„Remény ellenére is reménykedve”
Timothy Radcliffe OP elmélkedése
2023. október 1.
Amikor a Szentatya felkért rá, hogy tartsam meg ezt a lelkigyakorlatot, óriási megtiszteltetésnek éreztem, de ideges is voltam. Mélyen tisztában vagyok személyes korlátaimmal. Öreg vagyok, fehér, nyugati és férfi! Nem tudom, melyik a legrosszabb! Identitásom mindezen aspektusai korlátozzák a megértésemet. Ezért bocsánatot kérek szavaim elégtelenségéért.
Mindannyian alapvetően hiányosak vagyunk, és szükségünk van egymásra. Karl Barth, a nagy protestáns teológus, írt a katolikus „mindkettő és”-ről. Például Szentírás és hagyomány, hit és cselekedetek. Állítólag „átkozott katolikus És-nek” hívta ezt, „das verdammte katholische »Und«”. Amikor tehát az elkövetkező hetekben meghallgatjuk egymást, és nem értünk egyet, imádkozom, hogy gyakran mondjuk azt, hogy „Igen, és…”, ahelyett, hogy „Nem”! Ez a szinodális út.
Azért természetesen a Nemre is szükség van néha!
A mai szentmise második olvasmányában Szent Pál ezt mondja a filippieiknek: „tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekedtek”. (Fil 2,2). Azért gyűltünk itt össze, mert nem vagyunk egységesek szívben és értelemben.
A szinódusi folyamatban résztvevők nagy többségét meglepetésként érte az öröm. Sokak számára ez az első alkalom, hogy az Egyház meghívja őket, hogy beszéljenek hitükről és reményükről. Néhányan közülünk azonban félnek ettől az úttól és attól, ami előttünk áll.
Egyesek azt remélik, hogy az Egyház drámai módon megváltozik, hogy radikális döntéseket fogunk hozni például a nők Egyházban betöltött szerepéről. Mások pontosan ezektől a változásoktól félnek, és attól tartanak, hogy ezek csak megosztottsághoz, vagy akár egyházszakadáshoz is vezethetnek. Vannak köztetek, akik jobban szeretnék, ha egyáltalán nem kellene itt lenniük. Egy püspök azt mondta nekem, hogy imádkozott azért, hogy ne válasszák ki arra, hogy ide jöjjön. Imája meghallgatásra talált! Lehet, hogy olyanok vagytok, mint a fiú a mai evangéliumban, aki először nem akar a szőlőbe menni, de mégis megy!
Az evangéliumokban a döntő pillanatokban mindig ezeket a szavakat halljuk: „Ne féljetek!” Szent János azt mondja nekünk: „A tökéletes szeretet kizárja a félelmet”. Kezdjük tehát azzal, hogy imádkozzunk azért, hogy az Úr megszabadítsa szívünket a félelemtől. Egyesek számára ez a változástól való félelem, mások számára pedig attól, hogy semmi sem fog változni. De „az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem [1].
Természetesen mindannyiunknak vannak félelmeink, de Aquinói Szent Tamás megtanította nekünk, hogy a bátorság az, ha nem engedjük, hogy a félelem rabszolgává tegyen bennünket. Legyünk mindig érzékenyek mások félelmeire, különösen azokéra, akikkel nem értünk egyet! Ábrahámhoz hasonlóan, mi is úgy indulunk el, hogy nem tudjuk, hová megyünk (vö. Zsid 11,8). Ám ha megszabadítjuk szívünket a félelemtől, az minden képzeletünket felülmúlóan csodálatos lesz.
Hogy eligazítson minket ezen a lelkigyakorlaton, Jézus színeváltozásáról fogunk elmélkedni. Ez az a lelkigyakorlat, amelyet Jézus ad legközelebbi tanítványainak, mielőtt elindulnak az Egyház életének első zsinatára, amikor gyalogosan együtt mennek (szin-hodosz) Jeruzsálembe. Erre a lelkigyakorlatra azért volt szükség, mert féltek ettől az úttól, amelyet együtt kellett megtenniük. Eddig Izrael északi részén vándoroltak. A cesareai Filippiben azonban Péter megvallotta, hogy Jézus a Krisztus. Ezután Jézus meghívja őket, hogy menjenek vele Jeruzsálembe, ahol szenvedni fog, meghal, majd feltámad a halálból. Ők ezt nem tudják elfogadni. Péter megpróbálja megakadályozni. Jézus ezért „Sátánnak”, „ellenségnek” nevezi. A kis közösség megbénul. Jézus tehát felviszi őket a hegyre. Hallgassuk meg Szent Márk beszámolóját a történtekről.
„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: »Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.« Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!« Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust.” (Mk 9,2-8)
Ez a visszavonulás bátorságot és reményt ad nekik, hogy útnak induljanak. Ez nem mindig megy jól. Rögtön az elején nem sikerül megszabadítaniuk a fiatal fiút a gonosz szellemtől. Azon veszekednek, hogy ki a legnagyobb. Félreértik az Urat. Mégis úton vannak, törékeny reménnyel.
Így aztán mi is úgy készülünk a szinódusunkra, hogy lelkigyakorlatra megyünk, ahol a tanítványokhoz hasonlóan megtanulunk hallgatni az Úrra. Amikor három nap múlva elindulunk, gyakran olyanok leszünk, mint azok a tanítványok, és félreértjük egymást, sőt veszekszünk is. De az Úr tovább fog vezetni bennünket az Egyház halálához és feltámadásához. Kérjük az Urat, hogy adjon nekünk is reményt: a reményt, hogy ez a zsinat az Egyház megújulásához és nem a megosztottsághoz vezet; a reményt, hogy testvérekként közelebb kerülünk egymáshoz. Ez a mi reményünk nemcsak a katolikus Egyház, hanem minden megkeresztelt testvérünk számára. Az emberek "ökumenikus télről" beszélnek. Mi az ökumenikus tavaszban reménykedünk.
Azért is gyűlünk össze, mert reménykedünk az emberiségben. A jövő zordnak tűnik. Az ökológiai katasztrófa otthonunk pusztulásával fenyeget. Erdőtüzek és árvizek emésztették idén nyáron a világot. Kis szigetek kezdenek eltűnni a tenger alatt. Emberek milliói menekülnek a szegénység és az erőszak elől. Százak fulladtak a Földközi-tengerbe nem messze innen. Sok szülő nem hajlandó gyermeket hozni egy olyan világba, amely halálra van ítélve. Kínában a fiatalok olyan pólókat viselnek, amelyeken az áll: „Mi vagyunk az utolsó generáció”. Gyűljünk hát össze az emberiségben reménykedve, különösen a fiatalokban!
Nem tudom, hány szülő van jelen a Szinóduson, de köszönöm, hogy gondozzák a jövőnket! Dél-Szudánban, a kongói határon töltött nehéz időszak után egy olyan gyermek mellett ülve repültem vissza Nagy-Britanniába, aki nyolc órán keresztül megszakítás nélkül üvöltött. Szégyellem bevallani, de gyilkos gondolataim voltak! Ugyanakkor mi lehetne csodálatosabb papi szolgálat, mint gyermekeket nevelni, és megpróbálni megnyitni elméjüket és szívüket az élet ígéretére? A szülők és a tanárok a remény szolgálattevői.
Úgy gyűlünk össze tehát, hogy reménykedünk az Egyházban és az emberiségben. Itt van azonban a nehézség, mert reményeink ellentmondanak egymásnak! Hogyan remélhetünk tehát együtt? Ebben olyanok vagyunk, mint a tanítványok. Jakab és János édesanyja azt remélte, hogy ők ülnek majd az Úr jobb és baloldalán a dicsőségben, és így kiszorítják Pétert; még Jézus legszorosabb baráti körén belül is van rivalizálás. Júdás valószínűleg egy olyan lázadásban reménykedett, amely kiűzi a rómaiakat. Néhányan közülük valószínűleg csak abban reménykedtek, hogy nem ölik meg őket. Mégis együtt mennek tovább. Szóval, milyen közös reménységünk lehet?
Az utolsó vacsorán a tanítványok olyan reményt kaptak, amely minden elképzelésüket felülmúlta: Krisztus testét és vérét, az új szövetséget, az örök életet. Ennek az eucharisztikus reménynek a fényében minden egymásnak ellentmondó reményük semmiségnek tűnhetett, kivéve Júdás számára, aki kétségbeesett. Ez az, amit Szent Pál a „remény ellenére is reménykedve” fordulattal írt le (Róm 4,18), a remény, amely minden reménységünket meghaladja.
Mi is úgy gyűltünk össze, mint a tanítványok az Utolsó Vacsorán, és nem úgy, mint egy politikai vitacsoport, amely a győzelemért verseng. Reményünk eucharisztikus. Először 1993-ban, Ruandában láttam, hogy mit jelent ez, amikor a bajok éppen csak elkezdődtek. Úgy terveztük, hogy meglátogatjuk domonkos nővéreinket északon, de a belga nagykövet azt mondta, hogy maradjunk otthon. Az ország lángokban állt. De én fiatal voltam és bolond. Most öreg vagyok és bolond! Aznap szörnyű dolgokat láttunk: egy kórházi kórtermet, tele kisgyerekekkel, akik aknák és bombák miatt elvesztették a végtagjaikat. Az egyik gyerek mindkét lábát, egy karját és egy szemét vesztette el. Az apja sírva ült mellette. Kimentem a bokorba sírni, két gyerek kíséretében, akik egy-egy lábon ugráltak.
Elmentünk a nővéreinkhez, de mit mondhattam volna? Ilyen értelmetlen erőszak láttán az embernek nincsenek szavai. Ekkor eszembe jutottak az Úr szavai: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” Kaptunk valamit, amit megtehetünk. Az Utolsó Vacsoránál úgy tűnt, hogy nincs jövő. Látszólag csak kudarc, szenvedés és halál állt előttük. És ebben a legsötétebb pillanatban Jézus a világtörténelem legreményteljesebb gesztusát tette: „Ez az én testem, mely értetek adatik. Ez az én vérem, mely értetek ontatik”. Ez az a remény, amely minden megosztottságon túlra hív bennünket.
Az egyik testvérem Ukrajna keleti részén nővérekhez ment misét mondani, akik költöztek. Minden össze volt csomagolva. Paténának csak egy piros műanyag tányért tudtak felajánlani. Ezt írta: „Isten így mutatta meg nekünk, hogy velünk van. »Egy pincében ültök, nedvességben és penészben, de én veletek vagyok – egy piros gyermektányéron, és nem egy arany paténán.«”. Ez ennek a zsinati útnak az eucharisztikus reménysége. Az Úr velünk van.
Az Eucharisztia reménysége arra vonatkozik, ami túl van a képzeletünkön. A Jelenések könyvében ez áll: „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: »Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!«” (Jel 7,9f.)
Ez az a reménység, amelyet a tanítványok a hegyen megpillantottak a színeváltozáskor az Úrban. Ez teszi, hogy a reményeink közötti konfliktus jelentéktelennek, szinte abszurdnak látszik. Ha ténylegesen az Isten Országa felé vezető úton vagyunk, akkor valóban számít, hogy az úgynevezett tradicionalistákhoz vagy a progresszívekhez igazodunk-e? Még a domonkosok és a jezsuiták közötti különbségek is jelentéktelenné válnak! Hallgassunk tehát rá, jöjjünk le a hegyről, és menjünk tovább bizakodva! A legnagyobb ajándékokat azoktól kapjuk, akikkel nem értünk egyet. Ha meg merjük hallgatni őket.
Zsinati utunk során aggódhatunk, hogy elérünk-e valamit. A média valószínűleg úgy fog dönteni, hogy az egész csak időpocsékolás volt, csak szavak. Azt fogják keresni, hogy született-e bátor döntés körülbelül négy vagy öt kurrens témában. De a tanítványok azon az első zsinaton, amikor Jeruzsálembe gyalogoltak, úgy tűnik, nem értek el semmit. Még azt is megpróbálták megakadályozni, hogy a vak Bartimeus meggyógyuljon. Haszontalannak tűntek. Amikor a hatalmas éhes tömeg Jézus köré gyűlik, a tanítványok megkérdezik az Urat: „Honnan vehetnénk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy mind jóllakjanak?” Jézus megkérdezi tőlük, hogy mijük van, csak hét kenyér és néhány hal (Mk 8,1-10). Ez több, mint elég. Ha ezen a zsinaton nagylelkűen adjuk, amink van, az több mint elég lesz. Az aratás Ura gondoskodni fog róla.
Bagdadban a perjelségünk mellett van egy otthon, amit Teréz anya nővérei vezetnek elhagyott gyermekek számára, legyenek azok bármilyen vallásúak is. Soha nem fogom elfelejteni a kis Nura-t, aki körülbelül nyolc éves volt, karok és lábak nélkül született, és egy kanállal a szájában etette a kisebb gyerekeket. Az ember elgondolkodhat azon, hogy mi értelme van a jótetteknek egy háborús övezetben. Érnek-e valamit? Nem csak ragtapaszok-e egy rothadó testen? Mi apró jócselekedeteket teszünk, és hagyjuk, hogy az aratás Ura megadja nekik a kívánt gyümölcsöt. Ma Lisieux-i Szent Teréz ünnepén gyűlünk össze. Ő 150 évvel ezelőtt született. Arra hív minket, hogy kövessük az ő „kis útját”, amely Isten Országába vezet. Ezt mondta: „Ne feledjétek, hogy semmi sem kicsi Isten szemében!”
Auschwitzban Primo Levi, az olasz zsidó, minden nap kapott egy darab kenyeret Lorenzótól. Ezt írta: „Azt hiszem, tényleg Lorenzónak köszönhetem, hogy ma élek; és nem annyira az anyagi segítségéért, mint inkább azért, mert jelenlétével, természetes és egyszerű jóságával folyamatosan emlékeztetett arra, hogy létezik még egy világ a miénken kívül, valami és valaki, aki még mindig tiszta és egész, nem romlott, nem vad... valami nehezen meghatározható, távoli lehetősége a jónak, amiért érdemes túlélni. Lorenzónak köszönhetően sikerült nem elfelejtenem, hogy én magam is ember vagyok.”[2] A kis darab kenyér megmentette a lelkét.
Wales védőszentjének, Szent Dávidnak utolsó szavai ezek voltak: „Tedd jól az egyszerű dolgokat.” Reméljük, hogy bármilyen kis dolgot is teszünk ezen a Szinóduson, az minden képzeletünket felülmúló gyümölcsöt fog hozni. Azon az utolsó éjszakán Jézus odaadta magát a tanítványoknak: „Odaadom magam nektek”. Ezen a Szinóduson ne csak szavainkat és meggyőződésünket, hanem önmagunkat is osszuk meg eucharisztikus nagylelkűséggel. Ha megnyitjuk szívünket egymás előtt, csodálatos dolgok fognak történni. A tanítványok, miután jóllakattak ötezer embert, összegyűjtik a megmaradt kenyeret és halat. Semmi sem vész el.
Egy utolsó gondolat. Péter megpróbálja megakadályozni, hogy Jézus Jeruzsálembe menjen, mert semmi értelmét nem látja. Abszurd, hogy azért megy oda, hogy megöljék. A kétségbeesés nem pesszimizmus. Ez a rettegés, hogy már semminek sincs értelme. A remény pedig nem optimizmus, hanem a bizalom abban, hogy mindannak, amit élünk, minden zűrzavarunknak és fájdalmunknak valahogy mégis lesz értelme. Bízunk abban, hogy ahogy Szent Pál mondja: „Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek.” (1Kor 13,12).
Az értelmetlen erőszak elpusztít minden értelmet és megöli a lelkünket. Amikor Szent Oscar Romero, San Salvador érseke ellátogatott a salvadori hadsereg által elkövetett mészárlás helyszínére, egy árokban fekvő kisfiú holttestére bukkant: „Csak egy gyerek volt, az árok alján, arccal felfelé. Látszottak a golyó ütötte lyukak, az ütések okozta zúzódások, a megszáradt vér. A szemei nyitva voltak, mintha a halála okát kérdezné, de nem értette”.[3] Mégis ebben a pillanatban történt az, hogy Romero felfedezte élete értelmét és a hívást, hogy feladja azt. Igen, a végsőkig félt. Holtteste izzadságban úszott, amikor a férfira nézett, aki arra készült, hogy megölje. De többé már nem volt a félelem rabja.
Remélem, hogy ezen a zsinaton nem lesz erőszak! Viszont valószínűleg gyakran el fogunk tűnődni azon, hogy mi értelme van ennek az egésznek, azonban ha hallgatunk Rá és hallgatunk egymásra, akkor el fogunk jutni az előre vezető út megértéséhez. Ez a mi keresztény tanúságtételünk egy olyan világban, amely gyakran elveszíti bizalmát abban, hogy az emberi létnek bármilyen értelme lenne. Shakespeare Macbethje azt állítja, hogy az élet csak egy mese, „Egy gyagyás meséje, hang és téboly, és nem szól semmiről.”[4] De azáltal, hogy együtt gondolkodunk és imádkozunk azokról a nagy kérdésekről, amelyekkel az Egyház és a világ szembesül, tanúságot teszünk az Úrba vetett reménységünkről, aki értelmet ad minden emberi életnek.
Minden keresztény iskola annak a reményünknek egy-egy bizonysága, hogy „A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel” (Jn 1,5). Bagdadban a domonkosok alapítottak egy akadémiát, amelynek jelmondata: „Itt nincs tiltott kérdés”. Egy háborús övezet közepén egy iskola tanúskodik arról a reményünkről, hogy nem az erőszak képtelensége mondja ki az utolsó szót. A szíriai Homsz egy olyan város, amelyet az értelmetlen erőszak nagyrészt elpusztított. De ott a romok között felfedeztünk egy katolikus iskolát. A holland jezsuita, Franz van der Lugt a halálos fenyegetések ellenére sem volt hajlandó elmenni innen. A kertben ülve lőtték le. De találtunk egy idős egyiptomi jezsuitát, aki még mindig tanított. Gyerekek újabb generációját tanította arra, hogy továbbra is próbáljanak értelmet adni az életüknek. Így néz ki a remény.
Tehát Testvéreim, lehet, hogy különböző remények osztanak meg bennünket. Ám ha hallgatunk az Úrra és egymásra, és igyekszünk megérteni az ő Egyházra és a világra vonatkozó akaratát, akkor egyesülni fogunk egy olyan reményben, amely meghaladja nézeteltéréseinket, és megérint minket az, akit Szent Ágoston így nevezett: „Örök-új Szépség... Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!”[5]
A következő ülésen egy másik olyan dolgot fogunk megvizsgálni, amelyben megosztottak lehetünk: az arról alkotott képünket, hogy milyen otthon az Egyház.
[1] Franklin D. Roosevelt
[2] ‘Survival in Auschwitz’ The Tablet 21 January 2006
[3] Scott Wright Oscar Romero and the Communion of Saints Orbis New York 2009 p.37
[4] Macbeth Act 5, Scene 5, Kállay Géza fordítása
[5] Confessions, Bk 7.27, breviary Reading for his Feast.