„A pünkösd – mint valamennyiünk keresztsége – nem a múlté, hanem egy Isten által folyamatosan megújító teremtő aktus. Az Egyház – és minden egyes tagja – ebből az állandóan aktuális misztériumból él.
Nem »járadékból« él, nem, még kevésbé régészeti örökségből, bármilyen értékes és nemes is legyen az. Az Egyház – és minden megkeresztelt személy – a Szentlélek működése által Isten mai napjából él.”
Ferenc pápa a szinódust előkészítő lelkigyakorlatot megelőző napon a Szent Péter téren rendes nyilvános konzisztóriumot tartott huszonegy új bíboros kinevezésére.
Az eseményen elmondott beszédének elején a Szentatya az Apostok Cselekedeteinek pünkösdi leírásából egy ritkán elemzett részt kiemelve arra hívta fel a bíborosok figyelmét, hogy útjuk a világ minden részéből vezetett ide, de mindannyian saját környezetükben, saját nyelvükön ismerhették meg az evangéliumot.
„Mert a Szentlélek ott, népünk történelmében, mondhatnám, népünk »testében« művelte a meghalt és feltámadt Jézus Krisztus misztériuma közlésének csodáját. Ez a krisztusi misztérium »a mi nyelvünkön«, nagyszüleink, szüleink, hitoktatóink, papjaink, szerzeteseink ajkán és mozdulatain keresztül jutott el hozzánk. Mindannyian konkrét hangokat és arcokat tudunk felidézni. A hitet »tájszólásban« adjuk át. Ezt ne felejtsétek el: a hitet »tájszólásban« adjuk át, az édesanyák és nagymamák adják át.”
A pápa arra biztatja a bíborosokat, hogy csodálkozzanak rá és hálával tekintsenek erre az ajándékra.
Azzal kapcsolatban pedig, hogy miként kell az egyházat vezető főpapoknak a jövőben működniük a Szentatya a szimfonikus zenekar hasonlatát használja:
„Egy szimfónia a különböző hangszerek hangszíneinek bölcs összerendeződéséből születik: mindegyik hangszer hozzájárul, néha egyedül, néha más hangszerekkel, néha az egész zenekarral együtt. A különbözőség szükséges, elengedhetetlen. De minden hangnak a közös célhoz kell hozzájárulnia. Ehhez pedig alapvetően fontos, hogy figyeljünk egymásra: minden zenésznek hallania és hallgatnia kell a többieket. Ha valaki csak magát hallgatná, bármilyen csodás legyen is a hangja, az nem szolgálná a szimfónia javát; és ugyanez történne, ha a zenekar egyik része nem hallgatná a többi részt, hanem úgy játszana, mintha egymaga lenne, mintha ő lenne az egész. És a zenekart vezető karmester ennek a fajta csodának a szolgálatában áll, s ez a csoda valamennyi alkalommal a szimfónia előadása. Neki kell mindenkinél jobban figyelnie, az ő feladata, hogy segítse az összes zenészt és az egész zenekart abban, hogy a lehető legnagyobb mértékben kialakuljon a teremtő hűség, az előadott műhöz való hűség, de teremtő, mely képes lelket adni a partitúrának, hogy az itt és most egyedi módon szólaljon meg.”
Ferenc pápa teljes beszéde a Magyar Kuríron itt olvasható.