Arra kaptunk meghívást, hogy barátságban járjuk a szinódusi utat. Máskülönben nem jutunk sehová. A barátság, Istennel és egymással, az együttlét örömében gyökerezik, de szükségünk van szavakra. A cesareai Filippiben megszakadt a beszélgetés. Jézus Pétert „Sátánnak”, ellenségnek nevezte. A hegyen még mindig nem tudja, hogy mit mondjon, de aztán elkezdik meghallgatni, és így a beszélgetés újrakezdődhet, amikor gyalogosan Jeruzsálembe mennek.
Útközben a tanítványok veszekednek, félreértik Jézust, és végül elhagyják. Visszatér a csend. De megjelenik a Feltámadt Úr, és gyógyító szavakat ad nekik, hogy beszéljenek egymáshoz. Nekünk is szükségünk van gyógyító szavakra, amelyek átugorják a minket elválasztó határokat: a jobb- és baloldal ideológiai határait; a kulturális határokat, amelyek elválasztják az egyik kontinenst a másiktól; a feszültségeket, amelyek néha elválasztják a férfiakat és a nőket. A közös szavak Egyházunk éltető elemei. Meg kell találnunk őket a világunk érdekében, amelyben az erőszakot az táplálja, hogy az emberiség képtelen a meghallgatásra. A beszélgetés megtéréshez vezet.
Hogyan kellene elkezdeni a beszélgetéseket? A Teremtés könyvében a bűnbeesés után szörnyű a csend. Az Édenkert csendes közösségéből a szégyen csendje lett. Ádám és Éva elbújik. Hogyan tud Isten átnyúlni ezen a szakadékon? Isten türelmesen megvárja, amíg felöltöznek, hogy elrejtsék szégyenüket. Most már készen állnak a Biblia első beszélgetésére. A csendet egy egyszerű kérdés töri meg: „Hol vagy?”. Ez nem információ kérése. Ez egy meghívás, hogy lépjenek ki a fénybe, és álljanak láthatóan Isten színe elé.
Talán ez az első kérdés, amellyel meg kellene törnünk a csendeket, melyek elválasztanak minket. Nem az, hogy: „Miért vallod ezeket a nevetséges nézeteket a liturgiáról?” Vagy: „Miért vagy eretnek vagy patriarchális dinoszaurusz?” Vagy: „Miért vagy süket velem szemben?”. Hanem az, hogy: „Hol vagy?” „Mi aggaszt?”. Ez vagyok én. Isten meghívja Ádámot és Évát, hogy jöjjenek elő a rejtekhelyükről, és mutatkozzanak meg. Ha mi is kilépünk a fényre, és hagyjuk magunkat olyannak látni, amilyenek vagyunk, akkor fogunk találni szavakat egymás számára. A Szinódusra való készület során gyakran a papság volt az, aki a legjobban vonakodott attól, hogy kilépjen a fénybe, és megossza aggodalmait és kétségeit. Talán félünk attól, hogy meztelennek látnak bennünket. Hogyan bátoríthatjuk egymást, hogy ne féljünk a meztelenségtől?
A Feltámadás után a sír csendjét ismét kérdések törik meg. János evangéliumában: „miért sírsz?” Lukács evangéliumában: „Miért keresitek az élőt a halottak között?” Amikor a tanítványok Emmauszba menekülnek, harag és csalódás tölti el őket. Az asszonyok állítják, hogy látták az Urat, de ők csak nők. Ahogy néha ma is, úgy tűnt, a nők nem számítanak! A tanítványok elmenekülnek az Egyház közösségéből, mint ma is oly sokan. Jézus nem állja el az útjukat, vagy ítéli el őket. Azt kérdezi: „Miről beszélgettek?” Milyen remények és csalódások kavarognak a szívetekben? A tanítványok dühösen beszélnek. A görög kifejezés szó szerint azt jelenti: Mik ezek a szavak, amiket egymáshoz vágtok? Jézus tehát meghívja őket, hogy osszák meg haragjukat. Azt remélték, hogy Jézus lesz az, aki megváltja Izraelt, de tévedtek. Ő elbukott. Ezért velük megy, és megnyílik haragjuk és félelmük előtt.
A világunk tele van haraggal. A harag politikájáról beszélünk. Egy nemrég megjelent könyv címe: Amerikai düh. Ez a harag Egyházunkat is megfertőzi. A gyermekek szexuális zaklatása miatti jogos harag. Düh a nők helyzete miatt az Egyházban. Düh a szörnyű konzervatívokkal vagy a rettenetes liberálisokkal szemben. Meg merjük-e mi is kérdezni egymástól, mint Jézus: „Miről beszéltek?” Miért vagytok dühösek? Meg merjük-e hallani a választ? Néha elegem van abból, hogy ezt a sok haragot hallgatom. Nem bírom tovább hallgatni. De hallgatnom kell, ahogy Jézus teszi, amikor Emmauszba megy.
Sokan remélik, hogy ezen a Szinóduson meghallják a hangjukat. Úgy érzik, hogy nem vesznek tudomást róluk és nincs hangjuk. Igazuk van. De csak akkor lesz hangunk, ha először hallgatunk. Isten név szerint szólítja az embereket. Ábrahám, Ábrahám; Mózes, Sámuel. Ők a gyönyörű héber Hinneni szóval válaszolnak: „Itt vagyok”. Létünk alapja, hogy Isten mindannyiunkat néven szólít, és mi meghalljuk. Nem a karteziánus „gondolom, tehát vagyok”, hanem hallok, tehát vagyok. Azért vagyunk itt, hogy meghallgassuk az Urat és egymást. Ahogy mondják, két fülünk van, de csak egy szánk! Csak a hallgatás után jön a beszéd.
Nem csak arra figyelünk, amit az emberek mondanak, hanem arra is, amit mondani próbálnak. Figyelünk a ki nem mondott szavakra, a szavakra, amelyeket keresnek. Van egy szicíliai mondás: „La miglior parola è quella che non si dice”: „A legjobb szó az, amit nem mondanak ki”. Arra figyelünk, hogy miben van igazuk, az igazság morzsájára, még akkor is, ha amit mondanak, az téves. Reménnyel és nem megvetéssel hallgatunk. A Domonkos Rend Általános Tanácsában volt egy szabályunk: amit a testvérek mondtak, az soha nem volt ostobaság. Lehet, hogy félretájékoztatott, logikátlan, sőt téves. De valahol a rosszul megválasztott szavaikban ott van egy igazság, amit meg kell hallanom. Mi kolduló szerzetesek vagyunk, az igazság koldusai. Az első testvérek azt mondták Szent Domonkosról, hogy „intelligenciája alázatában értett meg mindent”.
Talán a szerzetesrendeknek van mit tanítaniuk az Egyház számára a beszélgetés művészetéről. Szent Benedek arra tanít bennünket, hogy a konszenzust keressük; Szent Domonkos arra, hogy szeressük a vitát, Sienai Szent Katalin a beszélgetés élvezetére, Loyolai Szent Ignác pedig a megkülönböztetés művészetére. Néri Szent Fülöp a nevetés szerepére.
Ha valóban figyelünk, kész válaszaink elpárolognak. Elhallgatunk, és nem találunk szavakat, mint Zakariás, mielőtt énekelni kezdett. Ha nem tudom, hogyan válaszoljak testvérem vagy nővérem fájdalmára vagy zavarodottságára, az Úrhoz kell fordulnom, és szavakat kérnem. Akkor kezdődhet a beszélgetés.
A beszélgetéshez szükség van egy képzeletbeli ugrásra a másik ember tapasztalatába. Hogy a szemével lássunk és a fülével halljunk. Bele kell bújnunk a bőrébe. Milyen tapasztalatokból fakadnak a szavai? Milyen fájdalmat vagy reményt hordoznak? Milyen úton járnak?
Egy domonkos általános káptalanon heves vita folyt a prédikálásról, a prédikálás természetéről, ami mindig forró téma a domonkosok számára! A káptalannak javasolt dokumentum a prédikációt dialogikusan értelmezte: úgy hirdetjük a hitünket, hogy beszélgetésbe bocsátkozunk. Néhány küldött azonban határozottan nem értett ezzel egyet, azzal érvelve, hogy ez a relativizmus határát súrolja. Azt mondták: „Bátran mernünk kell hirdetni az igazságot”. Lassanként nyilvánvalóvá vált, hogy a vitatkozó testvérek nagyon különböző tapasztalatokból kiindulva beszéltek.
A dokumentumot egy Pakisztánban élő testvér írta, ahol a kereszténység szükségszerűen állandó párbeszédben áll az iszlámmal. Ázsiában nincs prédikálás párbeszéd nélkül. Azok a testvérek, akik hevesen reagáltak a dokumentummal szemben, főként a volt Szovjetunióból érkeztek. Számukra annak, hogy párbeszédet folytassanak azokkal, akik bebörtönözték őket, nem volt értelme. Ahhoz, hogy túl lehessen lépni az egyet nem értésen szükség volt a racionális érvelésre, de az nem volt elég. El kellett képzelni, hogy mások miért jutottak erre a nézetre. Milyen tapasztalat vezette őket? Milyen sebeket hordoznak? Mi az örömük?
Ez megkövetelte, hogy az ember teljes képzelőerejével hallgasson. A szeretet mindig a képzelet diadala, ahogy a gyűlölet is a képzelet kudarca. A gyűlölet elvont. A szeretet konkrét. Graham Greene: A hatalom és a dicsőség című regényében a hős, egy szegény, gyenge pap azt mondja: „Amikor láttad a szemek sarkánál a ráncokat, a szájformáját, azt, ahogy a haja nőtt, lehetetlen volt gyűlölni. A gyűlölet csak a képzelet kudarca volt”.
Nemcsak a jobb- és baloldal, vagy a kultúrák, hanem a generációk határait is át kell ugranunk. Abban a kiváltságban van részem, hogy olyan fiatal domonkosokkal élhetek együtt, akiknek a hitbeli útja különbözik az enyémtől. Az én generációmból sok hívő és pap erősen katolikus családban nőtt fel. A hit mélyen áthatotta mindennapi életünket. A II. Vatikáni Zsinat kalandja az volt, hogy a szekuláris világ felé fordult. A francia papok gyárakba mentek dolgozni. Levettük a habitust, és elmerültünk a világban. Egy dühös nővér, amikor meglátta rajtam a habitusomat, majd fel robbant: „Miért hordod még mindig azt a régi holmit?”.
Ma sok fiatal – különösen Nyugaton, de egyre inkább mindenütt – szekuláris világban nő fel, agnosztikus vagy inkább ateista. Az ő kalandjuk az, hogy felfedezik az Evangéliumot, az Egyházat és a hagyományt. Örömmel veszik fel a habitust. Útjaink ellenkező irányúak, de nem mondanak ellent egymásnak. Jézushoz hasonlóan nekem is velük kell járnom, és meg kell tanulnom, hogy mi hozza lázba a szívüket. „Miről beszélgettek?” Milyen filmeket néztek? Milyen zenét szerettek? Akkor megkapjuk a szavakat egymás számára.
El kell képzelnem, hogyan látnak engem! Ki vagyok én a szemükben? Egyszer Saigonban bicikliztem egy csapat fiatal vietnámi domonkos diákkal. Ez még jóval azelőtt volt, hogy a turisták általánossá váltak volna Vietnámban. Befordultunk a sarkon, és ott állt egy csoport nyugati turista. Nagynak, kövérnek és furcsa, csúnya színűnek tűntek. Milyen furcsa emberek! Aztán rájöttem, hogy én is így nézek ki!
Ahogy a tanítványok Emmausz felé mennek, hallgatják ezt az idegent, aki bolondnak nevezi őket, és ellentmond nekik. Ő is dühös! De elkezdenek gyönyörködni a szavaiban. Lángol a szívük. A Szinódus alatt meg tudjuk-e tanulni az extatikus örömét annak, amikor az egyet nem értés belátáshoz vezet? Hugo Rahner, Karl fiatalabb (és sokkal könnyebben érthető!) testvére írt egy könyvet a homo ludensről, a játékos emberről. Tanuljunk meg játékosan beszélni egymással! Ahogyan Jézus és a szamáriai asszony teszi a kútnál János evangéliumának 4. fejezetében.
A mai első olvasmányban azt halljuk, hogy az idők teljességében „Tele lesznek a város terei kisfiúkkal és kislányokkal; játszadozni fognak a tereken.” (Zak 8,5) Az evangélium arra hív mindannyiunkat, hogy váljunk olyanokká, mint a gyerekek: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3). Azzal készülünk a Mennyek Országára, hogy játékosakká, gyermekivé válunk, de nem gyerekessé. Az Egyházban néha minket is sújt a fakó, örömtelen komolyság. Nem csoda, ha az emberek unatkoznak!
Az új évezred éjszakáján, miközben Elefántcsontparton az Angolába tartó gépre vártam, ültem a sötétben domonkos diákjainkkal, sörözgettünk, és könnyedén beszélgettünk arról, hogy mi a legkedvesebb számunkra. Élveztük annak az örömét, hogy különbözőek vagyunk, hogy különféle a képzelőerőnk. A különbözőség öröme! Féltem, hogy lekésem a gépet, de az három napot késett! A különbözőség termékeny, teremtő. Mindannyian a férfiak és nők közötti csodálatos különbözőség gyümölcsei vagyunk. Ha elmenekülünk a különbözőség elől, meddők és gyermektelenek leszünk, otthonainkban és Egyházunkban. Ismét köszönetet mondunk minden szülőnek ezen a Szinóduson! A családok sokat taníthatnak az Egyháznak arról, hogyan lehet megbirkózni a különbözőséggel. A szülők megtanulják, hogyan karolják fel azokat a gyermekeket, akik felfoghatatlan döntéseket hoznak, és mégis tudják, hogy még mindig van egy otthonuk.
Ha felfedezzük az örömét annak, hogy elképzeljük, hogy testvéreink miért vallanak olyan nézeteket, amiket mi furcsának találunk, akkor új tavasz fog kezdődni az Egyházban. A Szentlélek megadja nekünk a más nyelveken való beszéd ajándékát.
Figyeljük meg, hogy Jézus nem próbálja irányítani a beszélgetést. Azt kérdezi, hogy ők miről beszélgetnek; oda megy, ahová ők mennek, nem oda, ahová Ő akar; elfogadja az ő vendégszeretetüket. Egy igazi beszélgetést nem lehet irányítani. Az ember átadja magát neki. Nem tudjuk előre, hogy hová fog vezetni, Emmauszba vagy Jeruzsálembe. Hová fogja ez a Szinódus vezetni az Egyházat? Ha előre tudnánk, nem lenne értelme megtartani! Lepődjünk meg!
Az igazi beszélgetés ezért kockázatos. Ha szabadon beszélgetve megnyílunk mások előtt, akkor meg fogunk változni. Minden mély barátság életem és identitásom egy olyan dimenzióját hozza létre, amely korábban nem létezett. Olyasvalakivé válok, aki korábban soha nem voltam. Csodálatos konzervatív katolikus családban nőttem fel. Amikor domonkos lettem, más hátterű, teljesen más politikai nézeteket valló barátaim lettek, ami a családom számára zavaró volt! Ki voltam tehát akkor, amikor hazamentem a családomhoz? Hogyan tudtam összebékíteni az embert, aki velük voltam, és azt, akivé a domonkosoknál váltam?
Minden évben megismerek újonnan csatlakozott domonkosokat, akiknek különböző a meggyőződésük, és máshogy látják a világot. Ha barátsággal nyitok feléjük, akkor ki lesz belőlem? Még előrehaladott koromban is az identitásomnak nyitottnak kell maradnia. Madeleine Thien: Ne mondd, hogy nincs semmink című regényében, amely az Egyesült Államokban élő kínai bevándorlókról szól, az egyik szereplő ezt mondja: „Soha ne próbálj meg csak egy dolog, egy töretlen emberi lény lenni. Ha ennyi ember szeret téged, tudsz-e őszintén egy dolog lenni?” Ha megnyitjuk magunkat számos barátság felé, akkor nem lesz rendezett, szorosan meghatározott identitásunk. Ha megnyitjuk magunkat egymás felé ezen a Szinóduson, mindannyian meg fogunk változni. Ez egy kisebb halál és feltámadás lesz.
Egy filippínó domonkos novíciusmester ajtajára ez volt kiírva: „Bocsáss meg nekem. Folyamatban lévő munka vagyok”. A koherencia még előttünk áll, a Mennyek Országában. Akkor a mindannyiunkban ott lévő farkas és bárány békében lesz egymással. Ha most lezárt, mozdíthatatlan, kőbe vésett identitásunk van, soha nem fogjuk megismerni az új barátságok kalandját, amelyek új dimenziókat bontanak ki abból, akik vagyunk. Nem leszünk nyitottak az Úr tágas barátságára.
Amikor Emmauszba érnek, a menekülés Jeruzsálemből megáll. Úgy tűnik, hogy Jézus még tovább akarna menni, de dicsőséges iróniával a szombat Urát meghívják, hogy pihenjen meg velük. „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” (Lk 24,29). Jézus elfogadja vendégszeretetüket, ahogyan a három idegen az Ter 18-ban elfogadta Ábrahám vendégszeretetét. Isten a mi vendégünk. Bennünk is ott kell lennie az alázatnak, hogy vendégek legyünk. A német [szinódusi] beadvány szerint el kell hagynunk „a vendéglátók kényelmes helyzetét, hogy engedjük magunkat befogadni azok létébe, akik társaink az emberiség útján”.
Marie-Dominique Chenu OP, a II. Vatikáni Zsinat nagyapja a legtöbb este, még nyolcvanévesen is elment valahova. Kiment, hogy meghallgassa a szakszervezeti vezetőket, akadémikusokat, művészeket, családokat, és elfogadja vendégszeretetüket. Esténként találkoztunk egy sörre, és megkérdezte: „Mit tanultál ma? Kinek az asztalánál ültél? Milyen ajándékokat kaptál?” Az Egyháznak minden kontinensen vannak ajándékai az egyetemes Egyház számára. Hogy csak egy példát említsek, latin-amerikai testvéreim, különösen szeretett testvérünk, Gustavo Gutiérrez megtanítottak arra, hogy nyissam meg a fülemet a szegények szavaira. Meghalljuk őket a vitáinkon ebben a hónapban? Mit tanuljunk ázsiai és afrikai testvéreinktől?
„Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől.” (Lk 24,30). Megnyílt a szemük. Az előző alkalommal, amikor ezt a kifejezést hallottuk, Ádám és Éva az Élet fájáról vett gyümölcsöt, és kinyílt a szemük és felismerték, hogy meztelenek. Ezért egyes régi kommentátorok a tanítványokra úgy tekintettek, mint Kleofásra és feleségére, egy házaspárra, egy új Ádámra és Évára. Most az élet kenyerét eszik.
Még egy utolsó kis gondolat: Amikor Jézus eltűnik a szemük elől, azt mondják: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt az úton?” (Lk 24,32) Mintha csak utólag tudatosulna bennük az öröm, amit akkor éreztek, amikor az Úrral jártak. Szent John Henry Newman mondta, hogy csak amikor visszatekintünk az életünkre, akkor tudatosul bennünk, hogy Isten hogyan volt mindvégig velünk. Imádkozom, hogy a mi tapasztalatunk is ez legyen.
Ezen a Szinóduson olyanok leszünk, mint ezek a tanítványok. Néha nem leszünk tudatában az Úr bennünk munkálkodó kegyelmének, és talán még azt is gondoljuk, hogy az egész csak időpocsékolás. De imádkozom Istenhez, hogy utána, amikor visszatekintünk, tudatosuljon bennünk, hogy Isten mindvégig velünk volt, és hogy lángolt a szívünk.