„Lélekzeni, lélekzeni”

Mintha egy belső párbeszéd terébe kerülnénk – a szorongattatásban felhangzó bátor kiáltásra azonnal a rettegés szava válaszol, amely kendőzetlenül mutat rá az ötvenes években nagyon is reális félelemérzés okára, a kínvallatásra:

A mondat második fele hiányzik, elhallgatásba torkoll: ha az is így félt és szenvedett, aki természetes halállal halt meg, hogy félhet és szenvedhet, akit megkínoznak és megölnek? 

A belső vita megtorpan a következő versszak „mindegy” szavával, hullámai még oda-vissza csapódnak, végül pedig egy olyan zárlatba torkollnak az öngyilkosság lehetőségére tett utalással, amely a gondolatmenetnek ugyan szintézisét adja, de megnyugvást nem hoz:

Nemes Nagy Ágnes Jegyzetek a félelemről című versét 1953-1954 folyamán írta, a Rákosi diktatúra legmélyebb bugyraiban, írói nemzedéke elhallgattatásának legsötétebb időszakában, amikor versei megjelentetésére már régóta sem esély, sem remény nem látszott. A második világháború után elinduló fiatal írónemzedéket, ahová ő is tartozott, az „újholdasok” csoportjaként említi az irodalomtörténet, 1946-ban alapított folyóiratuk, az „Újhold” után, amelynek lapengedélyét alig kétévnyi működés után bevonták. Szimbolikus a folyóirat neve, hiszen az újhold fázisában lévő hold szinte teljesen láthatatlan az égen: takarásban lévő sötét korong, amelynek csak a körvonalai fénylenek derengve.

A vers címét későbbi versesköteteiben cikluscímként is használja a szerző, ezzel is jelezve, hogy ennek a korszaknak szinte minden egyes szövege egy-egy „jegyzetnek” tekinthető a félelem és a sötétség témájához. A költemény zárójeles alcíme: (Töredék). A cím tehát azt sugallja, hogy nem „teljes egész”, még csak nem is „műalkotás” az előttünk fekvő írás – csak töredéke valaminek, csak jegyzet valamihez.

A vers öt csillaggal elválasztott részből áll, amelyek mind témájukban, mind beszédmódjukban eltérőek, mintha csak lazán kapcsolódnának egymáshoz. A versszakok mögött azonban egy határozottan meghúzott ív érezhető, amely a lélek mozgását rajzolja ki. Ez a lélek az első három szakaszban gyötrődik és vergődik – a vers felütése mintha feneketlen mélységekből kiáltaná:

A félelemtől gyötrődő lírai én a költemény minden versszakában próbál egyre nagyobb távolságot venni önmagától. A vers legelején még egyes szám első személlyel indít („Mit bánom én”), de a következő szakasz alanya („ki”) már egyes szám harmadik személyben utal önmaga helyett a kórházban szenvedő hozzátartozóra, s ez még általánosabbá válik a harmadik versszak alanyában, ami az „elme.” A második csillagot követő negyedik versszak alanya még ennél is általánosabban az „emberről” beszél, viszont a szakasz végén a „szív” említésével a félelem és a szenvedés panasza az elme síkjánál már jóval mélyebbről szólal meg:

S a szív – néma verdesésével – választ is ad az előző versszak elmét kísértő öngyilkosság-gondolatára. Azt a választ adja, amit egy másik vers kezdősorában is olvashatunk: „Nem akarok meghalni, nem.” (Nem akarok, 1950.)

A belső párbeszéd szinte az őrületig fokozódik, és érezhető, hogy a lírai én bárhogy is próbál távolságot venni gyötrődő önmagától, és a sötét történelmi miliőtől, amiben él, mégsem nyer sem tágasabb rálátást szorongatott élethelyzetére, sem pedig vigaszt. Az elme gondolatai és érzései körébe zárul, a szív elfojtva vergődik, és nem látszik a horizont.

Ekkor azonban váratlanul valami olyasmi történik a versben, amire egyáltalán nem számítunk. A szakaszokat egymástól elválasztó csillagok már az eddigiekben is sok csöndet, elhallgatást áramoltattak a szavak közé azzal, hogy újra és újra megtorpanást hoztak, szinte megálljt parancsoltak a tehetetlenül körbe keringő gondolatok, és gyötrődő érzelmek belső hajszájában. A harmadik csillaggal azonban – a fokozhatatlan kétségbeesés mélypontján – az eddiginél is mélységesebb csönd áll be, az ezt követő negyedik szakaszban pedig egy egészen megváltozott nézőpontból szólal meg újra a lírai én:

Az eddig önmagát fürkésző tekintet most kifelé fordul, és számba veszi a valóságot, ami az ablakon túl feltárul: a bérházakat, a neonplakátot, a tűzfalat, tövében a kovácsműhelyt és a szódás paripát. A városi látkép után, amelynek változatlansága, megszokottsága már önmagában is nyugalmat hoz, a tekintet még távolabb néz, még tovább emelkedik, egészen a horizontig, ahol megkapó egyszerűséggel sejlik fel maga a természet:

Az „emeli a szemet az ág” sor kétértelmű: a szem jelenti a rügyet is, amelyet a fény felé emel a fa, de jelenti az emberi szemet, tekintetet is, amelyet ugyanez a fa, ugyanez az ág ugyancsak a fényt adó égbolt felé emel. S ebből a megemelkedett nézőpontból már látszik: „még nincsen éjjel,” sőt – az alkonyodó ég a tavasz színeivel játszik: „még zöld az ég, rózsás szegéllyel.” Az ágak rajzolatának ébenfekete betűi ismeretlenek, de a természet által írt „írás” mégis vigasztaló, hiszen ha jelentése el is van rejtve, az üzenet kétségtelenül megérkezett. Nem a szavak síkján, nem a gondolatok síkján, s nem is belülről, hanem a távoli horizontról, messze „túlról.”

A versnek ebben a középső három szakaszában – amely a lélegzésre való felszólítással indít, az ablakon való kitekintéssel folytatódik, majd a fák ágain tovább emelkedve az égbolt és a fent szikrázó csillag látványával zárul – megérkezik a vigasz. Érezhető, hogy az a lélek, amely a vers első harmadában némán szenvedett, itt most végre megmozdul és levegőhöz jut. Nem véletlen, hogy a tárgyalt versszakasz első sorában a költő a „lélegezni” ige régies alakját használja, amelyen még látható, hogy a „lélek” szóból képződött: „Lélekzeni, lélekzeni.” A lélekkel az élet kap teret a beszélőben, az élet, amely – Mustó Péter atya szép szavaival – „sikerülni akar”, a legsötétebb történelmi korban, a legkétségbeejtőbb körülmények között is. Ez a mindig életirányba mozduló lélek pedig a fákat nézi, az eget nézi, s kiszabadulva a gondolatok és érzések gyötrelmes örvényéből, felülemelkedve a múló-pusztító történelmi idő kronoszán, a rügyező fák hegyén át fel az Örökkévaló nem múló, nem változó kairoszáig lát. 

A beszélő megkönnyebbül ezzel a mély lélegzetvétellel, amelyben végre teret kap a lélek, s itt, a harmadik és negyedik szakasz határán valami hasonló történik, mint a zsoltároknak azon a pontján, ahol az Istenhez szóló, „mélységből kiáltó”, gyötrődő panaszfolyamot hirtelen-váratlanul felváltja a hálaadás és a Teremtő dicsérete. Megérkezik a vigasz. 

Ha ez a vers zsoltár lenne, itt, ezen a ponton véget is érhetne. A Jegyzetek a félelemről című költemény azonban nem itt fejeződik be. A vigasztalás kegyelmi pillanatait újabb csillag zárja le a szöveg folyamában, s a csillagon túl a tekintet iránya ismét befelé fordul – egyelőre még csak vissza az ablaktól a lakás belső terébe, ahol észreveszi a vázában álló tulipáncsokrot. A virágok ugyanúgy a természet részei, mint kint a fák, de az ember által épített, „mesterséges” belső térbe kerülve hírnökök lesznek belőlük:

Érezhető, ahogy a figyelem, a tekintet iránya lassanként visszafordul önmagába. Újra megjelenik az egyes szám első személyű beszéd, s a gyökerükről levágott virágok múlandó, veszélyeztetett szépsége már nem kifelé mutat, hanem inkább olyan, mintha az átadott hír a hírnök utolsó kiáltása lenne. A szépség a szenvedés rétegeit tárja fel, ettől válik drámaivá az üzenet:

Ez a szépség már nem vigasztaló, sokkal inkább felkavaró. A haldokló tulipáncsokorban minta önmagát, mint költő-hírnököt látná a beszélő, aki még dadogja ugyan a hírt, de nem tudni, meddig teheti ezt – hiszen a gyökerekről való levágás olyan mély sérülést jelent, amit nem lehet túlélni.

A szépség múlandósága újabb fájdalom-örvényt kavar. A beszélő összeférhetetlennek látja a szépség vigaszának és a múlandóság halálos veszedelmének jelenlétét, ezért „színjátszó erkölcstelenséggel” vádolja először a virágok szülőanyját, a Földet, majd pedig a szenvedést megengedő Teremtőt:

A vádaskodó elme nem hiszi el, nem fogadja el azt a vigaszt, amit pedig megkapott a lélek. Nem hiszi el, mert nem érti, és nem fogadja el, mert becsapva, megcsalva érzi magát. 

Nemes Nagy Ágnesnek sok későbbi versében is tetten érhetjük ugyanezt a kegyelem-érkezést, amely sohasem az elmének szól, és sohasem a ráció számára teremt világosságot, hanem mindig váratlanul, meglepetésszerűen, a külső látvány, a természet síkján jelenik meg. Ez nem gondolat, még csak nem is érzés – de vigasztalás, vigasztaló jelenlét. 

Az elme pedig lassan majd elengedi a magyarázat igényét. A Jegyzetek a félelemről fiatal, legfeljebb harminckét esztendős szerzője jó ötven évvel később, Filozófia és jómodor című esszéjében a következőket írja: „Rettentő igényem volna magyarázatra, értelemre. Az angyalok azt magyarázták meg nekem, hogy nincs ilyesmi, de van vigasz.”