Az Igazság Lelke

Október 3-án délelőtt Timothy Radcliffe domonkos szerzetes, a Prédikátorok Rendjének korábbi mestere, az „Igazság Lelke” jelentéséről elmélkedett az október 4-én kezdődő Püspöki Szinódus résztvevőivel.

 

A tanítványok látják az Úr dicsőségét, valamint Mózes és Illés tanúságát. Most lemerészkednek a hegyről és Jeruzsálembe mennek. A mai evangéliumban (Lk 9,51-56) útközben látjuk őket. Találkoznak a szamaritánusokkal, akikkel ellentétbe kerülnek, mert Jeruzsálembe mennek. A tanítványok azonnali reakciója az, hogy tüzet hívnak le az égből, és elpusztítják őket. Nos, most látták Illést, aki épp ezt tette Baál prófétáival! De az Úr megdorgálja őket. Még mindig nem értik az utat, amelyen az Úr vezeti őket.

 

A következő három hét során kísértésbe eshetünk mi is, hogy tüzet hívjunk az égből azokra, akikkel nem értünk egyet!  Társadalmunk tele van égő haraggal. Az Úr arra szólít fel bennünket, hogy gyűlésünkről száműzzük az ilyen romboló késztetéseket.

 

Ez a mindent átható düh félelemből fakad, de nekünk nem kell félnünk. Az Úr megígérte a Szentlelket, aki elvezet minket minden igazságra. A halála előtti éjszakán Jézus azt mondta: „Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek. Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.” (Jn 16,12-13)

 

Bármilyen konfliktusaink is legyenek az úton, biztosak lehetünk abban, hogy az igazság Lelke vezet minket a teljes igazságba. De ez nem lesz könnyű. Jézus figyelmezteti a tanítványokat: még sok mindent kell mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni. Péter a cezáreai Filippiben nem bírta hallgatni, hogy Jézusnak szenvednie kell és meg kell halnia. Ezen a Jézus halála előtti utolsó estén Péter nem tudta elviselni az igazságot, hogy meg fogja tagadni Jézust. Ha az  igazságra vezetnek bennünket, az együtt jár azzal, hogy olyan dolgokat hallunk, amit nehéz megemészteni.

 

Melyek azok az igazságok, amelyekkel ma nehezen tudunk szembenézni? Mélyen fájdalmas volt szembenézni azzal, hogy milyen mértékben vannak jelen az egyházban a szexuális visszaélések és a korrupció. Olyannak tűnt, mint egy rémálom, amiből az ember reméli, hogy felébred. De ha szembe merünk nézni ezzel a szégyenletes igazsággal, az igazság felszabadít bennünket. Jézus azt ígéri, hogy „Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik.” (Jn 16,20), mint a szülő nő fájdalmai. A zsinat e napjai néha fájdalmasak lesznek, de ha hagyjuk, hogy a Lélek vezessen bennünket, akkor ezek az újjászülető egyház szülési fájdalmai lesznek.

 

Ez a mi tanúságtételünk egy olyan társadalom számára, amely szintén menekül az igazság elől. A költő T. S. Eliot mondta: „Az emberek túl sok valóságot nem bírnak el.” [Burnt Norton, The Four Quarters]. Egy ökológiai katasztrófa felé tartunk, de politikai vezetőink többnyire úgy tesznek, mintha semmi sem történne. Világunkat keresztre feszíti a szegénység és az erőszak, de a gazdag országok nem akarják látni a szenvedő és otthont kereső testvéreink millióit.

 

A nyugati társadalom fél szembenézni az igazsággal, hogy sebezhető, halandó lények vagyunk, hús-vér férfiak és nők. Menekülünk testi létezésünk igazsága elől, úgy teszünk, mintha kedvünk szerint mi magunk határozhatnánk meg azonosságunkat, mintha csak elmék lennénk. Az eltörlés kultúrája azt jelenti, hogy azokat az embereket, akikkel nem értünk egyet, el kell hallgattatni, nem szabad a véleményüknek platformot adni, ahogyan a tanítványok is tüzet akartak zúdítani a szamaritánusokra, akik nem fogadták be Jézust. Melyek azok a fájdalmas igazságok, amelyekkel  testvéreink a különböző kontinensekről félnek szembenézni? Nem az én dolgom megmondani.

 

Ha őszinték merünk lenni azzal kapcsolatban, hogy kik vagyunk – halandó, sebezhető emberi lények, testvérek egy olyan egyházban, amely mindig is hősies és korrupt volt – akkor tekintéllyel fogunk beszélni egy olyan világhoz, amely még akkor is az igazságra éhezik, amikor attól fél, hogy az elérhetetlen. Ehhez arra a bátorságra van szükség, ami Aquinói Szent Tamás számára fortitudo mentiis volt, a lélek ereje, hogy a dolgokat olyannak lássuk, amilyenek, hogy a valódi világban éljünk. Maya Angelou költőnő mondta: „A bátorság a legfontosabb az összes erény közül, mert bátorság nélkül nem lehet következetesen gyakorolni egyetlen más erényt sem”. [Convocation, Conrwell, May 24th 2008]

 

Amikor Szent Oszkár Romero hazatért El Salvadorba, egy bevándorlási hivatalnok azt mondta: „Ott megy az igazság”. Ő a halállal szemben is igaz volt. Egy padon ülve megkérdezte egy barátjától, hogy fél-e a haláltól. A barát azt mondta, hogy nem. Romero azt válaszolta: „De én igen. Én félek a haláltól.” Ez az őszinteség volt az, ami mártíromságát olyan gyönyörűvé tette. Attól fogva, hogy ránézett jezsuita barátja, Rutilio megcsonkított testére, tudta, mi vár rá. Amikor mártírhalált halt, testét verejtékkel borítva találták. Úgy tűnik, látta a férfit, aki azért jött, hogy megölje, és nem menekült el.

 

Azon az utolsó éjszakán Jézus figyelmeztette tanítványait, hogy ha hozzá, az igazi szőlőtőhöz tartoznak, akkor meg kell őket metszeni, hogy több gyümölcsöt teremjenek. Ezen a szinóduson úgy érezhetjük, hogy megmetszenek bennünket! Azért, hogy több gyümölcsöt teremjünk. Ez azt jelentheti, hogy megmetszik egymással kapcsolatban táplált illúzióinkat és előítéleteinket, megmetszik félelmeinket és szűk ideológiáinkat. Lemetszik büszkeségünket.

 

Egyik fiatal testvérem arra bátorított, hogy ezen a ponton személyesen szóljak, bár habozom ezt megtenni. Néhány évvel ezelőtt nagy műtéten estem át állkapocsrák miatt. Tizenhét órán át tartott. Öt hétig voltam kórházban, nem tudtam enni és inni. Gyakran összezavarodtam, hogy hol vagyok és ki vagyok. Meg voltam fosztva a méltóságomtól, és teljesen másoktól függtem még a legalapvetőbb szükségleteim kielégítésében is. Szörnyű metszés volt. Áldás is volt. A tehetetlenség e pillanatában nem hivatkozhattam a fontosságomra, az eredményeimre. Csak egy voltam a betegek között, egy kórházi ágyon, akinek nincs mit adnia. Még imádkozni sem tudtam. Ekkor egy kicsit jobban kinyílt a szemem az Úr teljes, ingyenes, ki nem érdemelt szeretetére. Semmit sem tehettem, hogy ezt kiérdemeljem, és csodálatos volt, hogy nem kellett ezt tennem.

 

A Lélek mindannyiunkban ott van, és együtt vezet bennünket az igazság egészébe. Engem a nagy Butler püspök szentelt fel, aki az egyetlen olyan személy volt a II. Vatikáni Zsinaton, aki tökéletesen beszélte a cicerói latint! Szerette azt mondani: „Ne féljünk attól, hogy az igazság veszélyeztetheti az igazságot”. [Ne timeamus quod veritas veritati noceat] Ha valóban igaz az, amit más mond, az nem veszélyeztetheti azt az igazságot, amelyet én becsben tartok. Meg kell nyitnom szívemet és elmémet az isteni igazság tágassága előtt. Ha úgy gondolom, hogy amit a másik mond, az nem igaz, akkor természetesen azt kellő alázattal ki kell mondanom. A németben van egy remek szó, a zwischenraum. Ha jól értem, akkor azt jelenti, hogy az igazság teljessége a köztünk lévő térben van, miközben beszélgetünk. Isten misztériuma mindig az üres terekben nyilvánul meg: a frigyládán a kerubok szárnyai közötti üres helytől kezdve egészen az üres sírig.

 

A látszólag összeegyeztethetetlen igazságok ütközése fájdalmas és dühítő lehet. Gondoljunk arra, amikor Szent Pál a Galata levélben beszámol antióchiai konfliktusáról Szent Péterrel: „Amikor Kéfás Antiókhiába jött, szembe szálltam vele!”. (Gal 2,11). De kezüket adták egymásnak, és a Szentszék mindkettőjüket alapítójának tekinti! A halálban mártírként egyesültek.

 

Meg kell keresnünk a módját annak, hogy úgy mondjuk ki az igazságot, hogy a másik ember anélkül tudja azt meghallgatni, hogy azt érezné, belepusztul. Gondoljunk arra, amikor Péter találkozott Jézussal a tengerparton János evangéliuma 21. fejezetében! A Jézus halála előtti utolsó estén Péter azzal dicsekedett, hogy a többieknél jobban szereti az Urat. Nem sokkal ezután háromszor tagadta meg, ami élete legszégyenletesebb pillanata volt. A tengerparton Jézus nem ostorozza őt a kudarcával. Szelíden, talán mosolyogva kérdezi háromszor: „Jobban szeretsz engem, mint a többiek?” Végtelen kedvességgel háromszor segít Péternek, hogy visszacsinálja háromszori tagadását. Kihívja őt, hogy a szeretet minden gyengédségével nézzen szembe az igazsággal. Tudjuk-e mi is ilyen gyengéd igazságossággal kihívni egymást?

 

Emily Dickinson amerikai költőnő jó tanácsot ad:

„Az Igazat! De járd körül – Kerülőút: Siker”

Bocsássátok meg, hogy verseket idézek. Olyan nehéz lehet lefordítani. Az ő mondanivalója az, hogy néha az igazságot akkor mondjuk el a legerőteljesebben, ha közvetve tesszük, úgy, hogy a másik is hallja. Ha valakinek azt mondod, hogy egy patriarchális dinoszaurusz, valószínűleg nem fog segíteni rajta! Persze ettől még néha fájdalmas lesz. De Ferenc pápa azt mondta: „Mondd ki az igazságot még akkor is, ha az kényelmetlen”. [2023. január 25.]

 

Ez mindannyiunktól azt követeli, hogy bizonyos mértékben elveszítsük az irányítást. Jézus azt mondja Péternek: „Bizony mondom neked: amikor fiatal voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahová akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahová nem akarod. E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg Istent.” (Jn 21,18)

 

Ha a zsinat dinamikája inkább az imádság és nem a parlament dinamikája, akkor ez mindannyiunktól azt kéri majd, hogy bizonyos értelemben engedjük el a kontrollt, sőt mintegy haljunk meg. Hagyjuk Istent, hogy Isten legyen. Az Evangelii Gaudiumban a Szentatya azt írta: „Nincs nagyobb szabadság, mint ráhagyatkozni a Lélekre, lemondva arról, hogy mindent kiszámítsunk és ellenőrizzünk; mint engedni, hogy ő világosítson meg, vezessen, irányítson, és abba az irányba indítson, amerre csak akarja.” (280.). Az irányítás elengedése nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit! Mivel az egyház olyannyira az irányítás struktúrája volt, néha erős beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy a Szentlélek elvihessen minket oda, ahová soha nem gondoltuk volna, hogy eljutunk.

 

Mélyen ösztönös az, ahogy ragaszkodunk az irányításhoz, ezért is félnek sokan a szinódustól. Pünkösdkor a Szentlélek hatalmas erővel szállt a tanítványokra, és a világ minden végére küldte őket. Az apostolok azonban ehelyett Jeruzsálemben telepedtek le, és nem akartak elmenni. Üldözés kellett ahhoz, hogy kikecmeregjenek a fészekből, és elküldjék őket Jeruzsálemből! Kemény szeretet! A Santa Sabina-i irodám fölött minden évben fészket raknak a vércsék. Eljött az idő, amikor a szüleik kirúgták a fiatal madarakat a fészkükből, így vagy repülniük kellett, vagy elpusztultak. Az íróasztalomnál ülve láttam, ahogy küzdenek, hogy a levegőben maradjanak! A Szentlélek néha minket is kirúg a fészekből, és szárnyinkra bocsát! Pánikszerűen csapkodunk, de repülni fogunk!

 

A getsemáni kertben Jézus átadja az irányítást az élete felett, és az Atyára bízza azt. Nem úgy, ahogy én akarom!  Amikor fiatal szerzetes voltam, egy francia domonkos, aki munkáspap volt, a közösségünknél szállt meg. Indiába készült, hogy a szegények legszegényebbjeit szolgálja, és Oxfordba jött, hogy bengáliul tanuljon. Megkérdeztem tőle, hogy mit szándékozik tenni: „Mi a terve?”. Azt válaszolta: „Honnan tudhatnám, amíg a szegények el nem mondják nekem?”

 

Fiatal provinciálisként meglátogattam egy domonkos kolostort, amely a megszűnéséhez közeledett. Már csak négy idős apáca maradt. Az előző provinciális, Péter kísért el. Amikor azt mondtuk az apácáknak, hogy a kolostor jövője nagyon bizonytalannak tűnik, egyikük így szólt: „De Timothy, a mi drága Urunk nem hagyná meghalni a kolostorunkat,”. Péter azonnal válaszolt: „Nővér, Ő a Fiát hagyta meghalni”. Így nem kétségbeesve, hanem reménykedve hagyhatjuk meghalni a dolgokat, hogy ezzel teret adjunk az újnak.

 

Szent Domonkos megpróbálta átadni a rend irányítását a testvéreknek, mert mindegyikük megkapta a Szentlelket. A Szentlélek által vezetve lenni tehát azt jelenti, hogy megszabadulunk az irányítás kultúrájától. A mi társadalmunkban a vezetés arról szól, hogy az ember rajta tartja a kezét a kormánykeréken. Szent XXIII. János pápa azzal viccelődött, hogy minden este azt mondta Istennek: „A pápának most aludnia kell, úgyhogy Isten, Neked kell most néhány órán át vigyáznod az Egyházra”. Ahogy azt ő is értette jól, a vezetés néha az irányítás elengedéséről szól.

 

Az Instrumentum Laboris felszólít bennünket, hogy „a fiatalok számára előnyben részesítsük a választás lehetőségét” (pl. B.2.1.). Minden évben megemlékezünk arról, hogy Isten gyermekként, újszülöttként jött hozzánk. A fiatalokba vetett bizalom a keresztény vezetés szerves része. A fiatalok nem azért vannak itt, hogy átvegyék a mi helyünket, az öregek helyét, hanem azért, hogy megtegyék azt, amit mi el sem tudunk képzelni. Amikor Szent Domonkos kiküldte fiatal novíciusait prédikálni, néhány szerzetes figyelmeztette, hogy elveszíti őket. Domonkos így válaszolt: „Biztosan tudom, hogy az én fiataljaim kimennek és visszajönnek, ki lesznek küldve és visszatérnek; de a ti fiataljaitok be lesznek zárva, mégis” [ed. Simon Tugwell OP Early Dominicans: selected writings Ramsey N.J., 1982 p.91].

 

A Lélek által minden igazságra vezetve lenni azt jelenti, hogy elengedjük a jelent, bízva abban, hogy a Lélek új intézményeket, a keresztény élet új formáit, új szolgálatokat fog szülni. Az elmúlt két évezred során a Szentlélek munkálkodott az egyházi lét új formáinak megteremtésén, a sivatagi atyáktól és anyáktól kezdve a XIII. századi szerzetesrendeken át egészen a jezsuitákig az ellenreformáció idején! Az új egyházi mozgalmakban a múlt században. Engednünk kell, hogy a Szentlélek kreatívan munkálkodjon közöttünk az egyházi lét új módjaival, amelyeket most mi el sem tudunk képzelni, de talán a fiatalok igen! Hallgassatok rá - mondta a hang a hegyen. Ez magában foglalja a fiatalok meghallgatását, akikben az Úr él és beszél (Mt 11,28).

 

Az igazságra való rávezetés, amint azt láttuk, nem pusztán racionális érvelés kérdése. Nem csak agy vagyunk. Megnyitjuk egymás előtt azt, akik vagyunk, sebezhető emberségünket. Aquinói Szent Tamás nagyon szerette Arisztotelész egyik mondását, miszerint „Anima est quodammodo omnia”: „A lélek bizonyos értelemben minden”. Mély tudásra azáltal jutunk, hogy megnyitjuk lényünket arra, ami más. Hagyjuk, hogy megérintsen és megváltoztasson bennünket az egymással való találkozás. Az igazság teljessége, amelybe a Szentlélek vezet bennünket, nem szenvtelen, távolról szemlélődő tudás. Ez több, mint tételes tudás. Ez elválaszthatatlan az átalakító szeretettől (IL A.1 27). A domonkos út az, hogy a megismerésen keresztül jutunk el a szeretethez. A ferences út azt mondja, hogy a szeretet által jutunk el a megismeréshez. Mindkettőnek igaza van.

 

A misztérium, amelybe vezetnek bennünket, egy olyan szeretet misztériuma, amely teljesen mentes a rivalizálástól. Minden, ami az Atyáé, a Fiúnak és a Szentléleknek adatik. Még az egyenlőség is. A részesedés az isteni életből azt jelenti, hogy megszabadulunk minden rivalizálástól és versengéstől. Ugyanez a minden rivalizálástól megszabadított isteni szeretet az, amellyel nekünk is szeretnünk kell egymást ezen a szinóduson. Szent János írja: „Ha valaki azt állítja, hogy: »Szeretem az Istent«, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.” (1Jn 4,20).

 

Az igazság teljességébe vezető út elválaszthatatlan attól, hogy megtanulunk szeretni. Mélyreható változás csak akkor fog bekövetkezni, ha a keresés, amellyel az Úr akaratát akarjuk megérteni, egy kettős spirálban összefonódik azzal, hogy megtanuljuk szeretni azokat az embereket, akikkel nehézségeink vannak. Ezt nehéz lesz kommunikálni azok felé, akik nincsenek itt. Vajon ezek az emberek tényleg mind azért jöttek el ilyen messzire, nagy költségek árán, hogy szeressék egymást? A gyakorlati döntések természetesen elkerülhetetlenek és szükségesek. De ezeknek a döntéseknek abból kell fakadniuk, hogy személyesen és közösségileg is átalakul az, akik vagyunk,  ha nem ebből erednek, akkor nem lesznek más, csak puszta adminisztráció.

 

Képzeljük el azt az örömöt, hogy felszabadulunk minden egymással való versengés alól, és így ha több szót kapnak a laikusok, az nem jelenti azt, hogy a püspököknek kevesebb marad, vagy ha több tekintélyt kapnak a nők, az nem jelenti azt, hogy a férfiaknak kevesebb lesz, vagy a több elismerés, amit afrikai testvéreink kapnak nem csökkenti az ázsiai vagy nyugati egyház tekintélyét.

 

Ez mindannyiunktól mély alázatot kér, miközben bizalommal várjuk Isten ajándékait. Simone Weil 1943-ban elhunyt francia zsidó misztikus volt, aki az igazsághoz vezető útján jutott el oda, hogy azt mondja: „Hiszek Istenben, a Szentháromságban, a megváltásban, az Eucharisztiában és az evangélium tanításában” [S. PÉTREMENT, La vita di Simone Weil, Adelphi, Milano 2010, p. 646]. Azt írta, hogy „a legértékesebb ajándékokat nem úgy szerezzük meg, hogy keresni kezdjük őket, hanem úgy, hogy várunk rájuk... A keresésnek ez a módja elsősorban figyelmes. A lélek kiüresíti magát minden saját tartalmától, hogy a szemlélt embert úgy, ahogy van, teljes igazságában befogadja”. [Waiting on God, trans. Emma Crauford, London 1959, p.169]

 

Ha hagyjuk magunkat az igazság Lelkétől vezetni, kétségtelenül vitatkozni fogunk. Ez néha fájdalmas lesz. Lesznek olyan igazságok, amelyekkel inkább nem akarunk szembenézni. De egy kicsit mélyebbre leszünk vezetve az isteni szeretet misztériumába, és olyan örömöt fogunk megismerni, hogy az emberek irigykedni fognak ránk, amiért itt vagyunk, és vágyakozni fognak arra, hogy részt vehessenek a Zsinat következő ülésszakán!