Tehát: „Részvétel, irányítás és tekintély: Milyen folyamatokra, struktúrákra és intézményekre van szükség egy missziós szinodális egyházban?”
Lukács, akinek ma van az ünnepe, az ApCsel 15-ben az úgynevezett jeruzsálemi zsinatról beszél nekünk, amit azért hívnak össze, hogy az Egyház szembenézzen a Pünkösd utáni első nagy válságával. Az Egyházban mély törések vannak. Először is a jeruzsálemi egyház és Pál és az ő evangéliuma között, amit nem köt a törvény; a jeruzsálemi egyházon belül megosztottság van a megtért farizeusok és a többiek között, és valószínűleg megosztottság van a Péter által vezetett apostolok és a „presbiterek” között, akik Jakabra, az Úr testvérére tekintenek. Az Egyház tehát ekkor olyan identitásválsággal nézett szembe, amely meghaladja mindazt, amit ma el tudunk képzelni.
Ferenc pápa idén nyáron Lisszabonban azt mondta: „A válság nélküli élet aszeptikus élet... a válság nélküli élet olyan, mint az állóvíz, nem jó semmire, nincs semmiféle íze.” Válságokon keresztül érlelődünk, a születésünk válságától a halálunk válságáig. Ha reménykedve fogadjuk a válságokat, akkor virágozni fogunk. Ha megpróbáljuk elkerülni őket, soha nem növünk fel. Amerikai testvéreimtől kaptam egy pólót, amin ez állt: „Jó krízist!”
Azt olvastuk, hogy: „Összegyűltek az apostolok és a presbiterek, hogy megvizsgálják ezt az ügyet.” (ApCsel 15,6). Az Egyház mindig összegyűlik, ahogy ma is itt vagyunk a Szinóduson. A harmadik eucharisztikus imában ezt mondjuk: „és népet gyűjtesz magad köré szüntelen, hogy napkelettől napnyugatig tiszta áldozatot mutasson be neked”. A görög szó az Egyházra az ekklésia, ami ‚összegyülekezést’ jelent. Hajlandóak vagyunk-e összegyűlni, nemcsak fizikailag, hanem szívünkben és elménkben is? Jézus halála előtt Jeruzsálemet szemlélve azt mondta: „Hányszor volt, hogy egybe akartam gyűjteni gyermekeidet, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartad.” (Lk 13,34) Hajlandóak vagyunk-e arra, hogy túllépjünk a kölcsönös értetlenségen és gyanakváson? Vagy olyanok leszünk, mint az idősebb testvér a tékozló fiú példázatában, aki félreáll, és visszautasítja, hogy másokkal összegyűlve ő is részt vegyen testvére visszatérésének örömében?
A tanítványok Jeruzsálemben gyűltek össze, hogy aztán kiküldjék őket Antióchiába és az egész világba. Azért gyűlünk össze az Eucharisztiában, hogy kiküldjenek bennünket. Ez a Szentlélek lélegzése a tüdőnkben, amely összegyűjt bennünket és kiküld bennünket, oxigénnel látja el az Egyház éltető vérét. Egybe vagyunk gyűjtve, hogy felfedezzük a békét egymással, és ki vagyunk küldve, hogy hirdessük azt szegény világunknak, amit egyre több erőszak feszít keresztre Ukrajnában, a Szentföldön, Mianmarban, Szudánban és annyi más helyen. Hogyan lehetnénk a béke jelei, ha egymás közt megosztottak vagyunk?
A jeruzsálemi zsinat „Jézus nevében” gyűlt össze, ahogy mi is. A Szinóduson minden nap imádkozzuk: „Előtted állunk, Szentlélek, ahogyan a te nevedben gyűlünk össze”. Az Úr nevében összegyűlni azt jelenti, hogy azzal a biztos bizalommal jövünk össze, hogy Isten kegyelme erőteljesen munkálkodik közöttünk. Péter így szólt a sántához a templomkapunál: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj!”. (ApCsel 3,6). Gyakran mondták nekem: „Ez a Szinódus semmit sem fog változtatni.” Egyesek reménykedve, mások félelemmel mondták ezt. Ez az Úr nevébe vetett hit hiánya, a névbe „amely fölötte van minden névnek” (Fil 2,9). Egy ősi himnusz így kezdődik: „Magamra öltöm ma a Szentháromság erős nevét”. Ha a Szentháromság erős nevében gyűlünk össze, az Egyház megújul, bár talán olyan módon, ami nem azonnal nyilvánvaló. Ez nem optimizmus, hanem a mi apostoli hitünk.
Az első nagy tanárom egy Srí Lanka-i dominikánus, Cornelius Ernst volt. Ő Isten kegyelmének újjáteremtő erejéről írt. Idézem: „Ez a hajnal, a felfedezés, a tavasz, az újjászületés, a fényre jutás, az ébredés, a transzcendencia, a felszabadulás, az eksztázis, a nászi beleegyezés, az ajándék, a megbocsátás, a megbékélés, a forradalom, a hit, a remény, a szeretet.... ez az erő, amely mindent átalakít és megújít: »Íme, mindent újjá teszek« (Apoc. 21.5)[2]” Az Egyház mindig új, mint Isten, az Ősöreg és az újszülött gyermek.
A tanítványok azért gyűlnek össze, mert látták, hogy Isten már valami újat tesz. Isten már előttük járt. Fel kellett zárkózniuk a Szentlélekhez. Péter hirdeti, hogy „maga az Isten, aki ismeri a szívet, tanúsította, hogy nekik is megadta a Szentlelket, éppúgy, mint nekünk. Nem tett különbséget köztünk és köztük” (ApCsel 15,8).
Szent Jakabnak, az Úr testvérének bizonyára ezt volt a legnehezebb elfogadnia. Az ő identitását az Úrral való vérségi kapcsolat alapozta meg. Csodálatos, hogy ő az, aki ezt az új identitást hirdeti. „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk”. Micsoda bátorság és hit kellett ahhoz, hogy kimondja a „nekünk” szót, egy olyan identitást, amely az egész megosztott Egyházat összegyűjti. Pétert még mindig a régi családi nevén, „Simon”-nak szólítja. Csak lassan ébred rá erre az új identitásra, a zsidók és pogányok Egyházára. Időbe telt, mint ahogyan nekünk is időbe telik.
A burundi polgárháború idején két testvéremmel, egy hutuval és egy tutsival bejártam az országot. Esténként hárman együtt ünnepeltük az Eucharisztiát. Egy angol és két afrikai, egy hutu és egy tutsi: Egy újfajta „mi” érzés. Az Eucharisztiában már azelőtt megkaptuk, mielőtt elménkben és szívünkben felfogtuk volna.
Istenünk ma már olyan Egyházat hoz létre, amely már nem elsődlegesen nyugati: egy olyan Egyházat, amely keleti katolikus, ázsiai, afrikai és latin-amerikai. Ez egy olyan Egyház, amelyben már a nők is felelősséget vállalnak, és megújítják teológiánkat és lelkiségünket. Már most is fiatalok vezetnek bennünket világszerte új irányokba, amint azt Lisszabonban láthattuk, a digitális kontinensre. A Szent férfiak és nők előszavában hálát adunk Istennek, mert „minden korban megújítod az Egyházat azáltal, hogy szentségben kiemelkedő férfiakat és nőket nevelsz”. Ők már közöttünk vannak. Joggal kérdezzük: mit tegyünk? Még alapvetőbb kérdés: Mit tesz Isten? Elfogadjuk-e Isten kegyelmének újdonságát? El tudjátok hinni, hogy egyes domonkosok még Loyolai Szent Ignác ellen is felléptek?! Nostra culpa.
Lenyűgöző, hogy Jakab az újat csak úgy tudja értelmezni, mint a régi újjáépítését. Ámoszt idézi: „Azon a napon felállítom Dávid roskadozó sátrát, repedéseit kijavítom, romjait felépítem, helyreállítom, hogy olyan legyen, mint hajdanában volt. Hadd foglalják el azt, ami Edomból megmarad, és minden nemzetet, ahol segítségül hívták a nevemet” (Ám 9,11-12). Az új mindig a váratlan megújítása a réginek. Ezért a katolicizmus számára teljesen idegen bármilyen ellentét a hagyomány és a haladás között.
Most azt fogjuk megvizsgálni, hogy milyen új folyamatokra, intézményekre és struktúrákra van szükség. Ezek nem az vezetés problémáinak megoldását jelentik majd, hanem teljesebb módon fejezik ki, hogy kik vagyunk. Az Egyház története a végtelen intézményi kreativitásról szól. Miután a kereszténység a Római Birodalom elismert vallása lett, a keresztény élet új formái jelentek meg: a sivatagi atyák és anyák, hogy ellensúlyozzák a gazdagság új veszélyeit.
A tizenharmadik században új egyetemek jöttek létre, hogy fenntartsanak egy új látásmódot arról, hogy mit jelent embernek lenni.
Az ipari forradalom idején a vallási élet új formáinak százai jöttek létre, hogy kifejezzék, kik vagyunk az új városi szegények testvéreiként.
Milyen intézményekre van szükségünk ahhoz, hogy kifejezzük, kik vagyunk mi, a béke emberei és asszonyai az erőszak korában, vagy mint a digitális kontinens lakói? Minden megkeresztelt ember próféta. Hogyan ismerjük fel és fogadjuk el a prófécia szerepét a mai egyházban[3]? Mi a helyzet a nők prófétai hangjával, akiket még mindig gyakran „vendégnek tekintenek a saját házukban”[4]?
Végül, a jeruzsálemi zsinat felesleges terhektől szabadította meg a pogányokat. „Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél” (28. vers). Megszabadultak attól az identitástól, amit a régi törvény adott.
Hogyan vegyük le ma a terheket testvéreink fáradt válláról, akik gyakran rosszul érzik magukat az Egyházban? Nem olyan drámai módon, hogy eltöröljük a törvényt. És nem is identitásunk olyan alapvető megváltoztatásával, mint a pogányok befogadása.
De arra kapunk meghívást, hogy mélyebben átérezzük, kik vagyunk, mint az Úr valószínűtlen barátai, akiknek botrányos barátsága minden határt túllép. Sokan sírtunk, amikor hallottunk arról a fiatal nőről, aki öngyilkos lett, mert biszexuális volt, és nem érezte magát befogadottnak. Remélem, ez megváltoztatott minket. A Szentatya emlékeztetett bennünket, hogy mindenkit szívesen látunk: todos, todos, todos.
Egy ember elveszett Írországban. Megkérdezte egy földművestől: „Hogyan jutok el Dublinba?”. A gazda azt válaszolta: „Ha Dublinba akarnék menni, nem innen indulnék”. De bárhol is vannak az emberek, ott kezdődik az út hazafelé, az Egyház otthona és Isten Országának otthona felé.
[1] Responding to questions of young people, World youth Day,
[2] The Theology of Grace Dublin 1974 p. 74f
[3] Massimo Faggioli ‘Notes on Propheyc and Eccelsiology and Synodality from the Second Vatican Council to Today.’ Irish Theological Quarterly 1 – 15. 2023.
[4] Carmel McEnroy, Guests in Their Own House: The Women of Vatican II, Crossroad, New York, 2011