Barátság
2023. október 2.
A halála előtti éjszakán Jézus így imádkozott Atyjához: „Tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi.” (Jn 17,11). De a kezdetektől fogva, az Újszövetség szinte minden írásában azt látjuk, hogy a tanítványok megosztottak, veszekednek, kiátkozzák egymást. Azért gyűltünk össze ezen a Szinóduson, mert mi is megosztottak vagyunk, és reménykedünk és imádkozunk a szív és az értelem egységéért. Ez kell legyen a mi értékes tanúságtételünk egy olyan világban, amelyet szétszakítanak a konfliktusok és egyenlőtlenségek. Krisztus Testének meg kell testesítenie azt a békét, amelyet Jézus megígért, és amely után a világ vágyakozik.
Tegnap a megosztottság két forrását vizsgáltam: ellentétes reményeinket és az egyházról mint otthonról alkotott különböző elképzeléseinket. De nem szükséges, hogy ezek a feszültségek szétszakítsanak bennünket. Mi a reményt meghaladó reménység hordozói vagyunk, és hordozói vagyunk a Mennyek Országa tágas otthonának, amelyben az Úr szerint „sok hely van” (Jn 14,1).
Természetesen nem minden remény vagy vélemény legitim. De az ortodoxia tágas, az eretnekség pedig szűk. Az Úr juhait az elkerített, szűk akolból kivezeti hitünk tágra nyitott legelőire. Húsvétkor kivezeti őket a kis zárt szobából Isten határtalan tágasságába, ”Isten bőségébe.”[1]
Hallgassuk hát Őt együtt. De hogyan? Egy német püspök aggódott, mert a szinódusi megbeszéléseik során „harapós volt a hangnem”. Azt mondta, hogy azok „inkább hasonlítottak szóbeli ütések retorikai cseréjére, mint rendezett vitára.”[2] Természetesen szükség van rendezett, racionális vitákra. Domonkosként soha nem tagadhatnám az ész fontosságát! De többre van szükség, ha túl akarunk jutni különbözőségeinken. A juhok azért bíznak az Úr hangjában, mert az egy barát hangja. Ez a Szinódus akkor lesz gyümölcsöző, ha mélyebb barátságra vezet bennünket az Úrral és egymással.
A halála előtti éjszakán Jézus így szólt a tanítványokhoz, akik épp elárulni, megtagadni és elhagyni készültek őt: „Barátaimnak mondalak benneteket.” (Jn 15,15). Isten gyógyító barátsága ölel át bennünket, amely kinyitja a magunk teremtette börtönök ajtaját. „A láthatatlan Isten barátként szól a férfiakhoz és nőkhöz” (II. Vatikáni Zsinat, Dei Verbum, 2). Ő megnyitotta az utat a Szentháromság örök barátságába. Ezt a barátságot ajánlotta fel tanítványainak, vámszedőknek és prostituáltaknak, törvénytudóknak és idegeneknek. Ez volt az első ízelítő a Mennyek Országából.
Mind az Ószövetség, mind a klasszikus Görögország és Róma lehetetlennek tartotta az ilyen barátságokat. Barátság csak a jók között volt. A gonoszokkal való barátságot lehetetlennek tartották. Ahogy a 26. zsoltár mondja: „Gyűlölöm az összesereglett gonoszokat, s az istenteleneknél nem időzöm.” A rosszaknak nincsenek barátságaik, mert csak gonosz tettekért működnek együtt. A mi Istenünk azonban mindig is hajlott a megdöbbentő barátságokra. Szerette Jákobot, a szélhámost; és Dávidot, a gyilkost és házasságtörőt; és Salamont, a bálványimádót.
A barátság is csak egyenrangú felek között volt lehetséges. A kegyelem azonban felemel bennünket az isteni barátságba. Aquinói Szent Tamás szerint solus Deus deificat, „csak Isten tehet minket istenivé.”[3] Ma van az őrangyalok ünnepe, akik annak az egyedülálló barátságnak a jelei, amelyet Isten mindannyiunkkal fenntart. A Szentatya az őrangyalok ünnepén azt mondta: „Senki sem jár egyedül, és senki sem gondolhatja, hogy egyedül van.”[3] Utunkon mindannyiunkat átölel az isteni barátság.
Az evangélium hirdetése soha nem csak információ átadása. Ez a barátság cselekedete. Száz évvel ezelőtt Vincent McNabb OP azt mondta: „Szeresd azokat, akiknek prédikálsz! Ha nem szereted őket, ne prédikálj! Prédikálj magadnak!” Szent Domonkosról azt mondták, hogy mindenki szerette, mivel ő mindenkit szeretett. Sienai Szent Katalint baráti kör vette körül: férfiak és nők, világiak és vallásosak. Úgy ismerték őket, mint „Caterinati”, a „Katalinosok”. Porres Szent Mártont gyakran ábrázolják úgy, hogy mellette egy macska, egy kutya és egy egér ugyanabból a tálból eszik. Jó kép a vallásos életről!
Az Ószövetségben nem volt egyszerű barátság férfiak és nők között. A Mennyek Országa ebbe úgy tört be, hogy Jézust barátai, férfiak és nők vették körül. Még ma is sokan kételkednek abban, hogy létezhet bármilyen ártatlan barátság férfiak és nők között. A férfiak félnek, hogy megvádolják őket, a nők félnek a férfiak erőszakosságtól, a fiatalok a bántalmazástól. Nekünk kellene megtestesítenünk Isten tágas barátságát.
Az evangéliumot a határokon átívelő barátságok által hirdetjük tehát. Isten átnyúlt a Teremtő és teremtmény közötti határon. Milyen lehetetlen barátságokat köthetünk mi? Amikor Boldog Pierre Claverie-t 1981-ben az algériai Oran püspökévé szentelték, azt mondta muszlim barátainak: „Nektek is köszönhetem azt, ami ma vagyok. Amikor együtt tanultam veletek arabul, mindenekelőtt a szív nyelvét, a testvéri barátság nyelvét tanultam meg beszélni és megérteni, ahol a fajok és vallások közösséget vállalnak egymással... Mert hiszem, hogy ez a barátság Istentől származik és Istenhez vezet.”[4] Figyeljétek meg, a barátság tette őt azzá, aki volt!
Emiatt a barátság miatt gyilkolták meg terroristák, egy fiatal muszlim barátjával, Mohamed Bouckichivel együtt. Boldoggá avatása után előadtak egy színdarabot, amely a barátságukról szólt, Pierre et Mohamed címmel. Mohamed édesanyja megnézte a színdarabot, ami a fia haláláról szólt, és megcsókolta a színészt aki a fiát alakította.
A jó hír, amit a fiatalok tőlünk hallani szeretnének, hogy Isten barátságban fordul feléjük. Itt van a barátság, amire vágynak, és amit az Instagramon és a TikTokon keresnek. Tizenéves koromban barátságban voltam katolikus papokkal. Velük fedeztem fel a hit örömét. De sajnos a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos válság gyanússá tette az ilyen barátságokat. Ez több, mint szexuális bűn, ez a barátság elleni bűn. Dante Poklának legmélyebb bugyra azok számára van fenntartva, akik elárulják a barátságot.
Tehát mindennek az alapjai, amit ezen a Szinóduson tenni fogunk, az általunk létrehozott barátságok kell legyenek. Ez nem tűnik soknak. Nem fog címlapra kerülni a médiában. „Azért jöttek el egészen Rómáig, hogy barátságokat kössenek! Micsoda pazarlás! De a barátság lesz az, ami által át fogunk menni az én-ből a mi-be” (IL A. 1. 25). Enélkül nem fogunk elérni semmit. Amikor Robert Runcie, Canterbury anglikán érseke találkozott II. Szent János Pállal, csalódott volt, mert úgy tűnt, hogy nem történt előrelépés az egység irányába. De a pápa azt mondta neki, hogy legyen bizakodó. "Az affektív kollegialitás megelőzi a effektív kollegialitást”.
Az Instrumentum Laboris hivatkozik arra, hogy sok pap magányos, és hogy „szükségük van gondoskodásra, barátságra és támogatásra”. (B. 2.4., b). A papi hivatás szíve a barátság művészete. Ez a barátság a mi Szentháromságos Istenünk örök, egyenlő barátsága. Akkor elolvad a klerikalizmus minden mérge. A szülői hivatás is lehet magányos, és szüksége van megtartó barátságokra.
A barátság kreatív feladat. Az angolban azt mondjuk, hogy szerelembe esünk, de barátokat szerzünk. Jézus az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd után megkérdezi a törvénytudótól: „e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” (Lk 10,36). Azt mondja a tanítványoknak, hogy a hamis mammon felhasználásával kell barátokat szerezniük (Lk 16,9). A Szinóduson az a kreatív feladatunk, hogy valószínűtlen barátságokat kössünk, különösen olyan emberekkel, akikkel nem értünk egyet. Ha úgy gondolják, hogy ostobaságokat beszélek, jöjjenek és barátkozzanak velem!
Ez szörnyen hangozhat! Képzeljék el, ahogy elszántan rátámadok Önökre azzal a zord elhatározással, hogy a barátjuk leszek! El akarnak majd menekülni! De a barátság alapja az, hogy csak együtt vagyunk, hogy élvezzük a másik jelenlétét. Jézus meghívja a belső kört, Pétert, Jakabot és Jánost, hogy legyenek vele a hegyen, ahogyan a Getszemáni kertben is vele lesznek. A mennybemenetel után keresnek valakit Júdás helyére, olyasvalakit, aki már volt az Úrral és volt velük is. Péter azt mondta, hogy ő legyen „azok közül, akik mindig velünk tartottak, amikor a mi Urunk, Jézus közöttünk járt-kelt, kezdve János keresztségétől egészen mennybevétele napjáig”. (ApCsel 1,21) A mennyországban csak az Úrral való együttlét lesz. Az Eucharisztia során négyszer halljuk a szavakat: „Az Úr legyen veletek”. Ez az isteni barátság. Wendy Becket nővér úgy írta le az imádságot, mint „védtelenül lenni az Úr jelenlétében”. Semmit sem kell mondani.
Rivaulxi Szent Aelred, a XII. századi ciszterci apát a Lelki barátságról szóló könyvében ezt írta: „Itt vagyunk mi, te és én, és remélem, hogy Krisztus harmadikként velünk. Senki sem zavarhat most meg minket... Jöjj hát, legkedvesebb barátom, fedd fel a szíved és mondd el amit gondolsz”. Ki merjük-e mondani azt, amit gondolunk?
A domonkos általános káptalanokon mi természetesen vitázunk, és döntéseket hozunk. De imádkozunk is együtt, és eszünk, sétálunk, iszogatunk és kikapcsolódunk. A legdrágább ajándékot adjuk egymásnak, az időnket. Közös életet építünk. Aztán valószínűtlen barátságok születnek. Ideális esetben ezt kellett volna tennünk a Szinódus e három hete alatt, ahelyett, hogy a nap végén külön utakon járunk. Reméljük, hogy ez a Szinódus következő ülésszakán lehetséges lesz.
Isten teremtő szeretete teret ad nekünk. Herbert McCabe OP írta: „Isten hatalma elsősorban az a hatalom, amely hagyja a dolgokat megtörténni. »Legyen világosság« – a teremtő hatalom éppen az a hatalom, amely, mivel azt eredményezi, hogy a dolgok azok, amik, a személyek azok, akik, nem avatkozhat be a teremtmények dolgaiba. A teremtés nyilvánvalóan nem változtat a dolgokon, hagyja őket, hogy önmaguk legyenek. A teremtés egyszerűen és kizárólag azt jelenti, hogy hagyjuk a dolgokat lenni, és a mi szeretetünk ennek egy halovány megjelenése.”[5]
Gyakran nincs szükség szavakra. Egy fiatal algériai nő, Yasmina hagyott egy emléklapot annak a helynek a közelében, ahol Pierre Claverie mártírhalált halt. Ezt írta rá: „Ma este, atyám, nincsenek szavaim. De vannak könnyeim és reményem.”[6]
Ha így vagyunk együtt, úgy fogjuk látni egymást, mintha először látnánk! Amikor Jézus Simon farizeussal vacsorázott, egy asszony, valószínűleg a helyi prostituált, bejött, és sírva, könnyeivel megmosta a lábát. Simon megdöbbent. Jézus nem látja, hogy ki ez a nő? De Jézus így válaszol: „Látod ezt az asszonyt? Betértem házadba, s nem adtál vizet a lábamra. Ez a könnyeivel áztatta lábamat, és a hajával törölte meg.” (Lk 7,44).
Izrael vágyott arra, hogy lássa Isten arcát. Évszázadokon át énekelte: „Ragyogtasd ránk arcod és megmenekülünk.” (Zsolt 80,20). De lehetetlen volt látni Istent és élni. Izrael arra vágyott, ami elviselhetetlen volt, Isten arcának látványára. Jézusban ez az arc feltárult. A pásztorok ránézhettek amint csecsemőként aludt a jászolban, és élhettek. Isten arca láthatóvá vált, de Isten volt az, aki lehunyt szemmel meghalt a keresztfán.
A második eucharisztikus imában azért imádkozunk, hogy a halottakat Isten szent színe látására bocsássa. A megtestesülés Isten láthatósága. Egy régi teológus, talán Szent Ágoston, egy képzeletbeli párbeszédet folytatott a Jobb Latorral, aki Jézussal együtt halt meg. Ebben a Jobb Lator azt mondja: „Nem tanulmányoztam különösebben a Szentírást. Főállású rabló voltam. De fájdalmam és elszigeteltségem egy bizonyos pillanatában azt láttam, hogy Jézus engem néz, és a tekintetében mindent megértettem.”[7]
Ezekben az időkben, Krisztus első és második eljövetele között, mi kell legyünk az az arc egymás számára. Mi látjuk azokat, akik láthatatlanok, és rámosolygunk azokra, akik szégyenkeznek. Egy amerikai domonkos, Brian Pierce meglátogatott egy utcagyerekekről készült fotókiállítást a perui Limában. Az egyik fiatal gyerek fotója alatt a következő felirat volt: „Saben que existo pero no me ven” – „Tudják, hogy létezem, de nem látnak engem”. Tudják, hogy létezem, mint probléma, mint kellemetlenség, mint statisztika, de nem látnak engem!
Dél-Afrikában gyakori köszönés a „SAWABONA”, „látlak”. Emberek milliói érzik magukat láthatatlannak. Senki sem néz rájuk elismerően. Gyakran emberek pusztán azért esnek annak kísértésébe, hogy erőszakot kövessenek el, hogy lássák őket! Nézzétek, itt vagyok! Jobb érzés ellenségnek látszani, mint egyáltalán nem látszani.
Thomas Merton azért csatlakozott a vallásos élethez, mert el akart menekülni a világ gonoszsága elől. Néhány év ciszterci élet rányitotta a szemét az emberek szépségére és jóságára. Egy nap az utcán lehullott szeméről a lepel. Ezt írta naplójában: „Akkor mintha hirtelen megláttam volna szívük titokzatos szépségét, szívük mélyét, ahová sem bűn, sem vágy, sem önismeret nem ér el, lényük magját, azt a személyt, aki Isten szemében valamennyien vagyunk. Bárcsak ők is láthatnák magukat olyannak, amilyenek valójában! Bárcsak mindig így láthatnánk egymást! Nem lenne többé háború, nem lenne többé gyűlölet, nem lenne többé kapzsiság.”[8]
Világunk éhezik a barátságra, de romboló tendenciák ezt aláássák: a populizmus terjedése, amiben az embereket leegyszerűsített narratívák, felületes szlogenek, a csőcselék vaksága köti össze. És az akut individualizmus, ami azt jelenti, hogy csak az én történetem létezik. Terry Eagleton írta: „Az utazások többé már nem közösségiek, hanem személyre szabottak, inkább hasonlítanak stoppolásra, mint autóbuszos kirándulásra. Többé már nem tömegtermékek, hanem többnyire egyedül indulnak neki. A világ megszűnt történet-alakú lenni, ami azt jelenti, hogy az ember menet közben találja ki az életét.”[9] De az „én történetem” a mi történetünk, az evangéliumi történet, amely több, egymástól csodálatosan különböző módon mesélhető el.
Egy utolsó rövid gondolat. C. S. Lewis mondta, hogy a szerelmesek egymásra néznek, de a barátok ugyanabba az irányba néznek. Lehet, hogy nem értenek egyet egymással, de legalább néhány kérdésük ugyanaz. Idézem: „Ugyanaz az igazság érdekel benneteket? Az, aki egyetért velünk abban, hogy valamilyen, mások által kevéssé figyelembe vett kérdés nagy jelentőséggel bír, a Barátunk lehet. A választ illetően nem kell egyetértenie velünk.”[10]
A legbátrabb dolog, amit ezen a Szinóduson tehetünk, hogy őszinték vagyunk egymással kételyeinket és kérdéseinket illetően, azokat a kérdéseinket illetően, amelyekre nincs egyértelmű válaszunk. Akkor közelebb kerülünk egymáshoz mint társak a keresésben, az igazság koldusai. Graham Greene Don Quijote című művében egy spanyol katolikus pap és egy kommunista polgármester együtt nyaral. Egy nap meg merik osztani egymással kételyeiket. A pap azt mondja: „furcsa, hogy a kételyek megosztása talán még jobban összehozza az embereket, mint a hit megosztása. A hívő egy árnyalatnyi különbség miatt is harcol egy másik hívővel; a kételkedő csak önmagával harcol.”[11]
Ferenc pápa a Skorka rabbival folytatott párbeszédében azt mondta: „Isten népének azok voltak a nagy vezetői, akik hagytak helyet a kételynek. … Annak, aki Isten népének vezetője akar lenni, teret kell adnia Istennek; ezért az összezsugorodás, az önmagunkba való visszahúzódás a kétségekkel, a sötétség belső megtapasztalása, hogy nem tudjuk, mit tegyünk; mindez végső soron nagyon megtisztító. A rossz vezető az, aki magabiztos és makacs. A rossz vezető egyik jellemzője, hogy önbizalma miatt túlzottan normatív.”[12] (Az égről és a földről, 52)
Ha nem osztozunk az igazság iránti aggodalmunkban, akkor milyen alapja van a barátságnak? A barátság a mi társadalmunkban részben azért nehéz, mert a társadalom vagy elvesztette az igazságba vetett bizalmát, vagy beszűkült, fundamentalista igazságokhoz ragaszkodik, amelyekről nem lehet vitatkozni. Szolzsenyicin azt mondta: „Egyetlen igaz szó többet nyom a latba, mint az egész világ.”[13] Egyik testvérem a buszon hallotta, hogy két nő miről beszél az előtte lévő ülésen. Az egyik a szenvedésekről panaszkodott, amelyeket el kellett viselnie. A másik azt mondta: „– Kedvesem, filozofikusan kell hozzáállnod! – Mit jelent az, hogy »filozofikusan«? – Azt jelenti, hogy ne gondolkodj rajta.”
A barátság akkor virágzik, ha meg merjük osztani a kétségeinket, és együtt keressük az igazságot. Mi értelme beszélgetni olyan emberekkel, akik már mindent tudnak, vagy akik teljesen egyetértenek? De hogyan tegyük ezt? Ez a következő ülésünk témája.
[1] Legkorábban Thomas Bacon használta a kifejezést (1512/13–1567)
[2] The Tablet, Christa Pongratz-Lippitt 2023. március 20.
[3] Homília az Őrangyalok ünnepén, 2014
[4] Murphy O’Connor bíboros, A Life Poured Out, p. viii
[5] God Matters, Darton, Longman and Todd, London, 1987, p. 108
[6] Paul Murray OP, Scars: Essays, poems and meditations on affliction, Bloomsbury 2014, p. 47
[7] Idézte Paul Murray OP, Scars p. 143
[8] Idézte Willam H. Shannon Seeds of Peace: Contemplation and non-violence New York 1996 p. 63
[9] Terry Eagleton, “What’s Your Story?”, in London Review of Books, 2023. február 16. https://www.lrb.co.uk/the-paper/v45/n04/terry-eagleton/what-s-your-story
[10] P. 66
[11] Monsignor Quixote, New York: Penguin Classics [1982] 2008, pg. 41
[12] Bergoglio, Jorge Mario and Abraham Skorka. On Heaven and Earth. New York: Image [2010] 2013, p. 52, quoted in Marc Bosco, SJ, ‘Colouring Catholicism: Greene in the Age of Pope Francis’.
[13] Nobel-díj átvétel beszéd 1970 ‘One Word of Truth’