November 7-én tárlatvezetést tartottam az HAB-ban: Józan mámor címmel. Sajátos kifejezése ez a keresztény misztikának. A meghívóban ezt írtam: "A mámor tapasztalata, lehetőséget ad transzcendenssel, jelesül a Jézussal való misztikus találkozás egyfajta leírására. A józanság a mámort olyan mederbe tereli, ahol az transzendens tapasztalattá válik. A képek tere meghív minket arra, hogy kapcsolódjunk a mámor birodalmába bejárt személyes utunkhoz, és meghív arra is, hogy a mámor keresztény hagyományába bepillantsunk. Az sem kizárt, hogy ez a két világ ebben térben találkozik." A mámor és az Istenhez való kapcsolódás sajátos útját járta be Szabó László rendtársam. Megkértem, hogy írjon erről néhány bekezdést. A tárlatvezetésen idéztem pár sorát. Úgy látom, a teljes szövegnek is el kell hangzania. Köszönöm, hogy László ehhez hozzájárult. (Guba András)
Kép: Bukta Imre: Bárány a kocsmában, 2005
Isten-szomjazásra ítélve
Amikor András megszólított, hogy érdekli az alkohol-függőség és a spiritualitás kapcsolata, és felbátorított, hogy az én alkoholizmusom függönyén keresztül nézzek rá erre a kérdésre visszaemlékezéses vallomás szerűen, akkor ez megmozgatott bennem valamit, amire eddig nem is gondoltam.
Aztán elbizonytalanodtam, hogy most voltaképpen mire is nézek rá: az alkoholizmusomra vagy a spiritualitásomra? Hát, ez izgalmas lesz. Vagy az alkoholizmusomat emelem fel, vagy a spiritualitásommal kapcsolatban lesznek mindjárt megrázó meglátásaim. Jöjj, bátorság, lássuk.
5 éve járok a felépülés útján több-kevesebb sikerrel. 5 éve száraz vagyok, de nem vagyok mindig józan. 5 éve élek mély sóvárgásban. Mire is?
Most nem kell talán belemenni ivási szokásaim megosztásába. Magamról pedig csak annyit, hogy huszonkilenc éve vagyok szerzetes (növendékéveimet is beleszámítva), huszonkét éve pap, huszonkét éve vagyok szolgálatban. Ebből az időből sokat töltöttem vezetői, vagy egyéb felelős szolgálatban, és öt évet éltem egyedül – nem volt mellettem rendtárs. Az alkohollal való kapcsolatom Isten tudja, mikor kezdődött, de talán tényleg elmondható, hogy egyidős az istenkapcsolatommal. Mind a két kapcsolat mélyült bennem, mint az önismeret. Szóval együtt éltem ezzel a két kapcsolattal. Az alkohollal és Istennel értelmeztem a világot, magamat. Elválaszthatatlan társak voltak – én nem tudtam őket elválasztani, az utolsó pillanatig nem is szólalt meg bennem erősen az, hogy talán kellene.
Alapvetően magányos ivó voltam. Jók voltak a bulik is, de nekem egyedül esett jól. Egyedül kellett.
Vágytam Istenre. Mint ahogy most is. Szomjaztam rá. Követeltem őt. Iszonyatosan vágytam, hogy bontsa szét a bennem levő sötétet. Hogy feszítse szét fölöttem az eget, ami rám zárja a világot; vagy ami belezár a világba, amiből szabadulni akarok; vagy amit én zárok magamra. Iszonyatosan vágytam, hogy oldja fel azt a magányt, amibe menekülök minden elől és magam elől. És kérlelhetetlenül vágytam, hogy töltse be kongó ürességemet.
És amikor elérkezett az este, akkor jött el az én időm. A szabadulásom ideje – minden este szabadulás. Minden korty egy szabadság. Mindegy miből. Ittam, lazultam, mélyültem, szabadultam és érkeztem egy új világba. Oda érkeztem minden este, ahová egész nap szorongva vágyakoztam. Ittam, írtam és imádkoztam. Igen, írtam. Leírtam Istent, ahogy látom. Ahogyan vágyom rá. Félelem és szorongás nélkül tudtam látni törékeny és szomjazó magamat, és így tudtam Istent megszólítani. Szólni hozzá.
Egy emlék: van ott, ahol akkor egyedül éltem, egy régi templom, aminek a szentélye alatt van egy kripta. Évszázadokon át temethettek oda szerzeteseket – nem csak piaristákat, hanem előttük másokat is. Ennek a lejáratát nagyon régen elfalazták. Szóval csak tudjuk, hogy ahol nap-mint nap járunk, az alatt szerzetesek nyugszanak. Nem egyszer fordult elő, hogy éjszakánként, amikor már minden falat és védőréteget feloldottam az itallal, átmentem a sötét szentélybe és lehasaltam – leborultam – a földre. Úgy, mint amikor pappá szenteltek. És feküdtem ott, és megéltem, hogy az ősökkel vagyok együtt, őket hallgatom – ahogy szuszognak örök álmukban. És most együtt szuszogunk ugyanabban az örökkévalóságban, csak én még annak a törékeny földi részében, de már mégis egy kicsit ott, ahova vágyakozom. Leoldottam magamról mindent, ami elválaszt Istentől. Igen, talán a szégyent is. Nem, nem talán. Hanem a szégyent is. Annak a szégyenét, hogy kicsi vagyok, törékeny vagyok, kevés vagyok az álmaimhoz, és gyönge vagyok ahhoz, hogy Istent megvárjam itt az út szélén egyedül.
Felkeltem innen. Személyes mélypontomon azt éltem meg, hogy ez az út, illetve a szer ezen az úton elveszi az életemet. Elveszi szabadságomat és elveszi döntéseimet is. Bármennyire is megadta azt, amire vágytam, hazug módon adta meg. Így döntöttem amellett, hogy segítséget kérek.
5 éve tiszta vagyok. Visszazártam magam fölött az eget. A nehezebb utat választottam. A szomjazás, a sóvárgás útját. Be kell látnom, hogy ez az élet – az enyém legalábbis. Az, hogy Istent nem kapom meg – nem úgy kapom meg, ahogy akarom. Isten létébe nem tudok beszökni minden este. Ez nem így megy.
Egy képpel tudnám illusztrálni ezt: szakmunkásfiúkkal kirándultam. Vad gyerekek. Az élet gyerekei. Maroknyi csapat. Egy mezőn vitt az utunk. Kanyargós út. A srácok észlelték, hogy hova megyünk, és felfedezték, hogy a szántóföldön keresztül le lehet vágni a kanyarokat. Megtették. És az út végén megvártak engem. Hosszas közös filozofálás lett abból, hogy akkor most én vagyok a hülye boomer, vagy ők a szabályszegők. Nem jutottunk dűlőre.
Én is ezt tettem az alkohollal. Lerövidítettem az utat Isten felé. 5 éve igyekszem a csapáson járni. És akarom hinni, hogy Isten ott van, ahol szomjazom, ahol egyedül vagyok, ahol k.vára sötét van. Akarom hinni, hogy Isten ott van, ahol nem érzékelem … Hogy ez a sötét és magány nem öncélú találmánya egy szadista teremtőnek. Keresem, hogy hogyan szól a néma csöndben. A szó szoros értelmében szomjazóvá tettem magam.
Igyekszem nem csalni. Ez hülyeség. Az igyekszem gyenge szó, a nem csalni pedig hazugság. Látni akarom magam. És magamban az Istent. Tisztán. És ez fáj, de tiszta. Legalábbis ahogyan poros utamon lehet tisztánlátásról beszélni.
És értem a magányt. Értem és érzem a függőséggel küzdő fiatalok magányát. Talán nem véletlen, hogy megtalálnak. Elő is szoktam bújni számukra – hogy ne legyenek olyan egyedül, mint én voltam. És hogy én se legyek egyedül. Ők az igaz barátaim.
Szabó László SchP