amelyekkel szembe kell néznünk. Nyíltan beszél Isten népének reményeiről és bánatáról, haragjáról és öröméről. Hogyan tudjuk közelebb vinni az embereket ahhoz, aki az Igazság, ha mi nem vagyunk őszinték önmagunkkal kapcsolatban?
Hadd említsek csak két helyet, ahol szükség van az igazság kimondásának e prófétai hagyományára. Mindenekelőtt őszintén kell beszélni a világ örömeiről és szenvedéseiről. Hispaniola-szigetén Bartolome de Las Casas középszerű életet élt, amikor 1511 adventjében elolvasta Antonio de Montesinos OP prédikációját, amelyben az szembesítette a hódítókat azzal, hogy miként taszították rabszolgasorba az őslakókat: „Mondjátok meg nekem, milyen jogon vagy az igazságosság milyen értelmezése alapján tartjátok ezeket az indiánokat ilyen kegyetlen és szörnyű szolgaságban? Milyen tekintély alapján vívtatok ilyen gyűlöletes háborúkat olyan népek ellen, akik egykor oly nyugodtan és békésen éltek a saját földjükön?” Las Casas elolvasta ezt, tudta, hogy igaz, és bűnbánatot tartott. Ezen a Szinóduson tehát olyan embereket fogunk meghallgatni, akik őszintén beszélnek „korunk embereinek örömeiről és reményeiről, gyászáról és szorongásáról.” (Gaudium et spes 1)
Az igazsághoz olyan fegyelmezett tudományosságra is szükségünk van, amellyel ellenállunk annak a kísértésnek, hogy Isten szavát és az Egyház tanítását saját céljainkra használjuk fel. „Istennek biztosan igaza van, mert egyetért velem!” A biblikusok például visszavezetnek bennünket az eredeti szövegekhez azok idegenségében, másságában. Amikor kórházban voltam, egy ápoló azt mondta nekem, hogy bárcsak tudna latinul, hogy eredeti nyelven olvashassa a Bibliát. Nem mondtam semmit! Az igazi tudósok elleneznek minden olyan leegyszerűsítő kísérletet, amellyel a Szentírást vagy a hagyományt személyes célkitűzéseink érdekében használnánk. Isten Igéje Istené. Hallgassatok rá! Nem mi birtokoljuk az igazságot. Az igazság birtokol minket.
Minden szeretet megnyit bennünket a másik igazsága előtt. Felfedezzük, hogy bizonyos értelemben, hogyan maradnak megismerhetetlenek. Nem tudjuk őket birtokba venni és saját céljainkra felhasználni. Másféleségükben, ellenőrizhetetlen szabadságukban szeretjük őket.
Urunk színeváltozásának hegyén tehát azt látjuk, hogy a tekintély különböző formáit hívják segítségül, hogy a tanítványokat átvezessék azon a nagy tekintélyválságon, amit a cesareai Filippiben éltek meg. Mindezekre és másra is szükség van. Igazság nélkül a szépség üres lehet. Ahogy valaki mondta: „A szépség olyan az igazságnak, mint a finomság az ételnek.” Jóság nélkül a szépség becsaphat. A jóság igazság nélkül belerogyhat az érzelgősségbe. Az igazság jóság nélkül inkvizícióhoz vezet. Szent John Henry Newman gyönyörűen beszélt a tekintély, a kormányzás, az értelem és a tapasztalat többféle formájáról.
Mindannyian rendelkezünk tekintéllyel, de különbözőképpen. Newman azt írta, hogy ha a kormányzat tekintélye abszolutizálódik, akkor zsarnoki lesz. Ha az ész válik az egyedüli tekintéllyé, száraz racionalizmusba zuhanunk. Ha a vallási tapasztalat az egyetlen tekintély, akkor a babona győz. A Szinódus olyan, mint egy zenekar, ahol a különböző hangszereknek megvan a maguk zenéje. Ezért olyan gyümölcsöző a jezsuita megkülönböztetés hagyománya. Az igazsághoz nem többségi szavazással jutunk el, mint ahogy egy zenekart vagy egy futballcsapatot sem szavazással vezetnek!
A vezetés tekintélye feltétlenül biztosítja azt, hogy az Egyház beszélgetése gyümölcsöző legyen, hogy egyetlen hang se uralkodjon és nyomja el a többit. Megkülönbözteti a rejtett harmóniát. Jonathan Sacks, Nagy-Britannia főrabbija írta: „Turbulens időkben a vallási vezetők számára szinte elsöprő a kísértés, hogy konfrontálódjanak. Nemcsak az igazságot kell hirdetni, hanem a hamisságot is el kell ítélni. A döntéseket éles választóvonalakban kell megfogalmazni. Nem elítélni annyi, mint elnézni.” De – állítja – „egy próféta nem egy, hanem két imperatívuszt hall: útmutatást és együttérzést, az igazság szeretetét és a kitartó szolidaritást azokkal, akik számára ez az igazság háttérbe szorult. Megőrizni a hagyományt és ugyanakkor megvédeni azokat, akiket mások elítélnek, ez a vallási vezetés nehéz és szükséges feladata egy vallástalan korban.”[7]
Minden hatalom a mi Szentháromságos Istenünktől származik, akiben minden közös. Leonardo Paris olasz teológus állítja: „Az Atya megosztja hatalmát. Mindenkivel. És ő minden hatalmat megosztottá tesz .... Nem lehet többé Pált idézni – »Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.« (Gal 3,28) – és a szinodalitáshoz folyamodni anélkül, hogy felismernénk, hogy ez azt jelenti, hogy meg kell találni azokat a konkrét történelmi formákat, amelyekben mindenkit aszerint ismernek el, hogy rendelkezik azzal a hatalommal, amelyet az Atya akarata szerint rábízott.”[8]
Ha az Egyház valóban a kölcsönös felhatalmazás közösségévé válik, akkor az Úr tekintélyével fogunk beszélni. Az ilyen Egyházzá válás fájdalmas és gyönyörű lesz. Ezt fogjuk megvizsgálni az utolsó ülésünkön.
[1] ‘The Golden Echo’
[2] ST III. 45
[3] An Interrupted Life: The Diaries and Letters of Etty Hillesum 1941 – 43, Persephone Books, London, 2007, p. 276
[4] Orthodoxy London 1996 p.134
[5] Benotti p.66
[6] Quoted by Cardinal Murphy-O’Connor, ‘Fiftieth Anniversary of Priesthood’, in Daniel P. Cronin, Priesthood: A Life Open to Christ (St Pauls Publishing, London, 2009), p. 134.
[7] ‘Elijah and the Still, Small Voice’, www.rabbisacks.org/covenant-conversation/pinchas/elijah-and-the-still-small-voice
[8] Leonardo Paris, L’erede. Una cristologia, Queriniana, 2021, pp. 220-221. Soon to be published in English by Brill, with a Foreword by Massimo Faggioli.