Otthon Istenben és Isten otthon bennünk
Timothy Radcliffe OP 2. elmélkedése
2023. október 1.
Egymásnak ellentmondó reményekkel érkezünk erre a Szinódusra. De ennek nem kellene leküzdhetetlen akadálynak lennie. Az Eucharisztia reménye egyesít bennünket, egy olyan remény, amely átfogja és meghaladja mindazt, amire vágyunk.
A feszültségnek azonban van egy másik forrása is: az Egyházról mint otthonunkról alkotott különböző felfogásunk néha összeütközésbe kerül. Minden élőlénynek, ha fejlődni akar, szüksége van otthonra. A halaknak szükségük van vízre, a madaraknak szükségük van fészekre. Otthon nélkül nem tudunk élni. A különböző kultúrák különböző módon gondolják el az otthont. Az Instrumentum Laboris azt mondja, hogy „Ázsia az alázat, a felebaráttal és Istennel való találkozás bemutatásaként a cipőjét levevő és a küszöböt átlépő ember képét javasolta; Óceánia a hajóét; Afrika pedig úgy ábrázolná az Egyházat, mint Isten családját, amely képes az összetartozást és a befogadást minden egyes tagnak a maga különbözőségében felajánlani”. (B 1.2). De mindezek a képek azt mutatják, hogy szükségünk van egy olyan helyre, ahol egyszerre fogadnak el és állítanak kihívások elé. Otthon megerősítenek bennünket abban, amilyenek vagyunk, és meghívnak bennünket arra, hogy többek legyünk. Az otthon az a hely, ahol ismernek, szeretnek és biztonságban vagyunk, de arra is hívnak, hogy belevágjunk a hit kalandjába.
Ha meg akarunk szólítani egy világot, amely a hajléktalanság válságától szenved, meg kell újítanunk az Egyházat mint közös otthonunkat. Egyre fogyasztjuk otthonunkat, kicsiny bolygónkat. Több, mint 350 millió migráns van úton, háború és erőszak elől menekülnek. Ezrek halnak meg miközben tengereken kelnek át, hogy megpróbáljanak otthont találni. Egyikünk sem lehet teljesen otthon, ha ők nincsenek otthon. Még a gazdag országokban is milliók alszanak az utcán. A fiatalok gyakran nem engedhetnek meg maguknak egy otthont.
Mindenütt szörnyű lelki hajléktalanság uralkodik. Az akut individualizmus, a család szétesése, az egyre mélyülő egyenlőtlenségek azt jelentik, hogy cunamiként sújt minket a magány. Növekszik az öngyilkosságok száma, mert fizikai és lelki otthon nélkül nem lehet élni. Szeretni annyi, mint valakihez hazamenni.
Mit tanít tehát nekünk Urunk színeváltozásának jelenete a mi otthonunkról az Egyházban és ebben a mi kisemmizett világunkban? Jézus meghívja legbelsőbb baráti körét, hogy vonuljanak el vele, és élvezzék ezt a meghitt pillanatot. Ők is vele lesznek a Getsemani-kertben. Ez azoknak a legbelső köre, akikkel Jézus leginkább otthon van. A hegyen megadja nekik azt, hogy megdicsőülve lássák. Péter ragaszkodik a pillanathoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Megérkezett, és azt akarja, hogy ez a meghitt pillanat kitartson.
De hallják az Atya hangját: „Őt hallgassátok!” Le kell jönniük a hegyről, és el kell menniük Jeruzsálembe anélkül, hogy tudnák, mi vár rájuk. Szétszórják őket és elküldik a föld minden határára, hogy tanúi legyenek végső otthonunknak, a Mennyek Országának. Itt tehát az otthon kétféle értelmezését látjuk: a belső kör otthon van Jézussal a hegyen, és ott a meghívás a végső otthonunkba, a Mennyek Országába, ahova mindenki tartozni fog majd.
Ma bennünket egymástól az Egyházról mint otthonról alkotott, hasonló módon eltérő felfogások szakítanak el. Egyesek számára az Egyházat ősi hagyományai és áhítatai, örökölt struktúrái és nyelvezete határozza meg, ez az Egyház, amelyben felnőttünk és amelyet szeretünk. Ez ad nekünk világos keresztény identitást. Mások számára a jelenlegi Egyház nem tűnik biztonságos otthonnak. Számukra ez egy kirekesztő, sokakat – nőket, elvált újraházasodottakat – marginalizáló közeg. Egyesek számára túlságosan nyugati, túlságosan európaközpontú. Az Instrumentum Laboris megemlíti a melegeket és a poligám házasságban élőket is. Ők egy olyan megújult Egyházra vágynak, amelyben teljesen otthon érzik magukat, ahol elfogadják, támogatják őket, és ahol biztonságban érzik magukat.
Egyesek úgy érzik, hogy az egyetemes befogadás gondolata, amely függetlenül attól, hogy kiről van szó, mindenkit befogad, pusztító az Egyház identitására nézve. Ahogy azt egy XIX. századi angol dal is megfogalmazza: „Ha mindenki valaki, akkor senki sem valaki.” Úgy vélik, hogy az identitás határokat követel. Mások számára viszont az Egyház identitásának lényege, hogy nyitott legyen. Ferenc pápa azt mondta, hogy az Egyház arra hivatott, hogy az Atya nyitott háza legyen, melynek kapui mindig tágra nyitva állnak … ahol mindenki számára van hely, minden problémájával együtt, és amelyik odamegy azokhoz, akik szükségét érzik, hogy visszatérjenek a hit útjára. [2].
Ez a feszültség mindig is ott volt hitünk szívében, azóta, hogy Ábrahám elhagyta Úr városát. Az Ószövetség két dolgot tart örökös feszültségben. Az egyik a kiválasztottság gondolata: Isten választott népe; a nép, amellyel Isten együtt lakik. Ez olyan identitás, amit dédelgetnek. De ott van az egyetemesség is, a nyitottság minden nemzet iránt, mint egy olyan identitás, amelynek a felfedezése még előttünk áll.
A keresztény identitás egyszerre ismert és ismeretlen, egyszerre van adva és kell keresni. Szent János azt mondja: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.” (1Jn 3,1-2). Tudjuk, hogy kik vagyunk, és még nem tudjuk, hogy kik leszünk.
Néhányunk számára a keresztény identitás mindenek felett adott: az Egyház, amelyet ismerünk és szeretünk. Mások számára a keresztény identitás mindig ideiglenes: előttünk áll, miközben a Mennyek Országa felé haladunk, ahol minden fal leomlik majd. Mindkettőre szükség van! Ha csak azt hangsúlyozzuk, hogy identitásunk adott – Ezt jelenti katolikusnak lenni –, akkor azt kockáztatjuk, hogy szektává válunk. Ha csak a kalandot hangsúlyozzuk egy még felfedezésre váró identitás felé, akkor viszont azt kockáztatjuk, hogy egy bizonytalan jézusi mozgalommá válunk. De az Egyház úgy az egész emberiség Krisztusban való egységének jele és szentsége (LG. 1), hogy mindkettő. Már most a hegyen lakunk és megízleljük a dicsőséget. De Jeruzsálembe megyünk, az Egyház első zsinatára.
Hogyan éljük meg ezt a feszültséget, amelyre szükség van? Minden teológia feszültségből fakad, amely meghajlítja az íjat, hogy kilője a nyilat. Ez a feszültség áll Szent János evangéliumának középpontjában. Isten bennünk készíti el otthonát: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” (Jn 14,23) De Jézus azt is megígéri, hogy otthonunk Istenben van: „Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek.” (Jn 14,2)
Amikor az Egyházra mint otthonra gondolunk, egyesek közülünk elsősorban arra gondolnak, hogy Isten talál otthonra bennünk, mások pedig arra, hogy mi találunk otthonra Istenben. Mindkettő igaz. Együttérzésünk sátrát ki kell tágítanunk azok felé, akik másként gondolkodnak, mint mi. Nagy becsben tartjuk a belső kört a hegyen, de lejövünk és gyalog megyünk Jeruzsálembe, vándorokként és otthontalanokként. „Őt hallgassátok!”.
Tehát először is, Isten otthonra lel bennünk. Az Ige egy első századi palesztinai zsidóban lesz testté, akit népének szokásai és hagyományai szerint nevelnek fel. Az Ige mindannyiunk kultúrájában lesz testté. Az angyali üdvözletet ábrázoló olasz festményeken szép márványból épült otthonokat látunk, melyek ablakai olajfákra, rózsa- és liliomkertekre nyílnak. A holland és flamand festők ábrázolásain Mária meleg kemence mellett, jól bebugyolálva látható, hogy távol tartsa a hideget. Bármilyen legyen is az otthonod, Isten eljön, hogy benne lakjon. Harminc csendes éven át Isten Názáretben lakott: egy jelentéktelen, félreeső helyen. Natánael undorodva kiáltott fel: „Jöhet valami jó Názáretből?” (Jn 1,46). Fülöp csak annyit válaszol: „Gyere és győződjél meg róla!”.
Minden otthon Názáret, ahol Isten lakik. Szent Charles de Foucauld mondta. „Legyen Názáret számotokra példa, minden egyszerűségével és tágasságával... Bárhol lehet názáreti életet élni. Éljétek ott, ahol felebarátotok számára a leghasznosabb.” Bárhol is vagyunk, és bármit is tettünk, Isten eljön, hogy maradjon: „Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20).
Ezért nagy becsben tartjuk azokat a helyeket, ahol találkoztunk Emmanuellel. „Velünk az Isten”. Szeretjük a liturgiákat, amelyekben megpillantottuk az isteni szépséget, gyermekkorunk templomait, a népszerű áhitatokat. Szeretem iskolám nagy bencés apátságát, ahol először éreztem, hogy megnyílnak a Mennyország kapui. Mindannyiunknak megvan a maga Tábor hegye, ahol megpillantottuk Isten dicsőségét. Szükségünk van rájuk. Ezért amikor a liturgiákat megváltoztatják vagy a templomokat lebontják, az emberek nagy fájdalmat éreznek, mintha az Egyházban lévő otthonukat rombolnák le. Péterhez hasonlóan mi is maradni szeretnénk.
Minden helyi egyház Isten otthona. A Szűzanya megjelent az angliai Walsinghamben, a nagy középkori kegyhelyen, Lourdes-ban, a mexikói Guadalupe-ban, a lengyelországi Czestochowában, a vietnami La Vangban és a kínai Donglu-ban. Nincs Mária verseny. Angliában azt szoktuk mondani: „A jó hír az, hogy Isten szeret téged. A rossz hír az, hogy mindenki mást is szeret.” Szent Ágoston mondta: „Isten mindannyiunkat úgy szeret, mintha csak egyedül mi lennénk”[4]. Az algíri Notre Dame d'Afrique bazilikában ki van írva: „Priez pour nous et pour les Musulmans”, „Imádkozz értünk és a muszlimokért”.
A szinodális utat elfogadni gyakran a papok számára a legnehezebb. Mi papok gondozzuk az istentiszteletnek ezeket a helyeit és ünnepeljük a liturgiáit. A papoknak szükségük van egy erős identitástudatra, egy esprit de corps-ra. De kik leszünk mi ebben a klerikalizmus alól felszabadított Egyházban? Hogyan tud a papság magáévá tenni egy olyan identitást, amely nem klerikális? Nagy kihívás ez egy megújult Egyház számára. Fogadjuk félelem nélkül, a szolgálati papság új, testvéri értelmezését! Talán felfedezhetjük, hogy az identitásnak ez az elvesztése miként alkotja papi identitásunk szerves részét. Olyan hivatás ez, amely túlnyúlik minden identitáson, mert „még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk”. (1Jn 3,2)
Isten most olyan helyeken is otthont készít magának, amiket a világ megvet. Frei Betto dominikánus testvérünk leírja, hogyan lelt Isten otthonra egy brazil börtönben. Néhány dominikánust bebörtönöztek amiatt, hogy ellenálltak a diktatúrának (1964-1985). Betto így ír: „Karácsony napján, Isten hazatérésének ünnepén mindent eláraszt az öröm. Karácsony este a börtönben... Az egész börtön énekel most, mintha csak a mi boldog és szabad dalunknak kellene zengenie az egész világon. A nők énekelnek a saját részlegükben, mi pedig tapsolunk... Itt mindenki tudja, hogy karácsony van, hogy valaki újjászületik. És a dalunkkal mi tanúsítjuk, hogy mi is újjászülettünk, hogy harcoljunk egy világért, amelyben nincsenek könnyek, gyűlölet és elnyomás. Nem semmi látni ezeket a fiatal arcokat a rácshoz szorítva, ahogy kiéneklik a szeretetüket. Felejthetetlen. Ez a látvány nem való a bíráinknak, sem az ügyésznek, vagy a rendőröknek, akik letartóztattak minket. Ők elviselhetetlennek találnák ennek az éjszakának a szépségét. Akik kínoznak félnek a mosolytól, még a gyenge mosolytól is.”
Tehát mi is megpillantjuk az Úr szépségét a magunk Tábor-hegyén, ahol Péterhez hasonlóan mi is fel akarjuk verni sátrainkat. Jól van! De „Őt hallgassátok!” Élvezzük azt a pillanatot, és azután lejövünk a hegyről, és Jeruzsálembe megyünk. Bizonyos értelemben muszáj hontalanná válnunk. „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” (Lk 9,58). Elmennek Jeruzsálembe, a szent városba, ahol Isten neve lakozik. Ott azonban Jézus a falakon kívül hal meg mindazokért, akik a falakon kívül élnek, ahogyan Isten a táboron kívül, a pusztában nyilatkoztatta ki magát népének. James Alison így ír: „Isten úgy van közöttünk, mint egy kitaszított[5].” Ezért Jézus is a város kapuján kívül szenvedett, hogy vérével megszentelje a népet. Menjünk hát hozzá a táboron kívülre, és viseljük el a bántalmazást, amit elszenvedett. (Zsid 12,12f).
Carlos Aspiroz da Costa érsek, amikor rendfőnök volt, ezt írta a domonkos családnak: „»A táboron kívül«, a táboron kívülre száműzött »mások« között van az a hely, ahol Istennel találkozunk. A vándorlás megköveteli, hogy kimenjünk az intézményekből, kimenjünk a kulturálisan kondicionált felfogásokból és hiedelmekből, mert »a táboron kívül« találkozunk egy olyan Istennel, akit nem lehet kontrollálni. A »táboron kívül« van az, ahol találkozunk a Másikkal, aki különbözik tőlünk, és ahol felfedezzük, hogy kik vagyunk és mit kell tennünk.”[6] Azzal, hogy kimegyünk érjük el azt az otthont, ahol „Nincs többé zsidó vagy görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nő, mert mindannyian eggyé lettetek Krisztus Jézusban.” (Gal 3,26).
Az 1980-as években az egyház AIDS-re adott válaszán gondolkodva meglátogattam egy londoni kórházat. A konzulens elmondta, hogy egy fiatalember egy Timothy nevű papot kért. Isten gondviselése folytán nem sokkal a halála előtt sikerült feladnom neki a betegek szentségét. Azt kérte, hogy a Westminster székesegyházban, az angliai katolicizmus központjában temessék el. Átlagos emberek vették körbe, akik aznap eljöttek a hétköznapi misére, és AIDS-esek, ápolók, orvosok és meleg barátok. Az, aki a periférián volt betegsége, szexuális orientációja miatt, és legfőképpen azért, mert már halott, ott a középpontban volt. Olyanok vették körül, akiknek a templom volt az otthona, és olyanok, akik normális esetben soha nem mennének be egy templomba.
Életünket szeretett hagyományok és áhitatok táplálják. Ha ezek elvesznek, gyászolunk. De emlékeznünk kell azokra is, akik még nem érzik magukat otthon az Egyházban: a nőkre, akik úgy érzik, hogy nem ismerik el őket az olyan öreg, fehér férfiak patriarchátusában, mint amilyen én is vagyok! Azokra, akik úgy érzik, hogy az Egyház túlságosan nyugati, túlságosan latin, túlságosan gyarmati. Olyan Egyház felé kell haladnunk, amelyben ők már nem a periférián, hanem a középpontban vannak.
Amikor Thomas Merton katolikus lett felismerte, hogy „Isten – a kör, amelynek kerülete sehol nincs, középpontja mindenhol ott van – rám talál”. Az Egyház megújítása ezek után olyan, mint a kenyér dagasztása. Az ember a tészta széleit összegyűjti a középpontba, és a középpontot szétteríti a peremekbe, oxigénnel töltve meg az egészet. Úgy készül a kenyér, hogy felhagyunk azzal, hogy különbséget tegyünk a tészta széle és közepe között, Isten kenyerét gyúrjuk, amelynek kerülete sehol nincs, középpontja mindenhol ott van – ránk talál.
Még egy utolsó nagyon rövid megjegyzés. A zsinatra való készület során újra és újra elhangzott a kérdés: „De hogyan lehetünk otthon az Egyházban, melyben ott van a szexuális visszaélések szörnyű botránya?”. Sokak számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Összepakoltak és elmentek. Ausztráliában, ahol az Egyházat szörnyen elcsúfította ez a botrány, feltettem ezt a kérdést egy találkozón, ahol katolikus iskolaigazgatók vettek részt. Hogyan maradtak az Egyházban? Hogyan lehetnek még mindig otthon benne?
Egyikük Carlo Carrettot (1910-1988), Charles de Foucauld kis testvérét idézte. Amit Carretto mondott, összefoglalja az Egyház kétértelműségét: az otthonom, de még nem az otthonom, feltárja és elrejti Istent.
„Mennyit kell kritizálnom téged, egyházam, és mégis mennyire szeretlek! Több szenvedést okoztál nekem, mint bárki más, és mégis többet köszönhetek neked, mint bárki másnak. Szeretnélek elpusztulva látni, és mégis szükségem van a jelenlétedre. Sok botrányt adtál nekem, és mégis egyedül te tudtad megértetni velem szentségedet. ... Számtalanszor éreztem úgy, hogy legszívesebben rádcsapnám lelkem ajtaját – és mégis minden éjjel azért imádkoztam, hogy biztos karjaid között halhassak meg! Nem, nem szabadulhatok meg tőled, mert egy vagyok veled, még ha nem is teljesen vagyok te. Egyébként is - hová mehetnék? Egy másik egyházat építeni? De nem tudnék olyat építeni, amiben ne lennének ott ugyanezek a hibák, mert ezek az én hibáim.”
Máté evangéliumának végén Jézus azt mondja: „Íme, én veletek vagyok az idők végezetéig”. Ha az Úr marad, mi hogyan mehetnénk el? Isten bennünk lelt örök otthonra, minden botrányos korlátoltságunkkal együtt. Isten az Egyházunkban marad, minden korrupció és visszaélés ellenére. Tehát nekünk is maradnunk kell. De Isten velünk van, hogy kivezessen bennünket a Mennyek Országának tágasabb, nyitott tereibe. Szükségünk van az Egyházra, jelenlegi otthonunkra, annak minden gyengeségével együtt, de azért is, hogy belélegezzük jövőbeli otthonunk Lélekkel teli oxigénjét, az otthonét, amely határtalan.
[1] W. S. Gilbert, The Gondoliers, 1889
[2] vö.: Evangelii Gaudium para 47.
[3] Cathy Wright LSJ St Charles de Foucauld: His Life and Spirituality, p.111
[4] Confessions. Book 3
[5] Knowing Jesus p.71
[6] Letter to the Order on Itinerancy