Folytatjuk Timothy Radcliffe OP elmélkedéseinek fordítását a szinódusi lelkigyakorlatról

2. elmélkedés

Fr. Timothy Radcliffe OP 2024. szeptember 30-án

Ma reggel azt láttuk, hogy a tanítványok ide-oda szaladgálva a sötétben keresték az Urat. A szeretett tanítvány lát és hisz. Pirkad. Most újra este van, sötét, és a tanítványok egy zárt szobában ülnek szinte mozdulatlanul.

A hajnal azért volt sötét, mert még nem találták meg a Feltámadottat. Az este azért sötét, mert még nem teltek el a Szentlélekkel, a Feltámadott éltető leheletével. Jézus kilépett az üres sírból, de a tanítványok még mindig egy zárt szoba szűk kriptájában bújnak el. A Teremtés könyvében azt olvassuk: „Megalkotta tehát az Úr Isten az embert a föld agyagából, az orrába lehelte az élet leheletét[1], és az ember élőlénnyé lett.” (Ter 2,7) Most Jézus adja tanítványainak az örök élet leheletét: „Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«” (Jn 20,22–23) A tanítványok tehát részesülnek Jézus feltámadott életéből, és így készen állnak arra, hogy elinduljanak prédikálni.

Ma reggel láttuk, hogy a szinodális egyház megbízása arra hív minket, legyünk olyanok, mint az Urat kereső Mária Magdolna, a szeretett tanítvány és Péter. Ezért saját korunk keresőihez is közel kell állnunk. De csakis akkor leszünk a feltámadás prédikátoraivá, ha Istenben élünk. Emlékezzünk Iréneusz szavaira: „Gloria Dei homo vivens”, vagyis Isten dicsősége az az ember, aki él. Lázárhoz hasonlóan mi is az Úr hangját halljuk, aki kihív minket zárt szobáink mélyéről: „Jöjj ki” (Jn 11,43) és élj! Szentnek lenni annyit tesz, hogy Istenben élünk.

Charles de Foucauld egyik unokaöccse – aki igencsak nagy evő-ivó ember volt – arról ír, hogy Charles a szaharai élet hosszú évei után egyszer felkereste őt egyik rövid párizsi tartózkodása alatt: „Belépett a szobába, és vele együtt megérkezett a béke. Szemei ragyogása és főleg az a nagyon szerény mosoly beragyogta egész személyét… Hihetetlen béke áradt belőle… Amikor azt láttam, hogy az én egész belső békém kicsiny töredéke ezen aszkéta tökéletes boldogságának, sajátos érzésem támadt: nem irigy lettem rá, hanem tisztelni kezdtem őt.”[2] Avilai Terézről mondják, hogy az elragadtatás állapotában tudatosodott benne az Én-en túli élet.[3] Vagy gondoljanak Carlo Acutisra, erre a jóképű olasz tinédzserre, a nagy videójátékosra: az ezredfordulón születettek generációja őbenne olyasvalakit láthat, aki valóban élte az életet. Számunkra tehát abban áll a kihívás, hogy kölcsönösen segítsünk egymásnak mélyen belélegezni a megfiatalító Szentlelket! Jómagam idén vagyok nyolcvan éves, nekem ez elég nagy kihívás!

A vezetés (leadership) első feladata: kivezetni a nyájat a szűk istállóból a Szentlélek friss levegőjére. A vezetés megnyitja a fojtogató szobák bezárt ajtaját. A tanítványokat fogságban tartotta a félelem. Gondoljunk mi is azokra a félelmekre, amelyek megakadályozhatnak minket abban, hogy Istenben élve az élet teljességét hirdető evangélium teljességét prédikálhassuk.

Mindannyian ismerjük attól való félelmünket, hogy sebeket kapunk. Közülünk némelyek azzal a félelmükkel jöttek el erre az általános ülésre, hogy nem kapnak elég elismerést, nem fogadják el őket, és hogy az egyházzal kapcsolatos értékes reménykedésüket megmosolyogják. Mintha láthatatlanok lennének. Ezek után meg merünk-e szólalni, vállaljuk-e az elutasítás kockázatát? Ha nem vagyunk szokva a Vatikán világához, a zengzetes címekhez és sajátos ruházatokhoz, akkor könnyen megijedhetünk mindettől. Mi azonban bátran vállaljuk annak kockázatát, hogy megsebezzenek minket – hiszen a Feltámadotton is ott vannak a sebei. Tanítványainak meg is mutatja kezét és oldalát.

A húsvéti prefáció még ennél is tovább megy, amikor azt hirdeti: „sed semper vivit occisus” (azaz: mindörökké él a meggyilkolt). És idézzük emlékezetünkbe rendtársam, Herbert McCabe szavait: „Ha szeretsz, akkor sebeket fogsz kapni, talán meg is ölnek. Ha azonban nem szeretsz, már most halott vagy.” Ha Istenben élünk, az egyet jelent azzal: nem félünk sebeket kapni.

Jeruzsálemi priorságunk a Damaszkuszi kapu közelében fekszik, a város azon feszültséggel teli pontján, ahol az óváros találkozik az arab negyeddel. Egy maréknyi fiatal zsidó egyszer bekötött szemmel odaállt e kapuba, és aki csak óhajtotta, annak felkínáltak egy „ingyen ölelést”. Ingyen szeretet az engesztelhetetlen gyűlölet helyén. E fiatalok annak a kockázatát vállalták fel, hogy a viszontölelés helyett egy késszúrást kapnak.

Alan Paton dél-afrikai regényíró bátran küzdött az apartheid ellen. Egyik regényében a főszereplőtől ezt halljuk: „Ha felmegyek a mennybe – ami eltökélt célom –, a Nagy Bíró azt kérdi majd tőlem, hol vannak a sebeim. Ha erre azt válaszolom, nekem nincsenek sebeim, akkor ő azt fogja kérdezni, hogy tényleg nem volt-e semmi, amiért küzdenem kellett volna.”

A Fülöp-szigeteken egyszer találkoztam egy asszonnyal, aki tele volt a lepra okozta sebhelyekkel. Élete nagy részét abban a lepraotthonban töltötte, amelyet a domonkos rend egyik ága, a Szent Márton Testvérület vezetett; e közösségnek sok tagja szintén leprás. Ez az asszony félt elhagyni a lepraotthont még meggyógyulása után is. Félt attól, hogy az emberek megijednek tőle, mert észreveszik rajta a leprahegeket. Így aztán inkább az otthon foglya maradt. Ám egyszer csak kimerészkedett, és felfedezte új küldetését: beutazva Ázsiát arra hívott minden leprást, hogy lépjenek ki a bezárt ajtókon kívülre. Kezdjenek el élni.

Azért tudjuk felvállalni a megsebződés kockázatát, mert az Úr a békéjét ajándékozza nekünk. Az „Emberek és istenek” című francia film azoknak a trappista szerzeteseknek a sorsát meséli el, akik nem voltak hajlandó elmenekülni Algériából akkor sem, amikor a 20. század kilencvenes éveiben tombolni kezdett ott a terrorista erőszak. A filmbéli Luc testvér, a közösség idős vezetője azt mondja: „Nem félek a haláltól, szabad ember vagyok.” (Je ne crains pas la mort, je suis un homme libre). A szentmise régi domonkos rítusában a kiengesztelődésre való felhívás szavai előtt a pap megcsókolja a Krisztus kiömlött vérével teli kelyhet.

Az első teremtés azzal kezdődött, hogy „legyen világosság”. Az új teremtés pedig azzal: „legyen béke”. E szavakat újra meg újra ki kell mondanunk. Mahatma Gandhi szobájában volt egy Jézus-kép az Efezusiaknak írt levélből vett részlettel: „Ő (ti. Jézus) a mi békességünk.” (Ef 2,14) Jézus Isten szabbathja. A korai egyházban a keresztény sírokra ezt írták fel: „in pace”. Krisztus soha el nem múló békéjére lettünk megkeresztelve. Nem kell félnünk tehát semmitől.

A huszadik század hatvanas éveiben oxfordi domonkos közösségünket megtámadta egy őrült csoport. Nem a jezsuiták voltak azok! Hajnali kettőkor két kisebb bomba robbanása betörte a priorság utcai frontjának összes ablakát. Mindannyian felriadtunk, leszaladtunk a földszintre. Jött a rendőrség, a mentők. Csak Fergus Kerr prior aludt továbbra is mélyen. Felküldték szobájába a legfiatalabb novíciust: „Fergus, Fergus, ébredj, bombatámadás ért minket!” A prios visszakérdezett, vannak-e halottak vagy sebesültek. A nemleges válaszra csak annyit mondott: „Akkor menj ki, és hagyjál aludni. Majd reggel végiggondoljuk a teendőket.” Ez volt az első leckém az igazi vezetésről.

Miénk a győzelem. Amikor eljött a hóhér Dietrich Bonhoefferért, utoljára ezt üzente barátjának, George Bell chichesteri püspöknek: „Mondd meg a püspöknek..., a győzelmünk biztos.” Lehet, hogy az egyik testvér nemváltoztatáson esik át, lehet, hogy a gazdaságis lelép a pénzzel, lehet, hogy a templomot fölrobbantják – de Krisztus meghalt, Krisztus feltámadt, Krisztus újra el fog jönni. 

Isten békéje nem azt jelenti, hogy feltétlenül békét érzünk magunk körül. Hajdani novíciustársam, Simon Tugwell OP azt írta egy helyütt: „Nem a béke szubjektív érzete a fontos. Mert ha Krisztusban vagyunk, békében („in pace”) lehetünk akkor is, ha éppen nyugtalanok vagyunk és nem érzünk magunk körül békét.”[4] Sokunknak talán az jelenti a legnagyobb kihívást, hogy önmagunkkal meg tudjunk békélni. Van-e bátorságunk ahhoz, hogy ránézzünk saját zavaros, meghasadt szívünkre, azokra a részeinkre, amelyeket nem szeretünk magunkban? Nagy a kísértés számunkra, hogy amitől önmagunkban tartunk, amit nem szeretünk magunkban, azt másokra vetítsük rá. Még egyszer Simon Tugwellt idézem: „A békét a nyugodt önismeret hozza el… A békére vezető út az igazság elfogadása. Minden megtagadott részünk az ellenségünkké válik és védekezésre kényszerít minket. Az önmagunkból kidobált részek pedig gyorsan testet öltenek a körülöttünk élő emberekben.”[5]

Az egyház iránti nagy-nagy szeretetünk paradox módon beszűkíthet minket. Félünk attól, hogy kárt okoznak az egyházban az általunk szeretett hagyományt aláaknázó, leromboló reformok. Vagy attól tartunk, hogy az egyház nem lesz azzá a nyitott házzá, amilyennek mi szeretnénk látni. Nagyon szomorú dolog az, hogy az egyházat gyakran éppen azok sebzik meg, akik szeretik az egyházat, csak másképpen! Szent Efrém mondta, hogy a katolikus egyház: „a nagy egyház, széles öllel”[6] Összefutottam egyszer egy német lutheránus teológussal Oxfordban, aki azt mondta nekem: „Félek attól, hogy a katolikusok protestánssá lesznek.” Gyakran megfeledkezünk a katolicizmus tágasságáról, a „nemcsak…, hanem… is” katolikus szemléletmódról. Az általunk szeretett igazság „oly tág, mint a világmindenség, és oly egyedi, mint Jézus személye”, írta Robert Barron püspök.[7] A tökéletes szeretet elűzi a félelmet. Űzze el azokét is, akiknek más az elképzelése az egyházról. Az egyház az Úr kezében van, és Isten megígérte, hogy az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. A napóleoni időkben egy zaklatott monsignore kereste fel aggódva Consalvi bíboros államtitkárt: „Eminenciás Uram, a helyzet nagyon komoly. Napóleon le akarja rombolni az egyházat.” Mire a bíboros csak annyit válaszolt. „Ez még nekünk magunknak sem sikerült!”

Az egyházhoz fűződő szeretetünk egészen változatos módokon tud bezárni minket saját szűk világunkba: ott nézzük egyházi köldökünket, és csak azt figyeljük, mások mi mindentől térnek el, hogy aztán azt számon kérhessük rajtuk. Ferenc pápa megválasztása előtt azt mondta: az Úr kopogni fog az ajtón, követelve, hogy engedjük ki őt a sekrestyéből! Persze vannak olyan változások, amelyre némelyikünk nagyon vágyik, de mindez ne zárjon be minket kicsinyes egyházi világunkba. Unalmasakká fogunk válni! Isten a végtelen horizontú hegyeken nyilatkoztatja ki magát, és a táboron kívül. A szűk terekből való kiszabadulásunkhoz nem pusztán bátorságra van szükségünk, hanem Isten gyógyító megbocsátására is. A Feltámadott ugyanis azt mondja: „Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” (Jn 20,23)

A bűn a nárcizmusnak és a pártoskodásnak a börtönébe zár be minket. Mint a tékozló fiú bátyját, aki egyre csak duzzogva nem akarja megünnepelni öccse hazatértét. Újfent idézem Herbert McCabe-et: „Maga az emberi természet hív minket valami újra, valami félelmetesre… Az ember olyasfajta lény, amely csak abban találja meg kiteljesedését, boldogságát, kivirágzását, ha feladja magát, ha túlnő önmagán. El kell veszíteni magunkat a szeretetben – ettől félünk. Felhívást kaptunk arra, hogy merészkedjünk ki az ismeretlenbe – feladva az ismerőst és a biztosan –, és induljunk útnak, kezdjünk el keresni. Mégsem vállaljuk szívesen e kockázatot. Megelégszünk azzal a valakivel, akit felépítettünk magunkban, akit már elértünk – mert félünk attól, hogy Isten képmásává legyünk. Az életre hívó szó eme meg nem hallását, e hitbéli kudarcot nevezzük bűnnek.”[8]

E szinódus tehát nem a strukturális változtatásokról szóló tárgyalásoknak a helye, hanem az élet, a megtérés és a megbocsátás melletti döntésé. Az Úr kihív minket abból a szűk térből, ahová mi magunk bemenekültünk, és amelyben másokat fogva tartottunk. A 19. századi oratoriánus szerzetesnek, Frederick Fabernek a himnusza azt hirdeti: „Isten irgalma oly hatalmas, mint a tenger.”

Imádkozzunk azért, hogy Krisztus békéje csökkentse a szívünkben lakozó és Urunkat is keresztre szögező erőszakot. Dorothy Day szavaival: „a nagy harc nem annyira az ateizmus ellen folyik, hanem inkább az erőszak ellen.”[9] Másutt így fogalmazott: „Ha a keresztények elkezdik hitüket fegyverrel, kényszerrel és erőszakkal megvédeni, akkor olyanná válnak, mint akik azt mondták Urunknak, hogy szálljon le  a keresztről, ha valóban Isten Fia.“[10] Ezen a szinóduson győzzünk le mindenféle erőszakot a szívünkben, mind az erőszakos gondolatokat, mind az ilyen szavakat. A mostani globális kultúra előszeretettel mutogatja az erőszakot. Egy amerikai tinédzser 18 éves koráig a média tálalásában átlagosan 200 000 erőszakos cselekedetet és 16 000 gyilkosságot lát.[11] Ráadásul e tetteket gyakran dicsőnek vagy viccesnek mutatják be, ezzel pedig normalizálják az erőszakot; sőt olykor ártalmatlan dolognak állítják be azt, amikor a videójátékokban jól elbánunk a démoni ellenséggel. E látszólag ártatlan szórakozás egy olyan erőszakos fantáziavilágot táplál, amely nem érez semmi bűnt a rombolás kapcsán, hiszen a cyber világban semmi sem reális.[12]

Krisztus testét elrútítják a megmérgezett, vádaskodással és karikatúrákkal teli, gyűlölettől csöpögő web-oldalak. Aki töltött már be vezetői funkciót az egyházban, biztosan találkozott ilyennel. Jómagam rendi vezetőként például azzal lettem megvádolva, hogy engedélyt adtam volna az egyik tartományfőnöknek arra, hogy szeretőjével, egy apácával együtt éljen egy vasúti kocsiban! Erőszakos világunk az ilyesféle megjegyzéseivel sokakat még az élet leheletétől is megfoszt. Például a rasszizmus bűne a szó szoros értelmében megfojtja az embereket. Hiszen az afro-amerikai Eric Garnernek – tizenegyszer elismételve – azok voltak az utolsó szavai, hogy „nem kapok levegőt”; és a nézelődök telefonjukkal fel is vették azt, ahogyan tíz évvel ezelőtt New Yorkban a rendőrök megfojtják. Ezek az utolsó szavai csatakiáltásává lettek az afro-amerikaiaknak, szimbolizálva mindenféle elnyomást. Ezek voltak Dzsamál Hasogdzsi utolsó szavai is, azé a szaud-arábiai újságíróé, akit 2018. október 2-án országa törökországi konzulátusán gyilkoltak meg.[13] Juttassuk egymást levegőhöz, adjunk egymásnak oxigént a vitákban! 

Az előbb említett lerombolhatatlan békesség nem jelent egyet azzal, hogy tökéletes harmóniában élnénk – mi is így gyűltünk egybe ebben az aulában. Ugyanakkor semmiféle viszály nem bonthatja meg békénket Krisztusban, hiszen Őbenne vagyunk egyek. Thomas Merton azt írta „Asian Journal” című művében: „Mi már most egyek vagyunk. Ám mégis azt képzeljük, hogy ez nem így van. Amire újra rá kell találnunk, az az ősi egységünk. Amivé lennünk kell, az az, amik már vagyunk.“[14]

Tamás apostol azonban nem volt ott Jézus megjelenésekor. Talán azért, mert nem félt. Hisz amikor Lázár beteg volt, Tamás kész volt felmenni Jézussal Jeruzsélembe, hogy meghaljon ott Jézussal együtt (vö. Jn 11,16). Tamás szenvedélyesen meg van győződve a maga igazáról: Soha, soha, soha nem fogok hinni [15], „hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, és ujjamat a szegek helyére nem teszem.” (Jn 20,24) És amikor meglátja az Urat, ugyanolyan szenvedéllyel vallja meg: „Én Uram és én Istenem.” Ez a szenvedélyes tanítvány is kihív bennünket szűkös szobánkból. 

Ez az „én Uram és én Istenem” egy szó szoros értelmében vett teológiai kijelentés Istenről. Mostani általános ülésünk témája a missziós szinodális egyház. Küldetésünk szíve-lényege tanításunk továbbadása. Amikor Jézus nevén szólítja Mária Magdolnát, ő úgy válaszol: „Rabbuni”, azaz „Mester”. A Máté-evangélium utolsó soraiban Jézus kiküldi tanítványait, hogy tanítsák a népeket az egész világon. Miként osszuk meg keresztény tanainkat a lét értelmét kereső világgal?

Párizs szegény külvárosaiban fiatal katolikusok kérik azt, hogy közvetítse feléjük valaki az egyház tanításait azért, hogy muszlim barátaikkal el tudjanak beszélgetni arról, mit is tanít az egyház. Idén tavasszal volt ezért egy összejövetel a következő címmel: „Fogadd el hitedet a külvárosokban” („Assume ta foi en banlieue“)[16] A fiatalok éhezik az egyház tanításának gazdag gyümölcseit. „Én Uram és én Istenem.” És nem fognak megelégedni azzal, ha pusztán egy olyan Jézusról beszélünk nekik, aki csupán kedves fickó volt, és aki azt akarja, hogy mi is legyünk kedvesek egymáshoz.

Társadalmunk mélységes előítélettel viseltetik a dogmák iránt. Steve Jobs, az Apple egyik alapítója, a Stanfordon tartott 2005-ös búcsúbeszédében jól foglalta ezt össze: „Kevés az időtök, tehát ne pazaroljátok azt el arra, hogy másvalakinek az életét élitek. Ne hagyjátok, hogy dogmák hálójába kerüljetek, tehát ne más emberek gondolkodásának az eredményei alapján éljetek.” Mindezzel természetesen csupán korunk egyik régi dogmáját ismételte el, és nem önmagáról beszélt.

G.K. Chesterton szerint „csak kétféle ember van: olyanok, akik elfogadnak dogmákat, és tudnak is erről, valamint olyanok, akik szintén elfogadnak dogmákat, ám erről nem tudnak… A fáknak nincsenek dogmáik. A répák egyedülállóan nyitottak.”[17] Korunk némely dogmája valóban fojtogató levegőjű zárt szoba: a relativizmus, a sokféle fundamentalizmus, a materializmus, a nacionalizmus, a szcientizmus, a vallási fundamentalizmus. Mindezek kicsi, félelmekkel teli helyiségekbe zárják be az emberek gondolkodását. 

Ezzel szemben hitünk nagy tanításai – alapszövegként a Hiszekegy – kinyitják szívünk és értelmünk ajtaját: a kicsinyes válaszokon túlmutatva azon Egyetlennek a végtelen keresésére ösztönöznek bennünket, aki nem más, mint a végtelen szeretet és az igazság, és aki számunkra mindig is nagyobb marad, mint amit be tudunk fogadni. Amikor a huszadik százat hatvanas éveinek a vége felé fiatal domonkos testvér voltam, úgy tűnt, minden széthullik; a legtöbb domonkos azonban mégis megmaradt rendünkben: a Hiszekegy ragyogó szépségében ugyanis azt a minket birtokló igazságot láttuk meg, amely nem a mi tulajdonunk. A fiatalabbak nem érik be kevesebbel.

Hogyan tudjuk mai korunk emberét meghívni arra, hogy belépjen hitünk tág csarnokába? Miként tudjuk megérinteni a mai emberek képzelőerejét például a Szentháromság csodálatos tanításával, ezzel a létező legjózanabb és leggyakorlatiasabb tannal? Nagy szükségünk van ehhez a teológusok segítségére.

Ám a teológusok is sokszor visszahúzódnak – félve az Isten népével folytatott beszélgetésektől – a tudomány zárt szobáiba. Fiatal testvérként pár évet Párizsban tanultam; megkérdeztem ott egy másik domonkost, miről doktorál. Válasza ez volt: „Fiatal testvérem (pedig csak egyetlen évvel volt idősebb nálam), nem fogok belekezdeni annak elmagyarázásába. Úgysem értenéd meg.” Húsz évvel később legfőbb rendi vezetőként vizitációra mentem Párizsba; találkoztam ezzel a testvérrel, de nem mondtam neki semmit!

Természetesen szükségünk van az akadémiai világban otthonosan mozgó egzegétákra, filológusokra, történészekre, akik megtartanak minket abban, amit Szent Pál „hitbéli engedelmességnek” mond (vö. Róm 1,5) – különben a Szentírást saját céljainkra használnánk fel, nem pedig Istenéire. A stúdiumok e kemény világa azonban végsősoron a kortársainkkal való szótértést szolgálja, hogy el tudjuk kísérni őket az isteni szeretet végtelen titkába vezető úton.

A legutóbbi általános ülést követő napon Ferenc pápa olyan teológia művelésére lelkesített, amely jótékony párbeszédben áll a más meggyőződésű emberekkel. Ferenc pápa idézte saját szavait az Argentin Katolikus Egyetem hallgatóihoz: „Ne elégedjetek meg valamiféle íróasztal-teológiával. Reflektálások tere a világ határaival essen egybe… A jó teológusok – a jó pásztorokhoz hasonlóan – érzik az emberek és az utca szagát, és reflektálásuk révén olajat és bort öntenek az emberek sebeire.”[18] Egy jó teológia felnyitja a szűkös, fojtogató terek ajtajait, és Tamás apostolhoz hasonlóan szenvedélyes és rendíthetetlen. Belebocsátkozik újfajta beszédmódokba és nyelvezetekbe is. A küldetését teljesítő szinodális egyház tanítása mer egyfelől merész, másfelől szerény lenni.

[1] Itt nem a „ruah” szó áll, hanem a „neshama”.

[2] Fergus Fleming, The Sword and the Cross, London 2003, 235sk.

[3] George Eliot, The Prelude to Middlemarch (először közölve 1871-ben)

[4] Reflections on the Beatitudes, London 1980, 114.

[5] Uo., 112.

[6] Tugwell ‘Scholarship, sanctity and spirituality’, 53.

[7] The Lost Art of Waling on Water: Reimagining the Priesthood, Mahwah 2003, 132.

[8] Herbert McCabe, God Matters, 94–95.

[9] The Duty of Delight, 943.

[10] Uo., 895.

[11] ‘Children, Violence and the Media’ A Report for Parents and Policy Makers Senate Committee on the Judiciary; Senator Orrin G. Hatch, Utah, Chairman of the Committee on the Judiciary Prepared by Majority Staff Senate Committee on the Judiciary September 14, 1999.

[12] Idézve „Alive in God” alapján.

[13] Vö. Alive in God.

[14] Asian Journal, New Directions, New York, 1973, 308.

[15] Timothy L. Fox: www.modernreformation.org/resources/essays/jesus-resurrection-appearances

[16] Arnaud Bevilaqua, ‘The Great Awakening of young Catholics on the outskirts of Paris’, La Croix International, 2024. márc. 22.

[17] ‘The Mercy of Mr. Arnold Bennett’ Fancies vs. Fads, Dodd, Mead and Company, New York, 1923: http://www.gkc.org.uk/gkc/books/Fancies_Versis_Fads.txt

[18] Ferenc pápa: Ad theologiam promovendam, 2023. nov. 1., 3. pont